A turai kastélyról szóló posztom után kaptam egy levelet Pest Megye Önkormányzatának Hivatalától, amiben felajánlották, nézzem meg a Pesti Megyeháza épületét egy vezetett túra keretében. Naná.

Már sokszor elhaladtam az épület mellett, amikor a Kossuth Lajos utca felől a Gerlóczy tér felé sétáltam, de sosem gondoltam az épületre úgy, mint Pest megye középpontjára. Pedig az, és már több száz éve irányítják innen Budapest udvartartásának ügyeit.

Az épület megszületésének történetét böngészve találkozhatunk néhány furcsasággal is. Először 1804-ben fogtak hozzá az építkezéshez, Hild János tervei alapján. A vármegye közgyűlése a nagynevű tervező munkájába nem szólt bele, szabad kezet kapott, egy kikötés volt csak: először a legszükségesebb épületek készüljenek el: a levéltár és a tömlöcök. Nem volt ugyanis már hova bezárni az újonnan bűnözőket.

Amikor ott jártam, a belső helyiségek közül először én is egy börtönszobát pillantottam meg, amit ma már inkább raktárként használnak, könyvek sorakoztak az egyik fal mellett. Ettől sem lett barátságosabb a helyiség a szememben: az egyetlen berendezés a föld szintje felett nem sokkal elhelyezett vaskarika, amihez a rabot kötözték. Korabeli állapotában nem volt ágy, vagy világítás, a rabot a falhoz rögzítették, rácsukták az ajtót, jó napot.

Gondolom ismeritek a reklámok valóságtorzító mezejét.

Elmondom, mire gondolok: egy új testápolót hirdetnek, és mutatnak egy elképesztően dögös nőt. Arra a hatásra játszanak rá, hogy a lehetséges vásárló fejében összekapcsolódik a termék és a kép, és anélkül, hogy konkrét állításokat fogalmaznának meg a reklámban, a néző elhiszi, hogy a krémtől szép lesz, sőt, dögös.

Ugyanez van mondjuk az alkoholos italokkal, amik azt ígérik, hogy te leszel a legjobb fej, a társaság közepe, ezernyi baráttal bíró megkérdőjelezhetetlen menőség, ha azt iszod, amit kell.

Ebben az összevetésben el tudtok képzelni nagyobb dicséretet Budapestnek annál, mint hogy a magyar fővárosban készült képekkel próbálnak eladni egy digitális kamerát?

A hirdetés egyébként nem új, csak épp most akadtam rá, amikor egy másik Budapesten forgatott reklámfilmet kerestem, ami azonban még nem érhető el. Ez a hirdetés viszont már 2010. ősze óta állítja, hogy ha valaki a Canon kamerájával készíti a családi videókat, akkor olyan gyönyörű felvételei lesznek, mintha azokat Budapesten vette volna fel.

Nyilván a nézők 99 százalékának fogalma sincs arról, hol készültek a felvételek, de attól még mi örülhetünk, hogy a reklámszakemberek úgy gondolnak a fővárosunkra, mint egy csodálatos díszletre.

Gondoljunk csak a Lipton hirdetésére:

Vagy a Microsoftéra:

Akit érdekel Budapest szerethető arca, az csatlakozzon a facebookos csoportunkhoz, ahonnan kiderül, hogy miért olyan jó ez a város. És hogy melyik részét kell felkeresned, ha még nem találod szerethetőnek.

A Lonely Planet weboldalán még tavaly szavazásra bocsátotta az olvasói között, vajon melyik a világ legjobb bárja. Azóta folyamatosan érkeztek a szavazatok, és mostanra kiderült a végleges sorrend is. A nyertes pedig (dobpergés) az A38 hajó!

A Lonely Planet előzetes felmérések alapján száz szórakozóhelyet nevezett be a játékra, ezekre lehetett szavazni facebookos azonosítókkal. Gyorsan az élre ugrott a Szimpla Kert és az A38 is, és a verseny során végig meg tudták őrizni a dobogós helyezéseiket.

Az A38 saját honlapján olvasható, hogy a legnagyobb ellenfél a rotterdami De Witte Aap (Fehér majom) nevű klub volt, ahol a szavazás befejező napjára egy külön bulit rendeztek a verseny miatt. Rengeteg ember kezdett el kattintani rájuk az utolsó napon, az itthoniak rémülten látták, hogy óránként 200 szavazat érkezik Hollandiából, és egyre csak csökken a hónapok óta megszerzett előny.

Aztán a hazaiak is belehúztak, és elkezdték buzdítani a saját táborukat. Végül 13.300 szavazattal nyert az A38, második a De Witte Aap lett 9718 szavazattal. Hősies küzdelem volt. A Szimpla Kert sem panaszkodhat, 4480 szavazattal a harmadikak lettek.

