English

Egy nap a városban

Ezt az utcazenét TÉNYLEG hallanotok kell

szucsadam 2019 június 18.
Címkék: zene kult utcazene

Voltak már a blogon minőségi utcazenéket bemutató videók, de mindegyiken túltesz ez a lenti. Nem csak a technikáért, hanem azért, mert a zenészek reggel hétkor, az Örsön munkába menőknek is képesek voltak felpezsdíteni a vérét. Olyanfajta beleélés, energia, lendület van a produkcióban, ami fizetős koncerten is baromi ritka élmény.

update: Úgy tűnik, a srác az Underground Funk Orchestra tagja, köszi a linket Krisztinek.

A szállodává alakított Párisi Udvarban ebédeltem. Na, milyen volt?

szucsadam 2019 június 14.

Négy évig tartott, de végre megmenekült a Párisi udvar, ami ezidáig Budapest talán legszebb haldoklása volt. A passzázs olyan gyönyörűen és elhagyatottan várta a véget, és annyi szépséget tudott megtartani minden körülmények között, hogy így utólag alig hiszem el: tényleg ott állt elhagyatva, és tényleg alig pár ember merészkedett be.

dsc07753.JPG

Most odafent egy szálloda található, aminek a Párisi udvar passzázsa a lobbija. Külföldiek vették meg az épületet, ők újították fel, ami a mi adósságunk volt. Cserébe mostantól bárki bemehet a passzázsra bármikor - csak úgy, mint bármelyik budapesti szálloda lobbijába. De mint ahogy a budapesti szállodákba, ide is csak félve sétálnak be az emberek: alig 6-7 ember lődörög odabent egyidőben, akiken látszik, hogy csak csodálják a megújult épületet. Az a különbség, hogy míg egy sima szálloda bejáratánál legfeljebb egy kapunyitogató áll, itt egy biztonsági őrnek látszó úr, aki egyébként szintén kapunyitogató. Mert ha a morcona külsejét mellőzve megkérdezed udvariasan, hogy bemehetsz-e már, mosollyal, kedvesen nyitja ki az ajtót. Mégis, van visszatartó ereje.

Pedig a budapesti szállodák lobbijába tényleg szabad és érdemes is besétálni, ha arra járunk. Én időnként be szoktam ülni, csak úgy, dolgozni ezekbe. És mostantól egy új kedvenc lobbim lett, természetesen.

A passzázs egyszerűen pazar. A felújítás olyan volt, mint amit megérdemelt az épület, a homlokzaton több mint 250 ezer elemet restauráltak, sokat ezért el is kellett szállítani - írta Török András. Vademecum hírlevelében. A Zsolnay burkolatok egy részét elég volt restaurálni, más részület újra kellett gyártani, de ahogy az Urbainstán olvastam, került elő bőséggel leszedett darab a pincéből, a padlásról és a falak közötti feltöltésekből (!) is. Meseszép lett a passzázs, szavakkal nem lehet leírni azt a látványt, amitől most már tényleg eláll a szavad. Nézzétek meg.

Odabent egy étterem-kávézó húzódik végig a lobbin, egy-két üzlethelyiséget ki is pakoltak, megnyitottak, belevontak az aktív térbe, kibővítve azt a pultrésznél. Más üzlethelyiségek megmaradtak, bérelhetőek, de leginkább a szállóvendégekre lőhetnek csak. Megmaradtak az olyan elemek is, mint a kivilágított hirdetőtáblák (de jó lenne, ha a művészi szintű plakátrajzolók visszajönnének a divatba itt, tessék ide egy ilyen versenyt hirdetni), valamint a feljárati lépcső melletti fülkék.

Ami ebben a kánikulában szembetűnik elsőre: csodás odabent a klíma. Úgy lehűtötték ezt a ki tudja hány ezer köbméter levegőt, hogy odabent tökéletesen komfortos viszonyok uralkodnak. Ha kilépsz az üvegajtón végül, teli erőből csap pofán a 38 fok.

