Ezen a héten szombaton lesz a Borjour Magnum, Magyarország legnagyobb beltéri borkóstolója. Meg az egyik legjobb is, hiszen a belépő birtokában itt korlátlanul kóstolhatsz, ha ehhez hozzávesszük, hogy idén több mint 120 borász 300 féle bort töltöget a poharainkba, akkor egy elég jó szombatnak nézünk elébe.

Az ELTE Gömb aulája tehát idén is megtelik zsivallyal, több mint ezer ember beszél majd egyszerre arról, hogy látja a magyar borok ügyét. Először nagyon fegyelmezett mindenki, kimérten kóstolgat, bírál, cuppog, aztán estére egyre több harsány röhögés, pohárcsörömpölés is belevegyül a zajba, a végére meg már mindenki nagyon szeret mindenkit, és legszívesebben megölelgetné a kedvenc borászát, aki ráérezve a dologra zavartan húzódik el. Utánozhatatlan.

Nemcsak borok lesznek, kóstoltatnak olívaolajat és csokit is, komplett gasztronómiai körkép, középpontban a borral.

Erre az eseményre sorsolunk ki most a köztetek öt darab páros, páronként 10.000 forint értékű belépőt, így megtapasztalhatjátok a korlátlan, szabad és lelkiismeretfurdalás nélküli kóstolás élményét. A játékhoz egy kérdést kaptok, amihez a válasz a blogon megjelent boros posztjaim valamelyikében található:

Ki volt az a borász, akivel tavaly októberben Somló-hegyen találkoztam, és épp furmintot szüretelt?

A válaszokat erre az email-címre (blogjatek kukac gmail.com) küldjétek, holnap délelőtt tíz óráig várjuk a megfejtéseket, utána urnazárás és sorsolás. Az öt nyertes válaszoló emailben kapja meg a jegyek átvételére vonatkozó instrukciókat. Hajrá.

update: Nagyon sokan játszottatok a belépőkért, összesen 259 helyes megfejtés érkezett a játékra, ezekből sorsoltuk ki véletlenszám-generátorral az öt szerencsés nyertest, akik párjukkal, barátjukkal részt vehetnek a szombati Borjour Magnumon. A nyertesek: Hajdú Beáta, Kiss Dóra, Zsófi (Posta), Eszter Dani és Fehér Sándor. Nekik gratulálunk, emailben értesítjük őket a jegyátvételi lehetőségekről, a többieknek köszönjük a játékot.
 

Bezselics Ildikótól, a Két cica konyhája bloggerétől kaptuk két hete ezt a levelet:

jövő szerdán, 8-án 13 órára megyek a Pest-Buda étterembe tokaji aszús kolbászt tölteni (majd, sütni, enni) Litauszki Zsolt séffel. Van kedvetek csatlakozni?

Alapszabály, hogy ha egy nő kolbászozni hívja az embert, nem szabad nemet mondani. Főleg, ha a tokaji aszú is kerül abba a kolbászba.

A várban található étterem egyébként tökéletes terep az ilyesféle eltévelyedésekhez. Ízlésesen, aprólékosan újították fel az évszázadok óta étteremként üzemelő teret, még olyan részletekre is odafigyeltek, mint a tapéta mintája, amit egy több mint százéves magyar grafika alapján készíttettek, vagy a dekorációs könyvek, amik a reformkorból és az utánról származnak, gondolok itt például az 1872-es országgyűlés jegyzőkönyvére.

Remek az étterem kialakítása, de még izgalmasabb, hogy a kolbásztöltésre a pincében, a konyhában került sor, ahol a fém munkalapra egy fadeszkát pakoltak, rádobtak néhány tányért, odatoltak bárszékeket, így közvetlen közelről tudtuk ellesni Litauszki Zsolt mesterfogásait. 

Tudtuk volna, de én inkább csak fogalom nélkül figyeltem, hogy mi történik előttem. A derelyekészítéssel ugyan megpróbálkoztam, de látva a végeredményt, inkább feladtam ezen a ponton:

Zsolt egyébként tényleg profi, már gyerekkorában érdeklődött a gasztronómia iránt, amikor nagymamája veteményesében szagolgatta a fűszernövékenyeket, aztán felnőve dolgozott az országosan híres Ráspiban, majd Salzburgban. Ezután egy olyan hotel éttermében, ahol a monacói herceg is rendszeres vendég, majd a Michelin-csillagos Taubenkobel, és még számos, Michelin-csillag-közeli és Gault Millau-sipkás helyen Ausztriában. Végül hazatért az azóta már sajnos bezárt Maligánba és most a Pierott, a 21 és a Pest-Buda kreatív séfje, ami azt jelenti, hogy az ő útmutatása alapján dolgoznak a konyhák, és hogy váratlanul bármelyik étteremben felbukkanhat.

