Magyar Csaba, az AnyKey fotósa küldött nekünk néhány képet a Dunáról, a Dunán úszó jégtáblákról, és az azokon egészen különleges módon tükröződő Budapestről. A képekre kattintva azok nagyobb felbontásban is megjelennek.

Rossz napja mindenkinek lehet. Vannak olyan napok, amikor nincs kedvünk dolgozni, és csak úgy rutinból megy előre a nap. Bedöntjük az üzemanyagot, cserében mozgunk. Csak az változik, milyen hatással van ez az ember környezetére.

Egy átlagos munkahelyen néhány kollégának tűnik fel, kicsit morcosabban telik a nap, kisebb hibákat követ el az ember. De van olyan helyzet, amikor semmi következménye nincs ennek, valaki az adott napon senkivel nem találkozunk, és semmi olyat nem rakunk le az asztalra, aminek hatása van a környezetre. Szerencsés helyzet.

De vannak olyan szituációk, amikor az ember kedvtelensége sok-sok emberben visszhangzik, és nem múlik el nyomtalanul. Vegyünk például engem. Ha nekem nincs kedvem írni, mégis muszáj, az eredmény valami unalmas, izzadságszagú szókupac lesz, és csak reménykedni tudok benne, hogy az olvasóim megbocsátanak egy-egy ilyen kilengést, és nem ez alapján ítélnek meg. De tudom azt is, hogy aki első alkalommal ilyen állapotban találkozik velem, meglesz a véleménye. Még ha nem is megalapozott - de ezt igazából nem róhatom fel neki.

És jöjjön a legkeményebb műfaj. A színészé. Ha egy színésznek nincs kedve játszani, kimenni a színpadra, és magára venni a gúnyát, nem mondhatja, hogy maradjon el az előadás. Ha beteg, megértik, de ha hisztis, vagy valami kisebb megrázkódtatás érte, nem nagyon érdekli senkit. Profi, oldja meg.

És a profi megoldja. Kimegy, letekeri az előadást, meghajol. Közben nagyon menne már haza.

Ezt érzi a közönség. Tudják, hogy a színész nincs ott. Vagyis nagyon is ott van, a színész, nem az általa megformált karakter. Ha pedig egy egyszereplős darabról, egy one-man-show-ról beszélünk, könnyen odáig fajulhatnak a dolgok, hogy a néző csalódottan megy haza, és nem fog tetszeni neki az egész darab.

Azt hiszem, így jártam én is a Centrál Színház Caveman című darabján. Egy több mint hat éve folyamatosan játszott előadásra mentem el, amiről sok jót hallottam. A darabot egy személyben előadó Kálloy Molnár Péter tehetségét tisztelem, jó színésznek tartom. A Broadway-komédia szövegét sem tartom rossznak. És mégis elvérzett előttem az előadás.

Péter helyenként túl harsányan adta elő, máskor nem tartott szünetet ott, ahol a poén felfogása miatt kellett volna. Egyszer sem tudtam nevetni. Úgy éreztem, nincs kedve hozzá. Nekem is elment. Nem hittem el, hogy ő az, akit játszik, azt éreztem, hogy olvassa a szöveget. És mivel tehetséges, egy igen magas minőségű felolvasást láthattunk. Ami azért mégiscsak felolvasás, rutin.

Én nem hibáztatom a színészt, nagyon nehéz a dolga, pont a fent említett okok miatt. Ha ő nincs topon, az azonnal látszik. A darab megítélése romlik, egyes nézők elkezdenek olyanokon gondolkozni, hogy talán túl sokat képzeltek ebbe a művészbe, azt pedig egyértelműen beikszelik a fejükbe, hogy a darab szar. Nem szabad, elhamarkodott ítélet. Egy emberi dolog történt, ezért játszanak emberek az embereknek, ezért nem DVD-n nézzük meg hatodszor ugyanazt. Szerencsejátékot játszunk, és ma nem mi nyertünk.

Én a Cavemant nem nézem meg újra, ez most már így marad meg a fejemben. De ez nem baj, nem vagyok mérges. Előfordul. Mindenkinek lehet rossz napja.

Tovább folytatjuk a Wesselényi utcai menőségeket bemutató sorozatunkat. Amikor elkezdtük, már tudtuk, hogy nagyon sok van ebben az unalmasnak tűnő aszfaltcsíkban, de lassan mi is meglepődünk, milyen listát sikerült összeraknunk: ettünk remek flódnit, ellátogattunk egy végtelenül szórakoztató, bölcs cipészmesterhez, megnéztünk egy száz éve a fémmel foglalkozó vésnökdinasztia legfiatalabb tagját és egy dizájcipőboltot is, ahol egy csinos, fiatal orosz lány készíti a cipőket.

