•
2016 december 01.
Sorozatunkban a Város Hőse éttermeket mutatjuk be: ezekben jelentős kedvezménnyel fogyaszthatsz, ha támogatod legalább havi 3750 forinttal az éhező gyerekeket. Így a gyerekeknek élelem jut, te meg úgy segítettél, hogy a kedvezményekkel vissza is kaptad a befizetett összeget, tehát az nem került semmibe. Mindenki nyer.
Részletek a Város Hőséről itt.
És akkor következzen az étterem:
Összefoglalóvideó arról, hogy miért érdemes taggá válnod:
•
2016 november 30.
Bud Spencernek és Terence Hillnek akkora rajongótábora van Magyarországon, hogy megérte tegnap a Papp László Sportarénában koncertet szervezni két olyan zenésznek, akik saját bevallásuk szerint húsz éve nem koncerteztek.
Azokét, amiket azóta is újra vissza-visszanézünk, mert kiderült, hogy nem veszítenek az idővel értékükből. Sőt, kiderül róluk, hogy egyre jobbak lesznek, ahogy korosodunk.
Ennek megfelelően két dolgot lehetett biztosan állítani a közönségről már a bejáratnál. Az egyik, hogy erősen 30 pluszosak, az átlagéletkor pedig 40 felett volt, amit a bőven nagymama és nagypapa korban lévő nyugdíjasok is felfelé húztak.
A másik, amit biztosan lehetett tudni a közönségről, hogy még életében senki nem látta a művészeket, és az is tuti, hogy az egész publikum összesen nem vett 10 cédét tőlük. Guido és Maurizio de Angelis nevét mindenki kizárólag onnan tudta kívülről, hogy ezerszer hallotta, amikor Bozai József felolvassa a filmek előtt.
Úgy képzeltem, ez olyan, mint Sixto Rodrigueznek ellátogatni Dél-Afrikába, ahogy a Searching for Sugar Man című filmben bemutatták. A hazájában elfeledett zenész egy másik kontinensen tudtán kívül évtizedek óta tartó kultuszt tartott fent, imádói pedig alig várták, hogy végre élőben is lássák. Amire sokat kellett várni, lévén hogy Rodrigueznek erről az egész kultuszról fogalma sem volt.
Persze Guido és Maurizio de Angelisnek, na meg a koncert szervezőinek bőven volt fogalma arról, hogy mi várható Budapesten. És azért ezek a zenészek egyáltalán nem voltak elfelejtve, de az is biztos, hogy nem a Bűnvadászok betétdalát adták elő életükben a legtöbbször.
Terence Hill a koncert előtt mindenkitől elnézést kért videóban, hogy nem jött, de Rómában dolgozik egy filmjén. Bejelentkezett ugyanilyen módon Kabir Bedi is, alias Sandokan. Nem lesz meglepetésvendég, gondoltam kissé csalódottan, nem baj. Felcsendültek az első akkordok, és onnantól letörölhetetlen vigyorral néztem végig az egész koncertet.
A két zenész és a kötelező dob-gitár kísérete mellett egy komolyzenei zenekar is felvonult a színpadra, valamint egy rakás háttérénekes segítette a 70 év körüli testvérpárt. Közülük is kiemelkedett Zach, akire már az első számban, az És megint dühbe jövünk betétdalában is támaszkodtak a kissé megkopott hangú zeneszerzők. Ez egy másik furcsaság volt a koncerten: a frontembereknek sokszor elfogyott a szufla, időnként mintha karaoket hallgattunk volna, de ez egyáltalán nem volt gáz. Guido de Angelis a 72 évével ugyanis olyan hévvel ugrált, gesztikulált a színpadon, annyira jó volt nézni, ahogy felszabadultan játszanak, és a sok zenész olyan telített hangzást hozott, hogy nem bánta ezt senki.
