English

Egy nap a városban

Felvételiztetett a Gellért szakácsa 1930-ból - Ősz a Krúdy negyedben

szucsadam 2018 október 16.
Címkék: kultúra városkép

Saly Noémi összeállításában nemrég nyílt a Gellért100 kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban, aminek épp annyira unalmas a neve, mint amennyire izgalmasak - és a gasztronómiát, vendéglátást kedvelő embernek különösen - a kiállításai. Szóval ez az új időszaki kiállítás a gyönyörű fürdővel rendelkező, minden magyar és külföldi, oda még soha nem látogató ember fejében patinásnak gondolt szálloda történelméről.

Az előző mondatomból kihagytam mindenkit, aki már járt ott. Tényleg döbbenet elmenni ma a szállodába, garantáltan eltér a valós kép a fejedben élőtől, ha még nem jártál bent egy lakosztályban, vagy a folyosókon mondjuk. Vagy nem elegyedtél szóba Tamással, a szobapincérrel. Egy muzeológusnak azonban nem csak ez a mai állapot a szálloda, hanem annak teljes történelme. “Az egész elmúlt száz évünk ott van benne a Gellértben” - mondja Noémi, aki ezt a száz évet mutatja meg. Alapos munkával, változatosan, élvezetesen.

dsc03207.JPG

Most vasárnap mentem el a kiállításra, ami véletlenül egybeesett az “Ősz a Krúdy negyedben” nevű rendezvénnyel, amiben az aprócska Mókus utca összes intézménye képviselte magát, a múzeumon kívül a helyi zeneiskola, a Mókuskert, a Kéhli vendéglő és az Óbudai Társaskör. Az aprócska Óbuda-szigetet körbeölelő tízemeletesekből pedig lesétáltak az itt élők, akik felültek a fiákerre egy körre, és büszkén nézték az ő kis skanzenjüket, amiben az egyik épület szinte elnézést kér, hogy a XVIII. században épült, mentségére egy táblán hozza fel, hogy középkori falak felhasználásával jött létre, tehát valójában korosabb.

Tovább olvasom

Mit sportoljak Budapesten? - Személyi tréner @ Margitsziget

szucsadam 2018 október 12.
Címkék: sport

Már több mint fél éve tekintek úgy Budapestre, mint egy óriási edzőterem-komplexumra. Ez nekem eléggé megfelel, mert nincs két nap, amikor ugyanarra mennék a városban, így amikor edzeni támad kedvem, nem kell eljuttatnom magam a megszokott intézménybe, a megszokott dolgokat csinálni. Rákeresek, mi van a közelemben, és simán besétálok.

Most azonban új távlatok nyíltak: mivel a kártyával már személyi edzéseket is lehet kérni, akár edzőteremben, akár a szabad ég alatt, így most már tényleg a teljes város egyetlen hatalmas edzési lehetőséggé változott a szememben.

Mindig is ki akartam próbálni, milyen lehet a Budapesten egyre több helyen felbukkanó street workout pályákon mozogni, fegyencedzeni (az Urbanistán szedték össze a helyeket egy elég jó anyagban), így a személyi edzés helyszínéül a margitszigeti, a Margit-híd alatti pályát választottam, ami a valóságban egyáltalán nem olyan szatíros, mint amilyennek elsőre hangzik.

Ide jött Dóri. Bemutatom Dórit, és szemelvényeket a teljes összeomlásomról a cross training edzés alatt.

Ugyanis ha van valami, ami képes kicsinálni fél óra alatt, az a cross training. Én azt hittem, hogy eltinglitanglizunk, megdicsérjük egymás izmait meg ilyenek, ehelyett a “csináld máááár, neaváégénaddfeeeel” kiáltásokat hallom, miközben lógok valami szeren.

Hát mikor adjam fel, ha nem a végén? Az elején?

Annyira fájt, hogy kijött belőlem a mélyen szunnyadó Hrabal.

Na tessék Dóri, mutasd meg, neked hogy megy. De Dórinak csúszott a keze a testápolótól, úgyhogy nem minden sikerült neki, amit eltervezett a korlátokon. Viszont legalább pihenhettem, és közben végre mégiscsak az volt, amire számítottam. Tinglitangli, egymás izmainak dicsérése. Na jó, inkább Dóriéinak, az enyémekről senki egy szót sem szólt, de megértem, mert eltakarta őket a hasam.