Most egy családi csokiszalon találtunk. A dizájn, formai nyelv annyira profi, hogy először azt hittem, valamilyen külföldi csokilánc hazai tagjával van dolgom, csak némi nyomozás után jöttem rá, hogy ez családi vállalkozás.

Pedig a Zangio-név nem erre utal. Amíg szét nem szedjük. A betűszó ugyanis az apa, Zoltán, a lány, Angi (ő nyalja a csokit a bejáraton) és az anya, Olga nevéből áll össze ilyen kellemesen misztikusá.

Odabent egy végtelenül szimpatikus fickó fogad, akiről rövid beszélgetés után kiderül, hogy a család barátja, részt vett a formai nyelv és a műhely kialakításában, civilben díszlettervező és most épp az eladásban segít a családnak az alig másfél hónapja megnyílt üzletben.

A csokiszenvedély egyébként az apától, Zoltántól származik, aki gazdasági szakember volt a versenyszférában, majd azt egy emberléptékűbb, egyetemi tanári állásra cserélte, végül megtalálta az igazi szenvedélyt, a csokikészítést. Megtanult mindent, amit lehetett a könyvekből, majd ellátogatott a világhírű francia Valrhona és Lenotre iskolákba, és ott tanulta tovább a szakmát. Végül megnyitotta a műhelyt és elkezdte ontani a csokoládét. Ennek a folyamatnak a végén találja magát az, aki bemegy a Wesselényi utcai üzletbe.

Ahol talán a családi, félig amatőr jellegnek hála csodás élményben lehet részünk. A civilben díszletkészítő eladó kedvesen vezet be a csokoládék titkaiba, pörkölt kakaóbabot, héj nélküli, őrölt kakaóbabot, majd tiszta csokoládét kóstoltat, elképesztő tapasztalat a csokiízű, állagra diószerű babot ropogtatni.

Aztán jönnek a bonbonok, amikből többet is vásárolok. Izgalmas ízesítésekkel próbálkoznak. Ott van például a nemtudom szilva, amihez penyigei szilvalekvárt használtak fel. Akit érdekel az elnevezés háttérsztorija, térjen be az üzletbe és kérdezzen rá, el fogják mesélni.

Vagy ott van a macsatea, ami az eredeti italt fogyasztó japánok szerint állítólag nem elég karakteres, de nekem mindenképp maradandó élmény, ahogy a sós karamell is kiváló darab. A kávéízű bonbonban bőven van annyi koffein, hogy felébresszen, a boróka, a biocitrus, a mézeskalács, a maracuja meg arról gondoskodik, hogy olyan ízekkel találkozzunk itt, amikkel máshol aligha.

A Zangio nem olcsó. Néhány, hat-hét szelet bonbonnal máris 1500 forint fölött vagyunk, ami komoly kiadás, ez már a Rózsavölgyi magassága.

És azt a szintet talán nem üti meg a Zangio, de közel jár hozzá, és kétségkívül remek a csoki, biztos, hogy be fogok járni hozzájuk és a spéci, máshol nem elérhető választék miatt egy kicsit is érzékeny piacon komoly jövője lehet a családi vállalkozásnak. Érdemes adni nekik egy esélyt, aki arra jár, ugorjon be néhány bonbonra, vagy egy forró csokira.

Valamelyik nap Rákospalotáról autóztam át Újpestre, amikor egy különleges épületbe botlottam. Nem nagyon osztogatnak ilyesmiket bőkezűen arrafelé, így még meglepőbb volt az egyik oldalon tízemeletes panelházakkal, a másik oldalon egyszintes, lepusztult épületekkel körbevett fém- és üvegmonstrum.

Ez a Magyar Autóklub új székháza. Néhány hete figyeltem fel arra, hogy külföldi építészportálokon elismerő szavakkal emlegetik, és bemutatják a Vikár & Lukács építésziroda munkáját, gondoltam is, hogy valamikor megnézem, de a találkozásra mégis spontán került sor.

