English

Egy nap a városban

Tökéletes fenékkel adják el az Üvegtigris 3-at

Magyarósi Csaba 2010 december 14.
Címkék: kritika film

Azért komoly fenntartásaink voltak, de az Üvegtigrissel már csak így vagyunk. Amikor az első rész plakátjait láttam a metróban, arra gondoltam, hogy itt egy újabb magyar félreértelmezése a filmnek, kínosan vicceskedő jelenetekkel, túljátszott szerepekkel, életszerűtlen helyzetekkel. Ezzel szemben a modern hazai vígjátékgyártás egyik legjobb darabjáról volt szó, a mindig zseniális Rudolf Péter köré olyan szerethető és ügyesen eljátszott karakterek kerültek, hogy senkit sem zavart például a sztori hiánya. Nem is volt rá szükség.

A második epizód előtt attól tartottam, hogy csak a pénz miatt hozták össze, hogy az első rész óriási sikere után eljátsszák annak becsületét, és egy nagy pénzhalom tetején röhögnek azon, hogyan csináltak hülyét Kakszi Lajosból, meg a többiekből. Nem lett igazam. Bár a második rész nem volt már olyan erős, a jelenetek szétestek, a mozi apró történetekből állt csak össze, a poénok még mindig jók és őszinték voltak, ráadásul a Ghymes zenéjével alátámasztott mélabús vonal is jót tett a filmnek.

Na de a harmadik: a moziba lépés előtt már biztos voltam abban, hogy ez lesz a mélypont, a legrosszabb epizód, ami széteső lesz, mint a második rész, csak poénok sem lesznek benne, és a színészek meg úgy járatják le két hakni között az Üvegtigrist, hogy közben vastag pénzköteg lóg ki a fenekükből.

De nem. Sőt, tovább megyek, a harmadik rész megnézése után egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az első, pláne a második jobb lenne nála.

A film ugyan kicsit döcögősen indul, már abban az értelemben, hogy konkrét párbeszédeket és szituációkat nem lehet megérteni, de már az első percekben érezni lehet a színészeken, hogy valami jó következik: hogy élvezik, amit csinálnak, hogy tudják, hogy letettek már valamit a sorozattal az asztalra, és a forgatókönyvet ismerve abban is biztosak, hogy a harmadik résszel csak aláhúzzák az életművet.

A poénok az első perctől jók, a sehová sem fejlődő karakterek nem hamisak, a színészek, mintha életükben először játszanák őket, kínos visszautalások, megszeretett tulajdonságok kiemelése nélkül jelenítik meg a szerepüket. Egy percig sem kételkedünk abban, hogy ezek ugyanazok a lúzerek, akiket 2001-ben megszerettünk, nem pedig azóta híressé vált és újra meg újra eljátszott és túljátszott karakterek.

Ami meg a poénokon és a jó figurákon is túlmutat, az a sztori, most ugyanis van ilyen. Felvezetéssel, fordulatokkal, befejezéssel, ívvel, mindennel. Na persze nem egy orosz realista drámáról van szó, de a figurákkal ellentétben a történet tart valahonnan valahová, ami határozott változást jelent az első két epizódhoz képest.

Röviden: Lali egy nap besokall, ellopja az egyik vendég (Kamarás Iván) Bentley kabrióját, felszedi vele a lerobbant autója mellett ácsorgó, fokozhatatlanul dögös Szabó Erikát (a Barátok közt második Tildáját, akihez obszcén verset is írtak véletlenül), elutaznak együtt Budapestre (kötődés az Egy nap a városban bloghoz!), ahol aztán mindenféle dolgok történnek velük. A csapat Gabennel, Csokival és Cingárral, meg egy Volgával Lali után ered, az időközben többször leütött milliomos vendégre Róka vigyáz, Sanyi meg már eleve ott bujkál a Bentley hátsó ülésén.

A poénok végig kitartanak, mivel új helyzetbe kerülnek az évek alatt semmit sem változó szereplők, már az is vicces, ahogy lereagálják a dugót Budapesten, vagy Lali azt, hogy Kamarás lakásába beköltözve először van jó bor a kezében, és dögös nő a társaságában. Ez a vonal egyébként komoly szerepet kapott: Szabó Erika végig valószerűtlenül jól néz ki, a közönség konkrétan nevetett zavarában a jelenetein, amikor apró piros ruhájában lépkedett a vásznon, aztán a film felénél váratlanul lekapja azt is, hogy a kamera hosszan mutogathassa fehérneműbe csomagolt tökéletes fenekét és melleit. Egy hagyományos moziban az ilyen jeleneteket akár öncélúnak is gondolhatnánk, de az Üvegtigrisben szó sincs erről, mert tökéletesen beleillik Laliék macsó világképébe, hogy seggeket nézzünk perceken keresztül.

A színészek szinte egytől egyig jók. Rudolf Péternél alig akad ma szerethetőbb színész Magyarországon, ráadásul tökéletesen érti és ismeri a szerepét. Reviczkynek lehet, hogy vannak időnként rossz húzásai, ebben a csapatban viszont olyan kényelmesen hozza Gaben figuráját, mintha ráöntötték volna, akár azt a temetési öltönyt, amit a filmben visel. Csuja Imre a szokásosnál is kedvesebben bunkó Csoki szerepében, hozzá köthetők azok a beszólások (Örül, mint majom a farkamnak, Egészséges, mint a makkom, Új fogsorom van, anyámtól kaptam kölcsön csajozásra), amiket az Easy rider öcsémhez hasonlóan később majd idézhetünk. Gáspár Sándor az egyik jelenetben lekötözve próbál megenni egy zacskó csipszet úgy, hogy egy falatot sem sikerül bekapnia, ami talán mérföldkő a jól kitalált, egyetlen jelenetben ügyesen végigvitt magyar poéntörténelemben. Szarvas Józsefnek Cingár szerepében meg van egy olyan vicces, olyan kedves kiakadásos jelenete, hogy azzal a fél perccel is képes tovább erősíteni a filmet.

Kamarás Ivántól féltem, ő a bemutató alapján csak ripacskodik a milliomos szerepében, és az első jelenetekben tényleg úgy lóg ki a stábból, mint a kétfejű vibrátor az egyházi kórusból, aztán a film felénél váratlanul elkezd jól játszani, és amikor már nem hisztizik, csak hozza a megnyomorított, kemény figurát, van pár kimondottan erős jelenete. Szabó Erikát meg hát a segge viszi el a hátán, de annyi bőven elég, a többi női karakter is inkább csak azért van a filmben, hogy Lali egyenként megdugja őket. Ja, és még a rendőrt játszó Besenczi Árpádnak is jut egy rakás jó mondat.

És hát a film lezárása alapján úgy tűnik, ez volt az utolsó rész. Talán emiatt nem spóroltak Rudolfék, nem hagytak ki semmit sem a forgatókönyvből, sem az előadásból, elmondtak mindent, amit még el szerettek volna mondani. Belesűrítettek a maradék gondolatot közel két órába, hogy szépen búcsúzhassanak az Üvegtigristől, pályafutások talán legkultikusabb epizódjától. A terv az apró hibák ellenére is is sikerült, és amikor Lali a film végén elbúcsúzik a nézőktől, mindenki örül annak, hogy ügyesen sikerült lezárni a modern hazai filmgyártásnak az egyik legszerethetőbb fejezetét.