Gyönyörű időnk volt, a szabadban edzettünk. Körénk gyűltek a fiatalok, és lesték a mozdulataimat, legalábbis szerettem volna ezt gondolni, de belül pontosan tudtam, hogy nem miattam jöttek, nem bizony, Dóri izmait csodálták, mindegy volt, hogy mozog-e vagy mozdulatlan. Közben Dóri azt mondta, menjünk futni, és én mondtam neki, menj, kocogj nyugodtan, én megvárlak, én ma már semmire nem leszek képes, mert annyira kikészültem.

Az edzés mintegy három percig tartott, de megesküdtünk egymásnak, hogy legközelebb hosszabb lesz. Meg hogy lehet, hogy nekem inkább a thai box edzés lenne a megfelelő, Dóri ugyanis thai box edző. Van Sportkártya-elfogadás, ahol dolgozol? Még nincs, de nemsokára. Oké, akkor ott találkozunk. Hogy Dóri másodszor is lealázhasson.

Hazafelé levezető biciklizést hajtottam végre, nem elhanyagolható háttér előtt. Ezért jó a Margitszigeten edzeni.

dsc02762.JPG

Létezik egy lehetőség, amivel ti is pont azt tehetitek, mint én: hétfőn jógázni, kedden crossfit, szerdán kajak, úszás, masszázs és így tovább. A Sportkártya birtokosaként ti is felfedezhetitek Budapest sportolási lehetőségeit. Dórival egy Omega+ csomaggal ingyen találkoztam, becsekkoltam nála az appal és kész. Országosan közel 400 elfogadóhelyre mehetsz díjmentesen vagy nagy engedményekkel a Sportkártyával. A Sportkártya a "Mit sportoljak Budapesten?" sorozat szponzora.

Rejtett szigetek Budapesten - Alexandriai Szent Katalin templom

szucsadam 2018 október 11.

A térképen egy ceruzával körberajzolható, a környezetétől erősen elütő, erős atmoszférájú budapesti helylistánkat egy újabb kis térrel bővítem. Aminek nagyon neve sincs, annyira jelentéktelen, felülről nézve.

Odaérve azonban egészen megváltozik a róla alkotott képünk, és úgy érezzük, megtaláltuk a város legcukibb helyét.

dsc02826.JPG

Hol járunk? Az Erzsébet hídról zúgnak le az autók, egyrészt az Attila útra, másrészt fel, a Hegyaljára. Ebben a zajban és forgalomban minden csak másodlagos lehet, próbálkozás lehet a szépítgetésre. Pedig ennek a helynek, az itteni hatalmas, de alig látogatott, autópályával átszelt parknak az identitása sokkal erősebb volt a századfordulón. Itt volt a Tabán, a lerombolt, életteli, őszinte falu a nagyváros közepén.

Érdemes a nagy forgalomtól eldugott Döbrentei utca felől érkezni. Ez az utca önmagában egy csoda, annyira csendes, annyira régi, több ház bejárata is mélyen a föld alatt helyezkedik el, lépcső vezet le, a bejáratig. Ez pedig azt jelenti, hogy az árvízvédelmi feltöltés, vagyis 1872 előttiek ezek az épületek, köztük a Mesemúzeum is.

Kiérve az utca végére egy kis facsoportot találunk - ez még mindig nem az, amit keresünk -, a fák között egy elhagyatottnak tűnő harang-emlékmű. Emléktábla nincs, és ha nem vagyunk elég ügyesek, a harangot lévő feliratokon sem találunk magyar nyelvűt. Ez a Tabáni harangláb: itt állt 1949-ig a Szerb Ortodox Székesegyház - a Tabánban már a 14. századtól jelentős szerb közösség alakult ki -, előtte terült el az előváros központját jelentő vásártér. Végül a világháborús sérülések miatt lebontották az épületet, ez az emlékmű maradt belőle.

dsc02816_1.JPG

Innen induljunk visszafelé, a Vár irányába az Attila út mentén, nehéz eltéveszteni, tisztán látszik innen a Déli Rondella és a Budapesti Történeti Múzeum szárnya, amíg ki nem penderítik onnan az intézményt.

dsc02818_1.JPG

dsc02819.JPG

Innen nem kell sokat menni, hiszen jól látható az Alexandriai Szent Katalin templom, ami előtt egy kis parkolót, és a keresett teret találjuk, amit egy Asztalka nevű cukrászda tett imádnivalóvá.