Mivel épp ebédelni készültem, leültem, és kértem az étlapot. Csak angol van egyelőre, magyar nincs. Ketten segítenek a fordításban, plusz az egyikük a konyhára is elmegy, hogy biztosan jól azonosítsa be az alapanyagot. Vegetáriánus fogást kértem, ezen tudom leggyorsabban letesztelni a konyha kreativitását. A pincér ugyan azt mondta, hogy rántott karfiol lesz a tányéron, amitől pillanatra elborzadtam, mégis kikértem. A tálaláskor kiderül, szó sincs bundáról, szépen grillezték, hagymapürével, kesudióval, marinált mazsolával hozták össze.

dsc07735.JPG

Valami mesés fogás volt. Szívesen megmutatnám az összes vega-vegán étterem szakácsának, hogy ezeket az izgalmakat kéretik megtanulni.

dsc07694.JPG

A desszertespult is lenyűgöző, bár itt már erősen elszálltak az árak a 2500 forint körüli süteményekkel. Az egyfogásos ebédemért végül narancslével együtt hatezer körüli összeget hagytam ott, de egy elég komoly élménnyel távoztam. Ott ülni, ebben a fantasztikus térben, ahol eddig még csak csendben sétálgattam a félhomályos Blade Runner disztópiában, enni, fotózgatni, élvezni a látványt: tökéletes pillanat volt.

Persze, jobb lett volna, ha mi magunk kezdünk vele valamit, és jobban magunkénak érezzük a helyet. De így, külföldiek által lezárva, majd kinyitva, a szépség látványa miatt mégis hálát éreztem, hogy ezt így láthatom.

Miért nem elég, hogy finom pizzát tudsz sütni, ha pizzázót nyitsz?

szucsadam 2019 június 13.
Címkék: túra pizza

Divatos dolog azt gondolni, hogy elég, ha a szakmádban jó vagy, a többi jön magától. Hogy ha pizzériát nyitsz, elég, ha tudsz pizzát sütni, majd jönnek a vevők, majd minden jó lesz.

Egyre több olyan gasztrovállalkozást láttam nyitni a városban - különösen fast food és pizza vonalon -, ahol úgy tűnt, 20-as, 30-as tinédzserek (sic!) veszik nagyon lazán az életet, és ugyanezzel a mediterrán érzéssel tolják az egészet. Mint az építőipar: el nem tudjátok képzelni, miket engednek meg maguknak a szakik azért, mert tudják, nincs alternatíva, kevesen vannak a jó szakemberek.

Bemész egy helyre, és a srác egy széken ül, a telefonját nyomkodja. Fel sem néz. Csak sejted, hogy ő vár téged itt, de ő meg úgy van vele, hogy azért ezt az üzenetet még befejezi, mert nem lehet olyan sürgős.

Városi túrákat szervezünk, céges csapatoknak. Jókat. Imádjuk. Legnépszerűbbek a gasztrotúrák, ahol 4-5-6 helyszínen kóstolunk bele a repertoárba, mesélünk mi vagy a hely vezetője a kajákról, garantáltan jó helyek, élményszerűen. Közben persze a várossal is ismerkedünk két megálló között, játszunk vagy felülünk egy hűvös buszra. Ez utóbbi a ritkább.

Én pedig azt gondoltam, jó ötlet a pizzát is belevenni a kóstolt falatok közé. Így esett a választás többször is az egyik ígéretes pizzázóra, ahol elég finom cuccokat készítenek. A nevét nem írom le, magukra ismernek majd. Miattuk zsinórban kétszer kaptunk szívrohamot.

Ezek a túrák lazának tűnnek, de nem azok. Egy-egy hellyel többször le van beszélve, mikorra érkezünk, mivel várjanak, elkérjük az aznap ott lévő kolléga telefonszámát, hogy még előtte is odacsörögjünk, tudják, készüljenek. És akkor vannak azok a helyzetek, amikor bedől az egyik programpont valamiért, és három perc alatt kell rögtönözni, keresni helyette valami mást. Szerencsére Budapesten vagyunk, ez megoldható, még ha nem is kellemes.

Egyszer a - mondom, előre lebeszélt időpont, lebeszélt pizzák - mellett az érkezésünk előtt öt perccel hívtuk őket, mögöttünk húsz ember. Ja, ne menjünk, nincs gáz. Ha nincs gáz, nincs pizza, most mentek el beszélni a Gázművekkel, mi lehet a baj. Kikapcsolták a gázt? Miért? Nem akartam találgatni, nem is volt idő. Irány az Erzsébet tér, Digó, az Akvárium lejáratánál. Igaz, hogy utcai árus, lehet hogy állni kell, de fatüzelésű, DOP alapanyagok, vagyis bivalymozzarellából és olasz paradicsomból készül a nápolyi cucc, és itt is zseniális.

dsc06111.JPG

dsc06107.JPG

dsc06112.JPG

Elintézték, hogy úgy kiszolgáltak minket, mintha napokkal előre szerveztük volna. Még ülőhely is volt, megengedték, hogy a szomszéd stand székeire üljünk, ami nem volt még nyitva.

