English

Egy nap a városban

Mit keres egy rakás szemafor Budapest egyik kis utcájának kertjében?

szucsadam 2018 október 09.
Címkék: városkép

Barátaim, Kata és Tamás értesítettek arról, hogy autókázás közben valami különlegesbe botlottak, és ezt nekem is látnom kell. Betöltötték a Google Maps-et, egy kicsit keresgéltek, majd ezt mutatták:

 

Nem sokat lehetett hozzátenni, ez bizony egy családi ház kertje, szemaforokkal. “Vagy mik ezek?” - kérdeztem. “Azok, vagy… mit tudom én, sorompók, vasúti relikviák” - beszéltük meg a látványt Tamással, minden csepp tudásunkat bevetve. Tovább néztük a képet, de csak nagy sokára mertem feltenni az adekvát kérdést:

De minek?

Hát ez az! - válaszolta nevetve.

Mi, és miért és hogy?

Úgyhogy elautóztam a XVI. kerületbe, egészen addig mentem, amíg a hatalmas oszlopok fel nem bukkantak mellettem. Ha nem emiatt jöttem volna - gondoltam magamban -, akkor is megállok ebben a szent minutumban. Annyira lenyűgöző látványt nyújtanak a kábé 2-300 négyzetméteres kertben ágaskodó monstrumok, amik a horizontális témából - a kertből - egy vertikális valamit állítanak elő. A kert magasabb a szélességénél. Lámpák nyúlnak felfelé, amik elvileg vonatokat igazítanak el, bár mondom, én ebből nem vagyok túlságosan kiművelve.

Szerencsére az udvaron dolgozott épp a tulajdonos, aki stílszerűen épp egy vasúti terepasztalt festett. Szűcs Miklós - mutatkozott be, és itt szeretnék előreszaladni az időben, amikoris az autóban rákeresem a nevére rábukkantam erre a videóra.

Ez az ő asztala, ahogy Gödöllőn 2015-ben felállította. Miklós, aki egyébként szobafestő-mázoló, profi terepasztal-építő hírében áll tehát.

dsc02874.JPG

Ezt akkor még nem tudtam, de teljesen egyértelmű volt, hogy az úr tudja, miről beszél, amikor azt mondja:

"az egy vízdaru".

Mármint ez:

dsc02863.JPG

Én nem tudom, mi a vízdaru, de nagyon nehéznek látszik, és tényleg, az is. Miután megvásárolta százezrekért, egy trélerrel hozatta a házához, és egy darut is bérelt, hogy beemelje a kertjébe az sokszázkilós szörnyet. Meg persze előtte egy néhány köbméteres beton talpazatot már leöntöttek számára, a megfelelő helyen. (A légkábel alatt, hogy a daru véletlenül se tudja beemelni. Nem minden hobbi könnyű, ugye.)

A kert füves része tehát csak látszólag természetes. A fű alatt hatalmas betontömbök hatolnak a talajba, és tartják meg a sok tonnás emléktárgyakat, amiket Miklós megmentett. Mert feldarabolnák, kidobnák, beolvasztanák. Pedig egy vasutat szerető számára ezek kincsek, csak le kell festeni őket.

(Festeni pedig szeret, és tud. Említettem már Miklós szakmáját, ugye?)

Elmesélte, hogy a Vasúttörténeti parknak is felajánlott egy szemafort. Kifestette, odavitte, már csak a betontalpat kellett volna elkészíteni, de erre nem kapott engedélyt. Az adomány azóta is ott rozsdásodik a kerítés tövében - meséli. És hogy az olajlámpák helyére az ötwattos izzókat kellett beépíteni, mert drága lenne olajjal világítani, mert hogy este, sötétedés után felgyúlnak a szemaforok fényei a Thorma János utcában, és adják a fényt az arra járóknak, akik ugyan nem vonatok, de jobb híján ez is megteszi.

Miklós minden bizonnyal a világ legkiegyensúlyozottabb embere. A szakmája mindig is keresett volt, munkája mindig akadt, most pedig már fél évre előre lefoglalják, annyira nincs szakember. De azért csak annyi munkát vállal el, hogy tudjon a terepasztalaival foglalkozni, a hobbijának élni, mert az fontos. És a hobbiját nem csak magának készíti, hanem másoknak is élvezetet nyújt, legalábbis akik véletlenül járnak ebben az utcában, és meglátják a művet, tutira leesik az álluk.