Én Magyarországon még sosem ültem egy templom bejáratához ennyire közel, egy vendéglátóhelyen. Az egész perspektíva különös, a fölénk tornyosuló épülettel, az asztalon hímzett terítőkkel, letámasztott dísz- és valódi bicajokkal.

dsc02832.JPG

dsc02834.JPG

Úgy érezzük, hogy bármikor megérkezhet a plébános, aki barátként üdvözöl minket, mert mindannyian ugyanabban a kis faluban élünk, és jól ismerjük egymást. Pedig dehogy.

Budapest rejtett szigeteiről eddig megjelent posztok:
Tarasz Sevcsenko tér
Lőrinc pap tér
Filozófusok kertje
Gül baba utca
Krúdy negyed

Mit keres egy rakás szemafor Budapest egyik kis utcájának kertjében?

szucsadam 2018 október 09.
Címkék: városkép

Barátaim, Kata és Tamás értesítettek arról, hogy autókázás közben valami különlegesbe botlottak, és ezt nekem is látnom kell. Betöltötték a Google Maps-et, egy kicsit keresgéltek, majd ezt mutatták:

 

Nem sokat lehetett hozzátenni, ez bizony egy családi ház kertje, szemaforokkal. “Vagy mik ezek?” - kérdeztem. “Azok, vagy… mit tudom én, sorompók, vasúti relikviák” - beszéltük meg a látványt Tamással, minden csepp tudásunkat bevetve. Tovább néztük a képet, de csak nagy sokára mertem feltenni az adekvát kérdést:

De minek?

Hát ez az! - válaszolta nevetve.

Mi, és miért és hogy?

Úgyhogy elautóztam a XVI. kerületbe, egészen addig mentem, amíg a hatalmas oszlopok fel nem bukkantak mellettem. Ha nem emiatt jöttem volna - gondoltam magamban -, akkor is megállok ebben a szent minutumban. Annyira lenyűgöző látványt nyújtanak a kábé 2-300 négyzetméteres kertben ágaskodó monstrumok, amik a horizontális témából - a kertből - egy vertikális valamit állítanak elő. A kert magasabb a szélességénél. Lámpák nyúlnak felfelé, amik elvileg vonatokat igazítanak el, bár mondom, én ebből nem vagyok túlságosan kiművelve.

Szerencsére az udvaron dolgozott épp a tulajdonos, aki stílszerűen épp egy vasúti terepasztalt festett. Szűcs Miklós - mutatkozott be, és itt szeretnék előreszaladni az időben, amikoris az autóban rákeresem a nevére rábukkantam erre a videóra.

Ez az ő asztala, ahogy Gödöllőn 2015-ben felállította. Miklós, aki egyébként szobafestő-mázoló, profi terepasztal-építő hírében áll tehát.

dsc02874.JPG

Ezt akkor még nem tudtam, de teljesen egyértelmű volt, hogy az úr tudja, miről beszél, amikor azt mondja:

"az egy vízdaru".

Mármint ez:

dsc02863.JPG

Én nem tudom, mi a vízdaru, de nagyon nehéznek látszik, és tényleg, az is. Miután megvásárolta százezrekért, egy trélerrel hozatta a házához, és egy darut is bérelt, hogy beemelje a kertjébe az sokszázkilós szörnyet. Meg persze előtte egy néhány köbméteres beton talpazatot már leöntöttek számára, a megfelelő helyen. (A légkábel alatt, hogy a daru véletlenül se tudja beemelni. Nem minden hobbi könnyű, ugye.)

A kert füves része tehát csak látszólag természetes. A fű alatt hatalmas betontömbök hatolnak a talajba, és tartják meg a sok tonnás emléktárgyakat, amiket Miklós megmentett. Mert feldarabolnák, kidobnák, beolvasztanák. Pedig egy vasutat szerető számára ezek kincsek, csak le kell festeni őket.

(Festeni pedig szeret, és tud. Említettem már Miklós szakmáját, ugye?)

Elmesélte, hogy a Vasúttörténeti parknak is felajánlott egy szemafort. Kifestette, odavitte, már csak a betontalpat kellett volna elkészíteni, de erre nem kapott engedélyt. Az adomány azóta is ott rozsdásodik a kerítés tövében - meséli. És hogy az olajlámpák helyére az ötwattos izzókat kellett beépíteni, mert drága lenne olajjal világítani, mert hogy este, sötétedés után felgyúlnak a szemaforok fényei a Thorma János utcában, és adják a fényt az arra járóknak, akik ugyan nem vonatok, de jobb híján ez is megteszi.