Én hülye legközelebb is adtam egy esélyt a másik helynek, mert túlságosan is útba esett. Lebeszéltük. Elkértem az aznapi srác számát. Minden oké. Esemény napja, öt perces telefonhívás: ja, ne menjünk, elfogyott a tészta. Ő - az aznapi kolléga - nem is tudott arról, hogy megyünk, neki nem is szólt a főnök, akivel lebeszéltem Messengeren (az új módi, hogy Messengeren érhetjük el leggyorsabban a helyeket, főleg újhullámos kategóriában).

Erzsébet tér, Digó, megint hibátlan a pizza, és percek alatt kész volt. Leülni már nem tudtunk, ezt a túrán résztvevők nehezményezték, picit le is pontoztak. Mindegy, meg voltunk megint mentve. Én pedig megfogadtam - megint -: amint egy picit is olyan érzésem lesz, hogy az adott helyet kevésbé komolyan vehető arcok viszik, vagy csak a szikrája is felötlik bennem annak, hogy a profizmus náluk az étel minőségén kívül másra nem vonatkozik, akkor menekülök. Mert a haverjaimmal nem baj, ha nem tudnak kiszolgálni, de olyan színvonal mellett, amit az ügyfeleinknek nyújtunk, ez nem fér bele.

Ekkor eszembe jutott, hogy a Digóról csak akkor írtam, amikor még pop up jelleggel bukkantak fel egy koszos belső udvarban, mióta az Erzsébet téren vannak, nem emlékeztem meg róluk. Pedig a minőség, amit visznek, a fatüzelésű kemence Budapest gondolati középpontjában épp annyira váratlan, mint amennyire finom.

dsc06114.JPG

Digó
Cím: Budapest, Erzsébet tér

Klímaváltozás: a megoldás valahol az apátia és a tagadás között félúton van

szucsadam 2019 június 11.
Címkék: vélemény klíma

Sorra jelennek meg a kutatócsoportok tollából született tanulmányok, amik a jelenlegi trendek alapján kiszámítják, merre tart a világ. Elég nagy az egyetértés most abban, hogy 2050-re nem nagyon lesz már ember a Földön, előtte meg lesz egy elég agresszív időszak. Tehát már a most élők nagy része is ebbe hal bele, és végig kell néznie családja, gyerekei kínjait is.

Minden tanulmány abból indul ki, hogy ez akkor elkerülhetetlen, ha a jelenlegi trendek nem változnak, vagyis nem teszünk meg mindent ennek megállításáért, hanem nézzük a dolgot birkaként, látszat-szívószál-betiltás és lebomló műanyagok kifejlesztésében gondolva a megoldás kulcsát. Csakhogy a látszat-szívószál-beszüntetések azok, amik a politikusoknak a legjobban mennek. Nem fájnak senkinek, a szívószál-biznisz majd átnyergel, a hatalmon lévők zöldnek nevezhetik magukat, és újraválasztják őket. Lesz hatalom, ami pénzzé váltható, ami megint hatalommá.

A tanulmányok és cikkek sora arra szolgál, hogy a politikusoktól kezdve a legelszántabb struccokig mindenkinek a figyelmét felhívja arra, mi történik. Hogy kizárólag az ne tudjon róla, aki szándékosan nem akar tudni róla. Ez most a legfontosabb hír, a legfontosabb információ. Sajnos nincs bevett forgatókönyv arra, milyen mennyiségben és milyen tónussal kell ezeket a híreket adagolni, és nyilván a pánik szélén senki sem olyan higgadt, hogy ezt számolgassa: vajon ha most megírok egy ilyen cikket, megváltozik a sorsunk? Vagy máshogy kellene írni, és inkább vasárnap délután, mert akkor többen olvassák a megfelelő hangulatban?

A hírek hatásának lemérését magunkon érezhetjük. Vannak, kevesen, akik drasztikus változtatásokat hoznak a saját életükbe, és igyekeznek rávenni másokat is, hogy megtegyék. Kevesen vannak. A legtöbb reakció azonban, amit én látok magam körül, két végletre oszlik.

A teljes apátiára és a vak tagadásra.

A teljes apátia abban áll, hogy mára már elfogadtuk, vége lesz. Élvezzük, amíg lehet, szomorú szemmel nézzük a gyerekeinket, mert sejtjük, mi vár rájuk. Felkészülünk a végjátékra, amikor minél több konzerv, tartós élelmiszer, fegyver, víz, előállított áram, szerszám kell majd a túléléshez. De ez sem tart majd sokáig, mert noha vannak, akik túlélhetik civilizáció nélkül, a végén elveszik tőlük a javakat. Örkény óta tudjuk, hogy amikor az ember éhezik, és étel kerül a szeme elé, akkor teljesen mindegy, hogy az étel kié. Megeszi. Mert étel. A legintelligensebb írók ugyanúgy, mint a legelszántabb bűnözők.

