English

Egy nap a városban

Most biztos azt gondoljátok, ilyet én is tudnék festeni! (Na és táncolni?)

szucsadam 2019 október 15.

Még a héten látogatható az MNG-ben “A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben” című kiállítás, amit mi így egymás között nevezzünk csak röviden szürrealista kiállításnak. A pénztárnál még mindig 20-25 emberből álló sor áll napközben, nem számítva a rendszeresen beeső komplett osztályokat.

dsc09506.JPG

Nem csoda, több mint 120 festményt és más alkotást állítottak ki olyan nevektől, mint Salvador Dalí, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso (1 db!) és Alberto Giacometti. A szuper kísérő életrajzokkal és tájékoztató szövegekkel, korabeli újságokkal együtt pedig nagyon szépen át lehet tekinteni a korszakot, azt, amikor az alkotók többé nem kifelé néztek téma után nézve, hanem befelé, és amit találtak, kihozták a felszínre.

És ez csak félig komoly, félig nagyon is komolytalan.

Komoly feladatnak, nehéz munkának tűnik ez, és tényleg sokkal intenzívebben igénybe veszi a festő szellemét, mint bármilyen korábbi festészeti irányzat. A képek legtöbbjének forrása valamilyen látomás, éjszaka vagy hajnalban, és mielőtt azt gondolnánk, hogy akkoriban a látomások mindennaposak voltak: nem voltak azok. Minden bizonnyal be kellett szedni hozzá dolgokat.

dsc09515_1.JPG

dsc09521_1.JPG

Mindenki gurított valamit, amit ő talált ki, hogy a képe elszakadjon a szürrealizmus kezdeti elképzeléseitől, az alkotók előtt ott volt a nyitott tér: bármit megtehetnek, bármilyen szabályt átrúghatnak, amit korábban igaznak hittek, és azokat a szabályokat is, amiket eleve a szabályok átáhágására hoztak létre.

Láttad már, mit fest ez a … gyerek? Szétszakad az agyad, ahogy nézed, egy új korszakot hoz el, jöhetnek a …-utánérzések. Ezután nehéz lesz újat mutatni.

Fogd csak meg az ópiumpipámat, majd én megmutatom…!

Magritte lefestett köveket, amikre ráírta azon dolgok nevét, amit le akart festeni.

dsc09536.JPG

Vagy a másik ilyen meglepetés, ami után a festők néztek maguk elé, hogy “basszus, mekkora már”, Miró munkái voltak. Mondjuk ez:

dsc09516_1.JPG

Mert kik a legnagyobb szürrealisták? A kisgyerekek. Miró simán előhívta magában a háromévest.

Ott álltam az osztállyal haladó tárlatvezetésen, a múzeumi munkatárs nagyon profin kezelte a kamaszokat. A képhez érve rögtön kimondta, amit gondoltak: biztos azt gondoljátok, hogy ilyet ti is tudnátok festeni, igaz? Igaz. Akkor lássuk az ellenérveket.

  • ők egyébként képzett festők, kiválóan tudnak festeni
  • nem mindegy, hogy egy gyerek festi, vagy egy felnőtt, aki gyerekrajzot fest
  • lehet, hogy ilyen arányokkal mégsem tudnád megfesteni
  • mit ábrázol a kép? Az eget és a földet. Ha te nekiállsz, eszedbe nem jutna, hogy így fesd meg, nem is így állsz hozzá. Egy három-ötéves már igen. Ezt akarta felidézni Miró.

Amivel kiegészíteném a választ arra, hogy “én is tudnék ilyet festeni”, az az, hogy oké, fessél, de egy fabatkát sem ér majd, senkit nem fog érdekelni. És nem azért, mert az élet igazságtalan, hanem azért, mert az, hogy pont ő festette ezt, teszi értelmezhetővé és értékessé. Egy strike a bowlingban nem nagy ügy, mindenkinek sikerülhet, de ha a világbajnoki döntőben, az utolsó gurításnál csinálod, és épp te vagy a világbajnoki díj esélyese, akkor az az egy strike mérhetetlenül sokat jelent.

dsc09534.JPG

Magritte képeit is megtaláljuk a kiállítás vége felé, én főleg miatta jöttem. Az arcnélküli, vagy épp szétszerelt emberei, a kollázsként kezelt arcok és testek a végtelen messzeség előtt olyan kontraszt, olyan kellemetlen látvány, amit szerettem volna élőben is megnézni. (A festőt gyerekként öngyilkos anyja mellett találták, a nő arcán kendő. Ahogy nézte a testet, arcát nem látva, örökre beakadt neki valami, amiből az egész művészete születhetett.)

Főleg azért akartam látni, mert idén a PR-Evolution Dance Company Magritte: Felhőember című táncelőadását is láttam a Nemzeti Táncszínházban.

A táncosok nagyon izgalmas kísérletbe kezdtek: megpróbálták eltáncolni Magritte festményeit.

Képek: Mészáros Csaba

Ez egyrészt abból áll nyilván, hogy felhasználják az arcnélküli emberek, felhők, keménykalap adta motívumokat, de a feladat még sokkal nagyobb. Ha egy művészeti ág a másik művészeti ág egy alkotását akarja átvenni, a feladata közvetett. Meg kell vizsgálnia, milyen érzetet kel az adott mű a befogadóban, aztán azt az érzetet előidézni a saját eszköztárával is. A Magritte: Felhőembernek sikerült, mert noha a tánc alapvetően - a mozgás miatt - történetmesélés, a festmény meg nem, mégis sikerült hasonló borzongásokat átélni a színpadot nézve.

Szóval Magritte képei a Várban még a héten megnézhetőek. A táncelőadás 2019. november 28., csütörtök, 19:00–21:00 óráig nézhető meg a Nemzeti Táncszínházban. Így lesz teljes a Magritte-élmény. Imádom ezt a várost, hogy ilyen összetett kulturális élményeket tud adni egy ilyen vékony művészettörténeti szeletben is, mint egyetlen szürrealista festő munkája.