Elmondom azt is, miért különleges - ha a képek nem győznének meg valakit. Az Autóklub székháza a kevés ötletes budapesti irodaházak egyike. Kreatív, van benne játékosság, egy tökéletesen kivitelezett szimbólum. Az épület egyszerre formáz egy A-betűt, és egy magába csavarodó úttestet. A megvalósítás pedig annyira hatásos, hogy szinte látjuk a ceruza vonalát, ahogy a szemünk előtt rajzolja ki az épület fémborításának sziluettjét.

A forma abszolút mértékben uralkodik az épületen, a szintek alapterülete is alá van vetve a fent említett gigantikus ceruza vonalának, és ugyan alulról nem látszik, de a tetőn sem helyeztek el gépeket, sem szellőzők, sem hűtőgépek nem látszanak a légi felvételen - ezek általánosak egy irodaház tetején. Itt minden oda nem illő elem el lett takarva. De a forma mellett az épület mással is büszkélkedhet: a hűtő-fűtőrendszer földhőt is hasznosít, így kevesebb energiát használnak fel.

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen igénnyel kivitelezett irodaházat kár egy olyan elhanyagolt környékre tenni, ahol alig látja valaki. A hg.hu-n megjelent korábbi írás viszont rámutat arra is, hogy a körvasúti körút elnevezésű külső közlekedési gyűrű tervezett vonala erre halad, emiatt a környék kiemeltebb fontosságot kaphat majd, és az Autóklub irodaháza lehet az "első jelentősebb épület, amellyel az ideérkező autósok találkoznak". Igaz, a körvasúti körút projekt már a kilencvenes évek óta napirenden van, és már akkor az volt az állítás, több évtizedbe telhet a megvalósítás. Vagyis talán lassan készülődhetünk.

Még néhány kép:

A minap a belvárosban sétálgattam, és furcsa dögvész nyomaira bukkantam. Az egyik kedvenc környékemen, a Gerlóczy-t körülvevő utcákban elkezdtek kipusztulni a színvonalas üzletek. Magamban csak minipárizsnak hívom a környéket, a tér, a szűk utcák és a boltok is a francia fővárost juttatják az eszembe, ezért is sajnálom, hogy pusztulásnak indult.

Először a Gerlóczy utcában található sajtüzletnél álltam meg, ahol a szokásosnál kisebb volt az élet. Egészen pontosan életnek még csak nyomát sem láttam: mintha felrobbantottak volna egy neutronbombát, ami az épületeket ugyan sértetlenül hagyta, de minden szerves anyagot elpusztított.

Az apokaliptikus hangulatot csak tovább növelte a hóba ejtett szemüveg képe, ami egy letűnt civilizáció utolsó maradványának látszott:

Közelebb léptem a bejárathoz, és a kirakatra ragasztott írásból kiderült, hogy ezt bizony felszámolták, boldogtalanok a sajtkészítők. Tudtam, hogy a boltnak ugyanaz a tulajdonosi háttere, mint a Gerlóczy kávéháznak és a közelben található szalámiboltnak. A kávézóval minden rendben, szinte folyton tele van vendégekkel, de a sajtboltot látva úgy döntöttem, megnézem a szalámiüzletet is.

Hát ott is robbantottak egy bombát:

Aztán körülnézem a térről nyíló Vitkovics Mihály utcában. A szintén franciás hangulatú lakberendezőbolt elvileg még nyitva van, gyakorlatilag viszont a rácsot rázárták a bejáratra, és szintén nem mutatta élet jeleit hétköznap délelőtt.

És a galéria sem úgy nézett ki, mint ami nagyon prosperál:

Volt ugyan néhány üzlet még az utcában, ami valahogy túlélte az elmúlt időszakot, de az tisztán látszik, hogy a válság nagyon megviselte a környéket. Meg néhány önkormányzati intézkedés: a sajtbolt, a szalámibolt és a Gerlóczy egyik tulajdonosa egy hosszabb írást tett közzé Milka tehén címmel, amiben kifejti, hogy miért döntött a bezárás mellett. Elsőre keveset értettem meg a szövegből, de nagyon úgy tűnik, hogy a behajtási tilalom nem tett valami jót a kereskedelemnek, meg az sem, hogy csökkent az igény a minőségre. Nyilván amikor az emberek másfélszeres-kétszeres lakáshitelt fizetnek, az már a középréteg vásárlási szokására is hatással van, ami meg nyilván nem kedvez a kis boltoknak.

Sajnálom, hogy bezártak az üzletek, közben meg bízom abban, hogy a válság után újra megtelik élettel a környék.