A vak tagadás abban áll, hogy minden ilyen hír után megnyugtatjuk magunkat. Ezt csak úgy tehetjük meg, hogy elhitetjük magunkkal, ez nem igaz, ez nem így lesz. Nehéz mondjuk a világ legokosabb, felkent népségét, a tudósokat hazugsággal vagy tévedéssel vádolni, de ebben segítenek a politikusok, akik, mint írtam, az újraválasztásban érdekeltek. Apátiának helye nincs! A legjobb trükk, hogy mindenkit, aki a következő 30 év kihalása miatt aggódik, elnevezzük ZÖLD-eknek. Ha így hivatkozunk rájuk, máris megoldottuk a legfontosabb kérdést, hiszen ha a ZÖLD-ek állítanak valamit, az csak egy ZÖLD vélemény. Lehet, hogy csak a KÉK-eknek, LILÁ-knak, BARNÁ-knak akarnak ártani, azért mondják, amit mondanak.

Az a vicc, hogy a megoldás ott van előttünk. Az a vicc, hogy simán megúszhatjuk, mégpedig annak révén, amit mi teremtettünk magunknak. A saját vezetőink révén.

A saját vezetőink, ha a társadalom nagyon nagy része elég agresszíven akar valamit, akkor arra mennek, amerre a csoport mondja. A már fent említett hatalomféltésből. A hatalomféltés gusztustalan dolog, de lehet hasznos, vagyis kihasználható. Ugyanis elérhető, hogy a hatalom is elégedett legyen azzal, ha meg akar menteni minket.

photo-1552658249-ffe45eea0821.jpeg

Nem, nem azt akarjuk, hogy tiltsák be a szívószálat. Mármint, igen, persze tiltsák be. De nem ez a végső megoldás. Ennél sokkal-sokkal-sokkal jobban kell, hogy fájjon. Azt kell kérnünk a vezetőinktől, hogy nagyon kellemetlen legyen,  hiányérzetünk legyen, nagyon főjön a fejünk az új, minimál életünk miatt.

Nem menő már sokat utazni, viszont menő élvezni az életünket abban a kis körben, amit teremtünk magunk köré. Nem menő mindent felzabálni, viszint menő sosem jóllakni, mert egyébként rohadt jól érezzük magunkat így egy idő után, és a hosszú élet egyik titka is ez. Nem menő többé, hogy Michelin-csillagos desszertet hoznak nekünk repülővel, még ha gasztrobloggerként ezt kiírni Facebookra menőnek is tűnik. Nincs többé “de hát úgyis arra ment volna”, mert az igényből még több igény, abból meg plusz ipar keletkezik. Ha ma én akarom csak a Michelin-csillagos desszertet idehozatni repülőn, holnap háromezren, és az már egy külön járat. Nincs olyan, hogy a mi döntésünk jelentéktelen, mert meg kell szorozni milliárdokkal. Mert mindenki akar valami kis pazarlást, mert az olyan borzongató. Volt, eddig.

A társadalomnak akarnia kell, hogy fájjon. Annyira kell akarnia, hogy ezért könyörögni, tüntetni, üvölteni akarjon. Hogy itt a hátam, ide, ide rakjátok a súlyt.

photo-1494192438109-373d5aa2c8c8.jpeg

Miért? Mert minden gramm teher, amit most, ma mi felvállalunk, elviszünk a saját hátunkon, azt a gyerekeink hátáról vesszük le. Képzeljük el, hogy a gyerekeink háta felett egy targonca áll, minden gyerek háta felett egy-egy. Minden targoncán hat tonna súly van, és arra vár, hogy ráöntse a gyerekre azt a törmeléket. Nekünk meg van egy évtizedünk, hogy kiskanállal, festőlétrával felmenjünk, és kanalanként lehordjuk onnan a törmelék nagy részét. Fel a létrára, le a létráról. Kibaszott kemény évtized. Ha ügyesek vagyunk, csak annyi szart hagyunk rájuk, amennyit mi szenvedünk el még életünkben. Minden más eseten, ha ezt az utolsó kellemes évtizedet végigkoktélozzuk, és önző módon a saját kényelmünk miatt otthagyjuk a törmeléket, akkor azt egyszerre öntik rájuk abban a pillanatban, amikor mi meghalunk.