Ez után viszont már akkora a szakadék a negyedik helyen végző berlini Sage Restaurant 268 szavazatához, hogy úgy tűnhet, mintha a verseny leginkább a dobogósok között zajlott volna. Ez persze nem változtat a tényen, hogy a világ legnagyobb és egyik legmeghatározóbb útikönyv-kiadójának versenyének közönségdíjai szerint Budapesten található a világ legjobb bárja, vagy mondhatnánk azt is, hogy a világ legjobb három bárjából kettő. Gratulálunk.

A Dunapark-házak középső tagjában már voltunk korábban, most a szomszédba is ellátogatunk, a Pozsonyi út 38-ba, mert egyrészt ez is gyönyörű, másrészt van néhány érdekes történet, ami ide kötődik.

Belépve a kapun a környéken megszokott, letisztult Bauhaus-stílus köszön vissza (bár mint korábban írtam, Újlipótvárosban nincs a hagyományos értelemben vett, tiszta Bauhaus-épület), amit az épület születésekor, a 30-as években nem leplezett lenézéssel fogadott a neobarokkhoz szokott budapesti lakosság. Egy korabeli karikatúra erről:

Egy elmélet szerint a budapesti zsidóság az antiszemita hangulatra reagálva azonban szeretett volna egy saját stílust, hogy így különböztethesse meg magát az őket üldözőktől. És noha még ma is nagyon kedveljük, szépnek látjuk a középkor építészetét mímelő lépcsőházakat, be kell látnunk, hogy ez egyáltalán nem unalmas, inkább fantasztikus:

Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte a házat, előbbi ebben a lépcsőházban, a hatodik emeleten saját magának is szánt egy 200 négyzetméteres luxuslakást. Nem sokáig élhetett itt, mivel 1944-ben rátörték az ajtót, és a Dunába lőtték.

A lakásába aztán Hatvany Lajos, író, kritikus, irodalomtörténész költözött. Egy városi legenda szerint amikor 1959-ben odaítélték neki a Kossuth díjat, Hatvany nem vette át személyesen. Ekkor a hazafelé tartó Aczél György ugrott fel hozzá, hogy itt, a lakásában adja át az elismerést.

A házban egyébként nemcsak Hofstätteré számított luxuslakásnak, az egész lépcsőház, a dupla felvonó, a márvány és a bejárattól a lakásig tartó nagyvonalú terek mind a budapesti zsidóság legtehetősebb rétegét szólította meg. A lépcsőkön még az eredeti, csaknem 80 éves, kék színű burkolatot láthatjuk, textilszövetre vulkanizált műanyag réteget. Egy magyar találmányt, ami láthatóan eléggé időtálló.

Ebben a lépcsőházban is Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény egyik szervezett túráján jártam, ami azt jelenti, hogy a fényképezés után vagy harmincan álltunk a lépcsőházban, hallgatva kísérőnk, Maczó Balázs előadását. Egyszercsak beindult mellettünk a lift. Hangos kattogásokkal felemelkedett, megállt, ajtó becsukódik, vissza. Mikor leért a földszintre a fülke, Balázs pont a gondolatának végére ért, és a következőbe nem kezdett bele, amíg nem szállt ki a felvonó utasa - arra számított, hogy magyarázkodni kell esetleg, miért is vagyunk itt. A liftből Dévényi Tibor szállt ki. Zavartan nézett körbe, megállt, aztán megint elindult, visszanézett, segítséget várt. Nem értette. Aztán a néma tekintetektől kísérve kisétált a kapun.

Ha a helyébe képzeljük magunkat, mi sem értenénk. Képzeljük el, hogy mi liftezünk le egy lépcsőház földszintjére, ahol általában egy teremtett lélek sincs. Ebben a tudatban nyitjuk ki a liftajtót, amit kinyitva 30 embert pillantunk meg. Körbeállnak minket, és mindenki ránk néz, egy szót se szólnak, csak bámulnak, láthatóan felismerve az első magyar lemezlovast. A gyengébb idegzetűek futva tennék meg az utat a kijáratig, csak az igazán exhibicionisták vennék elő lazán a tollat autogramosztáshoz.

Oké, ez nyilvánvaló. Ha összezárunk több száz embert, akik korlátlanul ihatnak remek borokból, az elsöprő és általános józanság a legutolsó, amire számítunk. Ennek ellenére újra és újra megpróbáljuk, nekifutunk, hátha. Eltartott kisujjal kezdünk, metálhörgésekkel fejezzük be. Ismét megtapasztaltam ezt, a szombati Borjour Magnum rendezvényen, az ELTE Gömb aulájában.