És most ezzel a hatalmas élettapasztalattal nekiállt kolbászt gyúrni előttem.

A mai versenyzőnk nem az a hivalkodó típus. Első pillantásra még ezt gondolhatnánk, hiszen a sok barna-szürke színű ház között egy igen egyedi, még éppen nem ízléstelen árnyalatot képvisel:

Ez a játékosság folytatódik a lépcsőházban, legalábbis ami a színt illeti. Ezt leszámítva egy egyszerű, nem fellengzős, de rendben tartott lépcsőházat láthatunk. A hivalkodás hiányának megvan az oka: ez a ház 1811-ben épült. Vagyis nemhogy százéves, de mindjárt kettő.

1808-ban a király jóváhagyta Pest városépítési tervét, amit Hild János dolgozott ki (a híres Hild édesapja). Pesten ekkoriban már jelentős tőke halmozódott fel, ami az építkezést szorgalmazta, így a klasszicista Duna-sor elkezdett épülni. Egy évtized alatt felhúzták az Alduna sor (Apáczai Csere utca) keleti házsorát, ezek közül sok ma is áll, és műemléki védettséget élvez (Vörös Károly: A Dunakorzó regénye). Ezek az akkori igényeknek megfelelően egyszerűek, de nagy gonddal készültek, és egy kis különlegességgel is sikerült megfűszerezni a belső tereket, hogy szerethetőek legyenek a lakók számára.

A lépcsőfokokat is érdemes megnézni. Ezek ugyanis erősen leharcolt állapotban vannak, néhol egy kis hobbibetonnal kijavítva, de ami a legérdekesebb: a korlát mellett, ahol a legtöbben járnak, szabályosan behajlottak a sok évtizedes súly alatt (persze az még valószínűbb, ahogy jeleztétek is, hogy elkopott a lépcső:)

Átadom a szót a fotók készítőjének, Mészáros Zsuzskának, aki ezúttal a ház lakóival kapcsolatban is érdekes észrevételeket tett.

Építtetője nyomán Szemerédy-házként volt ismert ez a háromemeletes, belsőudvaros klasszicista épület. 1811-ben, Hofrichter József tervei alapján épült. A lépcsőház négyzetes alaprajzú előterében jellegzetesen XX. század eleji, szecessziós hangulatú Persephoneia szobor helyezkedik el. A lépcsőház orsóterében a földszinten négyzetes alaprajzú dór, feljebb kör alaprajzú ión oszloppárok állnak Az épület udvarán egyszerű vörösmárvány kutat helyeztek el.

Sokáig kerülgettem ezt a kedves, fogkrémszín házat, mire sikerült bejutnom, hiába lobogtattam az engedélyemet. Ahogy elkezdtem dokumentálni, legalább tíz szempár figyelt különböző ablakokból - egy idő után egy idősebb hölgy kijött a függőfolyosóra, és kikérdezett, hogy ki vagyok, és mit csinálok itt. Kellemes meglepetés volt, miután kóstolgatott egy kicsit, és rájött, hogy ártalmatlan vagyok, hosszan mesélt arról, hogy mennyire összetartanak a házbeliek, a bio-térfigyelőkamera-rendszeren túl is. Gyanítom, hogy ő lehetett a ház közösségi motorja, mert beszélgetésünk után már senki nem figyelte a tevékenységemet.

Teljesen beleszerettem a belső udvaron álló fába.

Folytatjuk a Wesselényi utcás sorozatot. Ettünk egy remek flódnit, utána ellátogattunk egy régi vágású és egy trendi cipészhez, most meg egy újabb régi mesterség képviselőjével beszélgetünk: egy vésnökkel.

Pontosabban egy vésnöknővel, Szabó Magdolnával, akinek nagyszülei a századfordulón ismerkedtek össze a Holló utcai ezüstgyárban, ahol evőeszközöket és tálcákat készítettek, políroztak. Húsz évvel később, egészen pontosan 1925-ben Magdolna apukája már fiatalember volt, és a szülőktől tanult mesterséget folytatva Findler Frigyes király utcai vésnökműhelyébe ment tanulónak. Iparengedélyét 1945. december ötödikén kapta, az utolsók közt Magyarországon.