Fejlett társadalom az, ami ezt meg bírja lépni. Van egy kiút, ahol mi megértjük, hogy magunkra kell húzni egy háborús megszorításcsomagot azért, hogy éljenek az utódaink, és ne erőszakos halált haljanak. Ha te ezt megérted, és tenni akarsz érte, az jó. Kell még belőled 4-5 millió, csak Magyarországon, és egymásra kell találnunk, és követelni a megszorításokat. Azt a politikust kell kiválasztani, aki kellemetlenséget ígér, miközben maga is vállalja ezt a kellemetlenséget. Azokat kell keresni, akik rájöttek, hogy a pénz, a hatalom, a kapcsolatok nem is olyan sokára nem védi meg őket semmitől. Egy ideig igen. De egy ponton túl semmit nem érnek már.

Új társasjátékot helyeztek az asztalra. Nem a Monopoly-t játszuk már, és a Monopoly-s valután már nem érvényesek. Ott van az új játék az asztalon, de a társaság nagy része még nem fejezte be az előzőt, vakon csereberéli a szállodát, a telkeket, észre sem véve, hogy nem lesz már győztes. Ki szól nekik az új játékszabályokról? Az, aki először észreveszi, hogy mi történik. Ha elolvastad a fentieket, megértetted, és egyetértesz, akkor te is. Nekünk kell szólni, akkor is, ha kiröhögnek eleinte, és az asztalnál minél többen kiáltunk rájuk, hogy hagyjátok már abba, annál valószínűbb, hogy elszégyellik magukat.

photo-1552799446-159ba9523315.jpeg

De feladni, meg apátiába süllyedni, amikor még van megoldás, az is bűn.

Ami pedig a saját életünket illeti: olvassuk olyan emberek gondolatait, könyveit, akik szerény, lemondó életet éltek, és megtalálták benne a boldogságot. Inspirálódjunk ebből. Akár Jézus tanításaiból, azok is tökéletesek (mondom úgy, hogy nem vagyok vallásos, csak túlélő).

Csomagolásmentes megoldások ott, ahol nem számítanál rá

szucsadam 2019 június 06.
Címkék: zöld gasztro

Van Budapesten (legalább) két helyen Dubai Szupermarket néven néhány üzlet. Az egyikről a Rákóczi úton tudok, a másik pedig az Erzsébet körúton, nagyjából a Newyorkkal szemben.

dsc06664.JPG

Ezek az üzletek nemzetközi delikátok, ahol különleges, kevés helyen kapható élelmiszereket árulnak, azoknak, akik ilyesmiből szeretnének főzni. Nyilván az itt élő külföldiek (török, görög, thai, olasz, arab, indiai, vietnami a felirat szerint) kifejezetten igényli az ilyesmit, hogy kicsit otthon érezze magát.

dsc06661.JPG

Ami megragadta a szemem a belépéskor, az az üzlet csomagolásmentes része. Vagyis az, ahol a fűszerek, gabonák, rizsek és más hozzávalók hatalmas - fedetlen - zsákokban, hordókban várakoznak, hogy fahéjat se mondjuk húszgrammonként őrölve, vastag tasakban vásároljuk, hanem mondjuk egyben, kiemelve a többi közül. Vihetünk saját táskákat, amiben végül lemérjük és hazavisszük az árut.

dsc06653.JPG

dsc06656.JPG

dsc06657.JPG

dsc06659.JPG

dsc06660.JPG

Tipikus belvárosi gondolkozásra vall, hogy ezen elcsodálkozunk. A csomagolásmentes árusítás ugyanis nem új dolog, a piacokkal egyidős. Ott is úgy viheted el az ételeket, hogy abba csomagolod, amibe akarod. És a Dubai Szupermarket, aminek a nevéből a Market-et értem, a másik kettőt nem érzem idevalónak, tényleg egy piacra hasonlít. Vagy egy kalkuttai bazárra. Csak nekünk szokatlan, hogy a járólapos-csempés boltban úgy hevernek a lábainknál az áruk, mint egy vásárcsarnokban. Valójában jó ez így, és jó lenne, ha egyre több helyen rászoknának erre, mondjuk egy higiénikusabb adagolórendszert még el tudok képzelni.

dsc06662.JPG

Az üzletben egyébként baklava is kapható, akik szeretik a cukrot, kábé feleannyiba kerül, mintha cukrászdában vagy valami török étteremben kérnéd (kétszáz).

 dsc06655.JPG