Az idei rendezvény Magyarország legnagyobb beltéri borkóstolójává nőtte ki magát, ahol a belépődíj fejében korlátlan mennyiségű bort és ásványvizet lehet fogyasztani. Ez pedig mindenkinek vonzó, csak nem mindegy, miért. A legtöbben nem szeretik, ha a belépődíj után még számolgatniuk kell, miből mennyit, és azt ne, mert drága, ilyen vagyok én is. Vannak azonban olyanok is, akik all-you-can-eat felfogásban nyomják, és úgy érzik, muszáj minden forintra egy kortyot beküldeni, hogy pluszos legyen a napjuk. Szerencsére ők vannak kevesebben.

A rendezvény négytől fél tízig tartott, kilenc órakor már elkezdtek összepakolni a borászok, ezzel is megelőzve a last-man-standing effektust. Öt körül érkeztem a helyszínre, magamhoz vettem a kóstoló poharat, és belevetettem magam a tömegbe.

Amikor több mint 120 borász kóstoltat három emeleten, akkor nem árt valami stratégia. Én úgy terveztem, hogy a lehető legtöbb bort kóstolom meg kiköpéses technikával, így állítok fel egy rangsort az este hátralévő részére, hogy az utolsó órákban már csak a kedvenceimnek mutassam be a garatomat. Ez nem sznob játék, tisztán gyakorlati megfontolás vezetett. A tervemet keresztülhúzta két körülmény: az egyik, hogy a bejáratnál nem lehetett köpőcsészét bérelni. A másik, hogy a több száz ember közül senki nem gondolta úgy, hogy mellőzi a nyelést.

Így viszont leszűkülnek a lehetőségek, maximum 15-20 borral tudsz ismerkedni. Így aztán vaktában sétáltam, és a könnyű, gyümölcsös fehér - fajsúlyos fehér - rozé - vörös - édes fehér sorrendet figyelembe véve válogattam.

A fehérek közül a furmintok voltak a kedvenceim, Gróf Degenfeld 2009-ese például, vagy a Kardos Betsek, de szerettem a Válibor szürkebarátját is, sőt egy jó minőségű, "nemhipermarketes chilei" borokat áruló standon a William Cole sauvignon blanc-ja is remek találat volt. A vörösök közül Kovács Nimród kékfrankosa, a Gróf Buttler 2007-es Cuvée-je tetszett. Miután kellően felengedtem, Bősz Adrián szekszárdi kézműves borásznak is gratuláltam a vikingeket megszégyenítő nevéhez, ritka, hogy valaki születésekor egy ilyen erős márkanevet kapjon.

Egy ilyen esemény egyébként jó metszetet ad az aktuális magyar borpiacról is. Találkozhatunk új borászokkal, akik az adott kor trendjeit jól felismerik, és ennek akarnak megfelelni, miközben az öregek hatalmas tudással, változatlan módszerekkel készítik a megszokott boraikat. Értelemszerűen tehát érdemes az új arcokra figyelni, változatos és meglepő dolgokkal találkozhatunk. Az Evowine például egy új szereplő, ők könnyű és olcsó habzó rozéval is készültek, a palackokra pedig az újvilági borosüvegeken divatos címkéket tettek. Színes, állatfigurás, játékos motívumokat.

A pannonhalmi borvidékről is keveset hallunk, pedig ott is többen készülnek átvenni a stafétát, és országos hírnévre szert tenni. Deé János például ilyen: még csak 27 éves, és nagyon elhivatott. Használja az online lehetőségeket, hírleveleket gyárt, Twitter, Facebook, bevet minden csatornát. És a borai is izgalmasak.

Gyorsan elment a három és fél óra a rendezvényen, nyolc óra után már egyre több helyről hallottunk pohártörés hangját, de a legnagyobb nyertes az a férfi volt, aki a frissen vásárolt borosüvegjét vágta véletlenül a földhöz, őt egy hatalmas tapsviharral jutalmazták.

Eközben Viktor nevű ismerősöm, akivel összefutottam, megjegyezte: "tudod, vannak ezek a karantén-típus filmek, hogy összezárnak egy csomó embert, akik között valami kór terjed, és túl kell élniük. Na, ha itt lenne egy pestisjárvány, semmi nem változna, az emberek megvonnák a vállukat, és udvariasan megkérdeznék a borászt, tulajdonképpen mennyit volt hordóban az adott tétel."

Hát ez volt a Borjour Magnum, egy újabb sikeres kísérlet a tömeghangulat spontán változására. Én remekül éreztem magam, és ismét megerősítettek abban, hogy Magyarországon remek borok készülnek, csak tudni kell, merre keressük. Ezt a tudást pedig az ilyen helyeken lehet megszerezni.