A közönség hozta, amit ilyenkor megszoktunk. Eleinte kényelmetlenül fészkelődtek a küzdőtéren összezsúfolt kicsi székeken (ha Bud jött volna a koncertre, neki két jegyet kellett volna foglalni), a show legnagyobb részét pedig egyfajta első tombolással nézték végig, visszafogott tapssal kísérve a dalokat. Egyedül a bátyám pacsizott minden ismert szám után az előttünk ülő sorból tegnap estére rögtönzött cimboráival, és üvöltötte hangosan a csendbe, hogy
És persze volt az is, a híres kórusmű, külön kórussal, Bud Spencer részeinél a színész hangját bejátszva. Meg Willy Fog, Sandokan, Zorro és más filmzenék.
A csendes, felszín alatti tombolást egyedül a két fiatal hangmérnök látványa törte meg időnként, akik végigtáncolták a koncertet. Az egész sokkal élvezetesebb volt a keverőpult mögül ennek köszönhetően:
Aztán a végére valahogy belazultunk. Odamentek a színpadhoz néhányan, elkezdődött a tánc is hátul, ahogy a videón is látszik, egymásra találtak az ország lélekben vagy a valóságban pocakos-szakállas figurái, akik az odakint 600 forintért árult csapolt sörtől már klubhangulatba kerültek. De ezt csak a végére. Egy pillanat volt csupán, hogy az ellazulást kövesse a következő feszülés, a "hogyan állunk ki az autóval, ha mindenki egyszerre indul kifelé?" para. Úgyhogy miközben a közönség egyik fele tombolni kezdett volna, néhányan már a kijárat felé indultak.
Jó volt hallani a régi dallamokat, és a két zenész nagyon profi módon hangszerelte meg az egész show-t, egyáltalán nem volt avíttas, friss, vastag, menő hangzást sikerült találni. Köszi, Guido és Maurizio de Angelis (nem tudod nem Bozai József hangján kimondani a fejedben), jó volt a nosztalgia.
•
2016 november 29.
Oké, a Gresham szállodáról azt érdemes tudni, hogy amikor valami igazán A-listás színész, világvezető politikus, oligarcha vagy a világon átívelő vállalat vezetője Budapestre érkezik, akkor jó eséllyel ebben a szállodában szál meg. Fantasztikus helyszín, fantasztikus kialakítás, belépsz, és keresed az állad, ennek megfelelően a szobaárak is elég magasak, és az egész magasat úgy értem, hogy miközben Budapesten összes ikonikus ötszállodában is kapsz szobát éjszakánként 50 ezer forint alatt, úgy itt 150 ezer forint az indulóár.
Igen, kábé háromszoros a szorzó az egész mezőnyhöz képest.
Na most ebben a kontextusban szerintetek mennyire olcsó itt egy reggeli?
Semennyire.
Annyira semennyire, hogy a büféválogatás tízezer körül van, az a verzió meg, amiben a séf még pluszba elkészít neked egy fogást is, már 11 ezer fölött, igaz, ebben már van kávé, meg tea, meg üdítő is.
Mindegy, szerintem ebből már értitek, hogy az árakat nem az átlagos budapesti fizetésekhez, hanem az átlagos szállóvendégekhez szabták, akik körülbelül a teljes reggeli árát megkeresik, nem amíg, hanem miközben egy nagyobbat hörpintenek a kávéból (kiszámoltam, ehhez kb. 50 millió dolláros éves bevétel kell).
A helyszín persze ennek megfelelően nagyon exkluzív, az étterem tele van pincérekkel, akik akkor sem akadékoskodnak, amikor a vendég két hangoskodó gyerekkel érkezik (mint én), hanem próbálnak mindenhez jó képet vágni. De néhány olajmilliárdos reggelijét egészen biztosan megkeserítettük.
A választék a büféasztalon a várakozásoknak megfelelően nagy, bár semmiképp sem a sci-fi-kategóriáról beszélünk.
Minden nagyon jó minőségű, de alapvetően azért nem nagyon szakad el a Kollázs reggelije a realitásoktól. Voltam néhány kevésbé magasra pozicionált négy és ötcsillagos szállodában Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban és az a helyzet, hogy ott is nagyjából ugyanez volt a kínálat: remek péksütemények, három-négyféle sajt és felvágott, kis lazac, kis pástétom, kis gyümölcs, kis joghurt. Mindez persze kiemelkedő minőségben, de azért szó sincs arról, hogy ilyesmivel még soha sehol nem találkoztál.