Miklós minden bizonnyal a világ legkiegyensúlyozottabb embere. A szakmája mindig is keresett volt, munkája mindig akadt, most pedig már fél évre előre lefoglalják, annyira nincs szakember. De azért csak annyi munkát vállal el, hogy tudjon a terepasztalaival foglalkozni, a hobbijának élni, mert az fontos. És a hobbiját nem csak magának készíti, hanem másoknak is élvezetet nyújt, legalábbis akik véletlenül járnak ebben az utcában, és meglátják a művet, tutira leesik az álluk.

Kávézó és játszótér soha nem látott szerelemgyereke - Helló Anyu

szucsadam 2018 október 06.

Két budapesti kávézóban éreztem eddig úgy, hogy nem vagyok kompatibilis vele. Az egyik eset a Tipo kávézóban történt, a Benczúr utcában, ahol a szuterénbe érve egy hatalmas csendbe, és a pult mögött álló hölgy kötekedőn kérdő tekintetébe futottam bele. Ebből azt olvastam ki, hogy mi járatban vagyok, így zavaromban gyorsan kértem egy kávét. Zene nem szólt - ami alapból nem baj, csak úgy kódoltak minket a tulajdonosok évtizedek alatt, hogy ez a zárórát jelenti egy vendéglátóegységben -, a felszolgált rosszízű kávét nem bírtam meginni. A hely egyetlen pozitívuma egy vizsla volt, aki hátul aludt az egyik asztalnál.

A másik hely, ahol nem éreztem magam teljesen odavalónak - ez még tavasszal történt - az a Helló Anyu volt. Ami ugye egy üdvözlést jelent magyarul (a helló a szia, az anyu pedig az anyát jelöli), és apákról, meg általában férfiakról nincs benne szó. Így, mivel sem a lányom, sem a feleségem nem kísért el, semmilyen mentségem nem volt arra, hogy mégis bementem. De bementem.

dsc08019_1.JPG

Kedvesek voltak, mindent elmutogattak - gyorsan kiderült, hogy abszolút családbarátok, és az apukákat is szeretik -, adtak egy tűrhető kávét és kellemes sütit, szuper zöldturmixot. Van ebédmenü, meg zabkása, tojások ígyúgyamúgy. Adnak szódát is, az Isten áldja meg őket! Közben a lábamnál egy egyéves forma fiú mászott, és nézett fel rám, kérdőn. Próbáltam szóba elegyedni vele, ez nekem egyébként jól megy az egyévesformákkal, de valahogy nem volt sikerem.

A Helló Anyu egy nagyon is létező piaci rést szólít meg: a babájukat otthon nevelő anyukákat. Ők azok, akik számára leginkább a játszótér szokott lenni A Célállomás, meg egy kis kötetlen séta, de egy közösségi hely, ahol a többi hasonló problémákkal küzdő, örömöket átélő sorstársával tudnak dumálni, miközben a szőnyegen egymást méregetik a hason fekvő tokás-hurkás gyerekeik, azért nem akad minden bokorban. A városi életben az a jó, hogy ilyen is van, megél, sőt.

dsc08011.JPG

dsc08015_1.JPG

A hely eléggé szokatlan időpontokban is eléggé tele van. Ez köszönhető annak, hogy a “Kávé Plusz Valami” koncepciót annyira továbbgondolták, hogy a kávé mára tök mellékes, inkább workshop-helyszín, előadások színtere és mindenféle program megálmodója a hely, ahol az elvileg helyes neveléstől a lelket megszabadító mantrákig mindenféléről lehet szó. Egyik este söröző öregurakat láttam odabent, biztos meghirdették a nagypapák éjszakáját.

A “muszáj nem megőrülni” gondolati körtől itt papíron el lehet jutni az “új távlatok az életemben”, sokkal inkább termékeny és pezsdítő állapotig, de hogy az elmélet mennyire tud helyt állni a valóság talaján, nem tudni. Az biztos, hogy a gyerek áldás, gyönyörű és imádnivaló, de mindenki tudja, miért mondom, amikor mondom:

Még több ilyen helyet!

Helló Apukat!

Hello Anyu
Cím: 1077 Budapest, Csányi u. 7.

További kávézó+valamik itt.