English

Egy nap a városban

Mi lesz velünk, ha eltűnnek Budapestről a turisták?

szucsadam 2020 március 14.
Címkék: turizmus klíma

A La grande bellezza, vagyis a Nagy szépség egy 2013-as film, Olaszországban, Rómában játszódik. A film legelején, a város egy festői pontján egy távol-keleti turista látható, amint fényképezgetés közben izzadni kezd, majd összeesik, és meghal.

Ő volt az utolsó, ezután Róma turisták nélkül marad. Ezután az egész film során csak a városlakókat látjuk, ahogy élnek, ahogy kényelmesen sétálgatnak a nekik, meg a belföldi turistáknak méretezett évszázados, vagy épp ezeréves helyszíneken.

tony-servillo-in-la-grande-bellezza-di-paolo-sorrentino.jpg

Nem, nem hiszem, hogy a filmkészítők megjósoltak volna bármit. Egyszerűen csak akartak készíteni egy hangulatos, bensőséges Róma-filmet, ami kortárs, mégsem kell a turistákat kerülgetni, mert akkor az atmoszférának annyi. Mégis elég pontosan eltalálták azt, ami jelenleg is történik, nem csak Olaszországban, de Budapesten is. Kiürült a város. Mármint nem kiürült, csak a turisták nem jönnek, és a város ezentúl csak a városiaké.

Örülünk? Szomorúak vagyunk? Ki tudná ezt megmondani?

A turizmus nagyon megosztó dolog. Annyira megosztó, hogy még egy adott emberen belül is képes egymásnak ellentmondó reakciókat kicsikarni. Mert egyrészt azt, aki szereti a városát, érthetően elkezdi taszítani a jelenség, amikor nem képes élvezni annak szépségeit a mindent elborító emberhad miatt. Ugyanakkor a városa pénzhez jut ezáltal, neki lesz munkája, ami jobban fizet (hiszen több befektethető pénz lesz a városban, ami mindenhol új munkahelyet teremt), és ehhez a folyamathoz a város adottsága, a száz-kétszáz éve épült hírös épületek, meg a történelem járul hozzá egy jelentős részben. Vagyis olyan dolgok, amik jelen vannak, így is, úgy is.

alex-suprun-eu_v1iyn6oa-unsplash.jpg

Fotó: Alex Suprun, Unsplash

A turizmus megosztó dolog akkor is, amikor a környezetvédelemről esik szó. Tudjuk, hogy világviszonylatban a CO2 kibocsátás 8%-áért felel az ágazat. Az sok? Igen, rengeteg. Főleg ha meggondoljuk, hogy ez egy dinamikusan növekvő szám, ráadásul kizárólag az emberek szórakozni vágyása mozgatja az egészet. Áramot, ipari termékeket, autót használunk az élet alapvetőbb szükségleteihez, de a turizmus száz százalékban hobbi. Mondhatnám, hogy luxus, de mára már nem az, csak ebben az összefüggésben.

Ráadásul míg minden más nagy kibocsátó (energiaszektor, ipar, autók, szállítmányozás) számára iszonyú költséges beruházásokat és folyamatváltásokat kell bevezetni ahhoz, hogy képesek legyenek olyan csökkenést elérni, ami felér a turizmus kibocsátásával, addig a turizmus képes egyik napról a másikra nullára visszaesni, könnyedén, a turisták számára kevésbé fájó módon. Ezt az állítást most látjuk a gyakorlatban: hogyan lehet egyik napról a másikra felhagyni 8%-kal? Így. (Nyilván nem a teljes 8% tűnik el világszerte, csak bizonyos helyszíneken palózik az iparág teljesen.)

A turistáknak nem fáj, majd utaznak később, de akkor kinek rossz ez? Azoknak, akik a turistákból élnek. Számukra épp olyan hirtelen csökkent nulla közelire a bevételük, ahogy nulla közelire csökkent a korábban a mostanra fertőzött területekre érkező turisták károsanyag-kibocsátása, és ahogy szinte nullára csökkent a városok ebből származó adó- és befektetési haszna.

Amikor klímaegyezményről beszélünk, nem véletlenül voltak a politikusok mindig nagyon óvatosak. Érthetetlennek tartottuk, hogy miközben fizikai modellek által kiszámolt ütemben jön felénk a szartenger, mégsem csökkentenek olyan ütemben, hogy ennek a jövőbeni kárait enyhítsük, és inkább látszatintézkedéseket tesznek. Most látjuk a gyakorlatban, hogy mit jelent egy gyors 8%: padlófogást, sokaknak. Ez a szükséges fájdalom, ami a CO2 kibocsátás drasztikus csökkentésével jár, mindenki sejtette, de a gyakorlatban senki nem látta. Fogjuk fel ezt pár hónapos demónak.

Mindenki tudja, hogy elméletben fáj a bolygó fenntarthatóvá tétele, de amikor a saját életében jelentkezik a fájdalom, akkor hirtelen már nem tartja jó ötletnek ezt a tudatosságot.