A séf által készített ételek viszont kiválóak voltak, legalábbis a frittata és a füstölt lazacos benedict: mindegyik tökéletes alapanyagokból, tökéletes odafigyeléssel készült, minden túlzás nélküli harmonikus reggeli, tökéletes a maga nemében:
És annyi a kiváló minőségű tányér, pohár, csésze, étel, hogy elég gyorsan átalakul a szépen rendezett asztalod valami ilyesmivé:
Egy dologra viszont érdemes odafigyelni: vasárnap brunch van a hotelben, ami azt jelenti, hogy 10:30 körül elkezdik leszedni a büféasztalt. Szóval aki arra számít, hogy 10-kor megérkezik egy királyi reggelire, az keservesen csalódni fog, mert kábé fél órája lesz arra, hogy mindent begyűjtsön és előre is gondolkozzon, ami kissé kapkodóssá teszi az élményt, persze az étlapról továbbra is lehet rendelni, újabb súlyos tételekért.
Viszont a kapkodásért vigasztal, hogy jó időben ilyen környezetben tudod meginni a kávéd:
A Kollázs reggelije messze nem a legjobb ár-érték-arányú reggeli a városban, de nem is akar azt lenni, itt elsősorban a környezetet és az exkluzivitást fizeted meg, az, hogy egyébként mindennek hibátlan a minősége, már csak a bónusz. Ha valamikor úgy akarod érezni magad, mint egy it-milliárdos, vagy egy századfordulós gróf, érdemes kipróbálni, csak arra vigyázz, hogy ne vasárnap gyere. Mert egy gróf nem kapkod.
Ja, és a Kollázs a Város Hőse tagja, szóval aki támogatja az éhező gyerekeket, itt kedvezménnyel fogyaszthat!
•
2016 november 25.
A Város Hőse kezdeményezést azért találtuk ki, hogy megoldjuk annak a 20 ezer éhes gyereknek a problémáját, akiknek sokszor kell korgó gyomorra ébredniük. A város hőseinek köszönhetően mára már több száz gyerek kap ételt országszerte, és egy picit tettünk a jobb világért magunk körül. Ott, ahová el sem látunk egyébként, zsákfalvakban, nem is olyan távoli városok döngölt padlós házaiban.
A Város Hőséről itt olvashatsz bővebben.
De azt látjuk, hogy a Város Hősei ugyan megtesznek mindent, hogy segítsenek a gyerekeknek - és ezért nagy köszönet, sapkalengetés és taps nekik - , mégsincsenek annyian, hogy mind a 20 ezer gyereket etethesse a Gyermekétkeztetési Alapítvány. De még a felét sem. Még a hatodát sem.
Úgyhogy újra ki kellett találnunk, mit tegyünk. És arra jutottunk, hogy talán ha a leendő Város Hőseinek a munkáltatójuk kedvezményes cafeteria rendszerben ajánlaná fel a Város Hőse tagságot, akkor elérnénk több embert, és hatékonyabbá tennénk az egész ügymenetet. Ezért aztán előadást tartottam az ötletünkről a nemrég megrendezett HR Festen. Íme a felvétel erről (mint látjátok, nem vagyok egy kiváló előadó)
Nem lenne fantasztikus érzés? Hogy a közösség képes erre? Miközben a jótékonyságra szánt pénzt kedvezmény formájában visszakaphatja egy rakás budapesti helyen?
Ha úgy gondolod, ez remek lenne, akkor kérlek, hogy küldd át ezt a posztot a HR-vezetőnek, a céges döntéshozónak. Oldjuk meg együtt, hogy jusson étel minden gyereknek, és hogy a városban sétálva, beugorva egy kajára mindig tudd,
Akit érdekel a dolog, keresse Vivent, a Város Hőse HR Angyalát a részletek miatt.a vivien@egynapavarosban.hu email-címen
•
2016 november 24.