A következő évtizedekben Magdolna apukáját megpróbálták szövetkezetbe kényszeríteni, ő azonban a nehéz időkben is kitartott a kis Gozsdu udvari műhelye mellett és független maradt. 

Magdolna 1948-ban született, és bár nem akart vésnök lenni, nem vették fel az iparművészetibe, mert apukája kisiparos, anyukája háztartásbeli volt, ezért mégis csatlakozott a családi bizniszhez. Amit egyre jobban megszeretett. A szakmunkásvizsga 1969-ben készült el, a mestervizsga 1972-ben, onnantól kezdve kettesben dolgoztak a műhelyben.

Jó idők voltak ezek: a nagy állami vállalatok, minisztériumok rendszeresen adtak le nagy megrendeléseket, hiszen divat volt vésnökökkel készített mesterműveket ajándékozni április negyedikére, május elsejére és karácsonyra.

Ekkor végzett annak a tőrnek a díszítésével is, amit az akkori honvédelmi miniszter, Czinege Lajos Fidel Castrónak vitt ajándékba. Szóval Magdolna művészete bejutott az akkor legfelsőbb körökbe is.

1980-ban aztán nyugdíjba ment Magdolna apukája, de 2006-os haláláig segített a munkában. Volt, hogy csak barátaival találkozott a műhelyben, de Magdolna minden fontosabb munkát egyeztetett vele. "Éreztetni akartam, hogy még fontos, még mindig van feladata".

Aztán jött a rendszerváltás, és minden megváltozott. Megkezdődött a Gozsdu udvar felvásárlása majd felújítása, így került a Wesselényi utcába a műhely. Közben elmaradtak a nagy megrendelések, az emberek meg leszoktak arról, hogy vésnökhöz járjanak. Pedig Magdolna a mai napig csodás munkákat készít és halad a korral.

Például monogramot vés bőr mobiltokra, de alig van rá kereslet. "4-8 ezer forintba kerülnek, kézzel készülnek és azt hittük, amikor kitaláltuk, hogy ez majd érdekelni fogja az embereket, de alig-alig van megrendelés".

Ugyanez igaz a sárgaréz tányérokra, amik régebben nagyon divatosak voltak, de ma már senki sem akar 30 ezer forintot fizetni egy hétnyi kézi munkáért, hiába van mögötte annyi tudás, tapasztalat. És a sárgaréz névtáblákat sem vásárolják már, pedig az egész mestermű megvan 15 ezer forintból.

"Az emberek már műanyagot vesznek, azt nem lopja el senki. ÉS egyébként sem kellenek az embereknek a mesterművek. Ma az az elv, hogy ha valami megsérül, azt el kell dobni. Elvesztették a tárgyak az értéküket. Az arany sem az már ami volt, csak nyersanyag. Régen egy pecsétgyűrű apáról fiúra szállt, értéke volt: amikor meghalt az apa, a legidősebb fiú viselte tovább. Ma már olyan vékony aranyból készítik a tucatgyűrűket, hogy ha véletlenül hozzácsapjuk a kezünket az autóhoz, behorpad a gyűrű."

Amikor Magdolna a változásról beszél, nem szomorú, nem sopánkodik, csak értékeli a helyzetet. És közben végig mosolyog. Becézgeti férjét, aki szintén a műhelyben tölti mindennapjait, ott készíti festményeit.

Néha meg vevőjük is akad, de egyre kevesebb. "Azt a tartalékot éljük fel, ami a szüleinktől ránk maradt, meg amit életünk során felhalmoztunk. Megélni ebből már nem lehet. Ha jön hozzám tanuló, azt mondom neki, hogy szívesen átadok neki mindent, amit tudok, de jövedelemre már ne számítson. Persze nem is nagyon akar már senki vésnöknek tanulni" - mondja Magdolna aki továbbra is imádja a mesterségét a Wesselényi utca 16. szám alatt, és nem bánta meg, hogy vésnök lett.

Ebből a perspektívából indul a Nézőművészeti főiskola című darab, amire a múlt héten mentem el a Centrál Színházba. Igazi kultikus műről van szó, 2003 óta játsszák, egy éve voltak túl a kétszázadik előadáson, az egyik leghíresebb magyar színészpáros, Mucsi Zoltán és Scherer Péter főszereplésével, azt beszélik, nagyon szórakoztató. És én még nem láttam.