Ne értsetek félre, együtt érzek a szektorral, főleg az idegenvezetőkkel, akiknek nincs tőketartalékuk, akiknek, ha jönnek holnap turisták, akkor lesz pénzük, ha nem, akkor meg nem. És eddig jöttek ám rendesen: tavaly év végén mindenki szörnyülködve küldte körbe a képeket, amin kígyózó sorok láthatóak a város főbb nevezetességeinél, a Newyork előtt is például. Arra vártak, hogy bemehessenek inni egy italt.

Annyira sokan jöttek, hogy az utóbbi évben az Egy nap a városban városi túrákat szervező különítménye is lehetetlen helyzetbe került. Céges csapatépítőket szervezünk, szerveztünk, míg aztán annyira nehéz lett egy adott időpontra találni valakit, és ugyanarra az időpontra a helyekre is foglalást leadni, hogy már ez adta a dolog legnehezebb részét. Aztán egyedül maradtam a szervezéssel is, mert természetes, hogy mindenki ott dolgozik, ahol könnyebben kap nagyobb bevételt: a külföldi turisták tengerében. Megrészegült a szektor, és ebből a mámoros állapotból pár hét alatt a nullára estek vissza. Mindenkinek rossz valamennyire, nekem is lemondtak több munkát, elment egy ügyfél, ovi bezár, így kevesebbet tudok dolgozni, mert többet kell itthon a gyerekekre felügyelni. Több időnk lesz egymásra, kevesebb pénzből, de túléljük.

A turizmusból élőknek azonban mindenkinél durvább a szitu.

De van egy jó hírem: ez a mostani változás, padlófogás sokkal drasztikusabb, mint amit a CO2 kibocsátás csökkentése követel tőlünk egy-egy szektorban.Egyrészt nem kell ennyire visszaesni egyetlen iparágnak vagy szolgáltatásnak sem. Nem kell egy hét alatt 8%-ot, de még csak 1-et sem csökkenteni. Nem kell megszüntetni a turizmust, de az biztos, hogy korlátozni kell a repülőgépek számát, és nem biztos, hogy a mostanában divatos utazásra buzdító oldalak jelentik a legtudatosabb megközelítést. Annak ellenére, hogy értem, a szerzőknek nagyon is érdeke bejárni a világot a hirdetők támogatásával.

Még van egy jó hírem: az emberi leleményesség végül felülkerekedik, és az erőforrásoknak megtalálják a keresletet.

A kulcsszót már fent leírtam: belföldi turizmus. Városi séták. Céges csapatépítők, amik során a csapat megismeri a várost, izgalmas programokon vesznek részt, miközben nem szállnak fel az égbe, hogy ezt elérjék. Garantáltan egy csomó érdekességre bukkanhatnak a saját városukban, ha hozzáértők viszik őket körbe. És a vidéki Magyarország is csodálatos, ha nekivágunk felfedezni.

Persze most, a járvány idején ez sem opció, most mindenki visszahúzódik lassan a csigaházba, a cégek sem akarnak csapatépíteni, otthon dolgozik mindenki, összejöveteleket nem terveznek. A mi túráink közül is egyetlen egy van, ami ilyenkor még szóba jöhet: amikor egyetlen résztvevő sétál egyetlen coach-csal Budapest kevésbé frekventált, kevés embert felvonultató részén, hogy az aktuális problémáit átbeszéljék, és megoldást találjanak rá. De most nem kezdem el ezt sem hirdetni, mert az elkövetkező hónapokban valószínű még erre sem lesz kereslet. Úgyhogy várok én is, a nagy ötletekkel, ami csökkentené a CO2 kibocsátást, mégis megvalósítana valamilyen turizmust. Szórakoztatást, az utazás, az ismeretlen felfedezésének élményét.

De majd ez lecseng, és akkor beindulhatok. Vagy mégsem? Persze, hogy nem. Amikor lecseng, akkor visszajönnek a külföldi turisták is, újult erővel, a hét szűk esztendő utáni rohammal, és akkor megint nem lesz aktuális ez az egész, a 8% csökkentése, a tudatos választás, a belföldi értékek élvezete. Nem kell kreatív megközelítés, több munka nehezebb terepen, megy mindenki az alacsonyan lógó gyümölcsök felé.

Ezek a szabad piac szabályai. Mindig az alacsonyabb ellenállás felé, mindig a magasabb profit felé. Ezért lenne marha fontos a vírus lecsengése után bevezetni a felülről szabályozott, mesterségesen takaréklángon tartott kibocsátást. Most, hogy pár hónapra mindenki megszokja a világvége-hangulatot, és kap egy kis ízelítőt abból, mi vár a saját gyerekeire, talán könnyebb lesz visszaállítani egy mérsékeltebb világot. Ilyen az ember: ugyanazt a kényelmi szintet magasabbnak érzi, ha alulról éri el, mintha felülről passzírozzák oda. Ki kellene használni ezt az időszakot arra, hogy előkészítünk valami rendes klímaegyezményt, és nem évekig tökölés lesz, hanem végre valami, ami a mai világra reflektál, és gyors megoldásokat vázol fel.