- Melyikből adhatok? - kérdezte a fagyispult mögött álló felszolgáló.
- Neeeem kérek fagyit, köszönöm, reggelizni jöttem, csak nézegetek.
- Na jó, de mégis. Kóstoljanak nyugodtan, adok kanalat.
- Hát jó, csak kíváncsiságból.
Így történt, hogy ezt reggeliztem.
Mert lehet, hogy így a tél közeledtével a fagyinak a gondolatát sem nagyon bírom, de a Damniczki vörösboros málnája annyira üde, gyümölcsös, tömény krém, hogy valójában egy friss gyümölcsinfúziónak tűnt a dolog, ami télen még inkább indokolt, mint nyáron. A rumos csokit meg minden évszakban el tudom viselni, akármilyen formában. Ráadásul az van, hogy az itteni fagyik
A hely egyébként a Szabadság tér környékéhez méltóan nagyon színvonalasan van berendezve, viszonylag nagy előtér, felfelé lépcső (odafent épp zártkörű rendezvény volt ottjártamkor), hátul pedig egy eléggé eklektikus, de alapvetően igényes tér, laza asztalelrendezéssel. Rajtam kívül senki sem ült itt, szóval simán lehetett lazázni.
A falon jópofa játék: 21 fotót tettek ki, mellé egy fotósállványra 21 poharat. Szavazni lehet, egyrészt arra, mely képek tetszenek nekünk a leginkább, másrészt arra, melyik kép tetszik majd a legtöbb embernek. A sarokban egy tök áll. A falborításon pedig látszik, mit értettem eklektika alatt:
Az ultramenő fém borítás mellé illesztési nehézségekkel küzdő munkások kissé bénán kinéző gipszkartont erőltettek be, a lábazatot pedig egy oda nem illő, a régi szoci bútorainkat idéző fényes borítással díszítették. Ezt leszámítva egyébként tényleg igényes a hely, az asztalok és a székek tetszetősek, már csak a pultba épített márvány(?)lapot és az üvegfal mögé rejtett, a japán teázóba esetleg jobban illő döglött fa + művirág kombót nem értettem.
Egyébként ettem rendes reggelit is: a croissant nagyon eltalált, vajas, leveles csoda, ahogy kell. A burgonyás pogácsa meg olyan, hogy nem tudsz nem felnyögni, amikor megkóstolod. Tényleg. Helyben készül, melegen kapod, és fantasztikusan tömény. A Rigó Jancsié sem piskóta, de ez még azt is lekörözi, muszáj kipróbálni.
A teát és forró csokit dupla falú, könnyű bögrékben hozzák, így kellemesen langyos kézben tartani akármilyen meleg italt. A forró csoki is elég jó egyébként, nem áll meg benne a kanál (a hely azóta írt nekünk, hogy szigorúan csokipasztillát használnak, tejjel és tejszínnel), már szinte "kakaós" a sűrűsége, viszont az íze van olyan mokány, mint a legcombosabb csokiknak.
A Damniczki tehát egy eléggé igényes cukrászda, a dizájnban kisebb-nagyobb félrehajlásokkal, isteni fagyival és pogácsával, jóféle forró csokival és kávéval. A süteményeket is kóstoltam, de ezek nem vettek le a lábamról: sem ízkoncentrációban, sem állagban nem hozták azt, amit a kinézetük és az áruk (750 forint körül) ígért. Jó minőség, természetesen, de nem kimagasló - pedig a Székesfehérvárról a fővárosba betörő Damniczki Balázs egyik fő profilja továbbra is a sütemény. Szimpatikus, hogy meg lehet kóstolni a fagyikat, vagy épp a most készülő kézműves szaloncukrok töltelékeit.
Én pedig folytattam a napomat enyhe cukormérgezéssel, üdvözült mosollyal, a vörösboros málna emlékével a számban.
Damniczki Budapest
Cím: 1051 Budapest, Hercegprímás u. 17.
Nyitva: H-P 08-20, Szo 11-21, V 11-20