Tasnádi István darabja már akkor szerethető, amikor csak azt mondjuk el valakinek, miről szól. Egy elképzelt jövőben játszódik: miközben a főiskolák ontották magukból a rendezőket és színészeket, egyre kevesebb néző járt színházba. Ráadásul nem tudtak viselkedni, dobálóztak, randalíroztak, és egy alkalommal meg is lincselték a főszereplőt. Ekkor az állam bezáratja a színházakat.

Ennek már három éve. Itt az ideje az óvatos nyitásnak. A Kultuszminisztérium prevenciós alapja létrehoz egy felsőfokú oktatási intézményt, mely diplomás nézőképzéssel foglalkozik. A diploma tulajdonképpen egyfajta jogosítvány, ami igazolja, hogy tulajdonosa alkalmas a színházban rá váró fokozott pszichikai és fizikai terhelés elviselésére.

Az újfajta oktatást képviselő tanárt Scherer Péter, a régen nagy művészként tisztelt, mára kiégett színész-tanárt Mucsi Zoltán, az idétlen vigyorával röhögtető tanársegédet Katona László alakítja. A főiskola első évfolyamának hallgatóit pedig mi, a nézők.

És ez azt jelenti, hogy mi is szereplünk a darabban. Egy főiskolai előadóban érezzük magunkat, az első évfolyam első óráján ülünk, ahol megtörténik, ahol végre nem éri meg eminensnek lenni: az első sort abuzálják általában. Közben meg röhögünk gyakorlatilag megállás nélkül, én legalábbis remekül szórakoztam.

A Scherer-Mucsi páros hozza a tőle megszokott karaktereket, a szelíd, mély érzésű, de vérig sértett nebáncsvirágot és a leélt, fanyar nézésű, frusztrált dühcsomót. De közben nagyon jól kitalált párbeszédeket, monológokat váltogatnak megállás nélkül, a köztük lévő feszültség nem fullad bele abba az érdektelenségbe és öncélúságba, amibe - szerintem - a Jancsó-filmekben belefutottak időnként. A darab végére Mucsi a káromkodás tökéletes időzítéseit is bemutatja, ekkor már csak annak nem fájnak a röhögőizmai, aki végig fapofával ülte végig az előadást. Ilyen is volt, ők keresztbe tett lábbal várták a drámai fordulatokat, és csóválták a fejüket az illetlen részeken. Hát ilyen, amikor az ember nem tájékozódik előre, mire ül be.

Aki azt gondolná, hogy kilenc év alatt kiég egy darab, és nem lehet ugyanolyan szívvel előadni, mint az elején, téved. Ha a fenti, rövid videóval összehasonlítom a mostani előadás megfelelő részleteit, akkor azt látom, hogy csiszolódott az egész, spontánabbnak tűntek a poénok, mindenki tökéletesebbre formálta a karakterét, és pontosan annyi szünetet tart és ott, ahol és amennyit kell. Az előadás talán egy kicsit hosszú (majdnem két órás), ami alatt nem tudják végig fenntartani a változatlan érdeklődést, de simán lehet az is, hogy a kényelmetlen székek mondatják ezt velem.

Amikor elmesélem másoknak a sztorit, azt mondják: hát ahogy a művelődés ügye ma áll, ez meg is történhet. Nem gondolnék bele én a darab mondanivalójába több aktualitást Budapestre nézve, mint ami ténylegesen van benne. Sokan panaszkodnak egyébként emiatt, sorolják, miért lehetetlenedik el a színházak sorsa. Én, a néző, ehhez nem tudok hozzászólni, én csak azt látom, hogy ha január végén akarok foglalni jegyet márciusra egy budapesti színházban, már nem nagyon találok szabad széket a nagy sikerdarabokra, a kamaratermekben még akad egy-két szabad pozíció. Kinézek tíz-tizenöt darabot, mindnél így járok.

Megvárom az új műsor kiírását, az ezt követő pár napban gyorsan kell cselekedni, mert megint hónapokkal előre elkapkodják az összeset az olyan előadásokra, amik egy kicsit is számíthatnak az átlag színházba járók érdeklődésére. Nem kevés színházunk van, sokszor telt házas darabokat játszva, és akkor nem beszéltem a kőszínházakról és az amatőr társulatokról. Az emberek szeretnek színházba járni, és fizeti is hajlandóak ezért az élményért.

Nem is beszélve arról, hogy túl a kétszáz előadáson több tízezer profi nézőt taníttattak ki 2003 óta Schererék, emiatt pedig nem lehetünk nekik elég hálásak.