English

Egy nap a városban

Nyomozás egy indián törzsfőnök után - a Marhák Klubja

szucsadam 2016 január 07.

1969-ben egy csapatnyi srác elkezdett feljárni a Martinovics-hegy tetejére, indiánost játszani. Egy áprilisi napon aztán találkoztak Harmath István fotóriporterrel a Szöcske réten, akivel közösen megalapították a Napkirály törzset. Attól a naptól fogva mindenkinek volt indián neve, István Villanószemmé vált. 1982-ig rendszeresen találkoztak, egyre több gyerek és felnőtt lett tagja a törzsnek, mesefilmet forgattak, az egész ország ismerte őket, az indiános játék pedig tartalmas, Villanószem tanításaival tarkított, a gyerekek egész életére hatást gyakorló eseménysorozattá vált. A posztsorozatban ezt a 13 évet kutatom, mert azt gondolom, az egyik legelbűvölőbb sztori, ami Budapesten történt a Kádár-korszakban. Meg egyáltalán. A nyomozásom állomásait megosztom veletek, ahogy követem Villanószem nyomát azok elbeszéléseiben, akik személyesen ismerték. Az előző posztot itt találjátok.

Villanószem ebben az utcában lakott:

Ebből a házból pedig közvetlenül fellátott a Martinovics-hegyre, azon belül is a Szöcske rét katonai bunkerére, ami a törzs központja volt. Amikor a gyerekek összeverődtek odafent, és egyikük kiállt a bunker tetejére, láthatta a fotóriporter házát, és ha kellően sokáig bámult arrafelé, nemsokára kinyílt az ablak, és Villanószem integetett neki. Hamarosan pedig már fent is volt az indiánoknál.

p1300735.JPG

Ebben a "szervezetben" az volt a fantasztikus, hogy mindenki önként, saját akaratból volt tagja, és magától vállalt részt a közösségi életben. A nagyobbak felügyelték a kisebb gyerekek játékát, előkészítették az akadálypályát, részt vettek Villanószem zenehallgatási összejövetelein, amik olyasmik lehettek, mint egy jobbfajta zeneóra. Villanószem feltett egy-egy operát, kiosztotta a szövegkönyvet, és néha megállította a lejátszást, hogy elmondja, mire kell figyelni.

Olyan volt, mint egy iskolai közösség, azzal a különbséggel, hogy ez a résztvevők akaratából jött létre, nem pedig kötelező jelleggel. Ugyanúgy gyűjtötték a pontokat a közösségért vállalt szolgálatokért, mint az iskolában a jó jegyeket, de ennek csupán annyi volt a tétje, hogy a nap végén Villanószem kiosztotta a Nap bajnoka címet a legtöbb pontot összegyűjtött indiánnak. Őt a többiek a levegőbe dobálták, aztán hazamentek.

p1300742.JPG

És persze gyorsan dicsőség is lett törzstagnak lenni. Villanószem a gyerekekre festett indián jeleket minden nap újrakente, mindig ugyanoda, így a szeptemberi iskolakezdéskor már az indiánokon lemoshatatlan, inverz "tetoválás" díszelgett, hiszen ahol festék volt, ott nem barnult le a bőrük. Másrészt azért is lett menő indiánnak lenni, mert gyorsan be lett tiltva: a következő nyáron ugyanis sokan már nem akartak úttörőtáborba menni, inkább a Martinovics-hegyre jártak volna fel.

Az úttörő-ellenesség pedig főben járó bűn volt.

Villanószem aztán néhány év kemény munkájával megkereste a legnagyobb ellenzőit, párttitkárokat, politikusokat, és felhívta őket a hegyre. Ott aztán, az indián törzs láttán mindegyiküknek megenyhült a szíve. Nemsokára félmeztelenre vetkőzve álltak ki dugóspuska-párbajra vagy birkózásra a gyerekekkel - ahogy a törzs szabályai előírták.

p1300748.JPG

Főleg azután lett érinthetetlen a Napkirály törzs, hogy a törzs tagjai lettek zenészek, a tudomány és a kulturális élet nagyságai, Peterdi Pál (mint Fürge Toll), Zalatnay Cini, Benedek István professzor, Lux Erika zongoraművésznő, Révész Sándor (Vékony Hang). Azért lett vékony hang, mert ő tudta egyedül kiénekelni a Napszívű Harcos dalát, amit eredetileg klarinétra írt az egyik Szokolay fiú (Szokolay Sándor gyereke), extrém hangmagasságokkal.

Egy olvasónk, Haynal Ákos írt nekem nemrég emailt, amiben megemlítette: ő is volt indián a hetvenes években, a Napkirály törzs tagjaként. Ő kései csatlakozónak számít: nem volt ott a törzs 1969-es alapításakor, néhány éves lehetett csak akkor, de édesapja - és egy rokonuk, Grexa Gyula - révén ismerkedett meg Villanószemmel 1975 körül. 

Grexa Gyula irodalomtörténész, pedagógus, művelődéstörténész volt, a Werbőczy Miklós, ill. a Petőfi Sándor Gimnázium történelem–földrajz szakos tanáraként ismerkedett meg Villanószemmel: ő volt a tanára, egyben mentora, akitől Villanószem a zene iránti rajongását, és feltehetően egyéb ismereteit, világlátását szerezte.

Ákos elmesélése alapján az 1969-es törzsalapítás óta sok minden változott a Napkirály törzs életében. Egyrészt felnőttek az alapítók, Sötét Főnök ekkor, 1975-ben már elmúlt 18 éves. De még ekkor is ő volt a törzs Ész Főnöke, és segített a később csatlakozott kisgyerekek játékait megszervezni. De Villanószemet ekkor is egy népes közösség vette körül, akiket ő tartott egybe: ez volt a Marhák Klubja.

Villanószem lakása sosem volt zárva. Aki ismerte, mindig be tudott menni a Pethényi köz 14-be, ha éhes volt, Villanószem adott neki enni, inni, meghallgatta a panaszát, ha pedig nem akart hazamenni, alhatott nála. A régi cselédszoba volt kialakítva "dühöngőnek", ahová sokszor 3-4, a mindennapi nehézségektől befeszült ember is bevonult, hogy kitombolja magát: az indián birkózás, dugós pisztoly-párbaj és hasonlók még itt is aktívan éltek, az indián törzs mindennapjaiból kölcsönözve.

Villanószem a Napkirály törzsről évek alatt sok száz fotót készített, amikből egy különleges kiállítás ötlete pattant ki a fotós fejéből: Napszívű harcos címmel egy multivíziós mesefilmet, más nevén diaporámát készítettek, amiket több moziban, kulturális helyiségben előadtak. Az indiánokról készült fotók egymásba tűnő vetítései voltak ezek zenével, egy sztorit elmesélve. Bukás volt, nem sok előadást ért meg.

p1300750.JPG

De ami igazán érdekes benne, az az utóélete. A történet a következő: valahol az Andok hegycsúcsai között él egy 13 éves indián gyermek, aki a múltbéli jócselekedetei miatt kapott a Naptól egy új szívet. Ez az új szív halhatatlanná tette: örökké gyermek marad. És minden gyermek, aki igaz szívvel játszik, megszólíthatja, megidézheti őt, és megjelenik.

Sok évvel később, amikorra az alapítók már felnőttek, találtak egy napilapban egy friss hírt. Egy 13 éves körüli indián gyerekről szólt, aki az Andokban élt, és azt állította, hogy a Nap fia, és sosem öregszik meg. Mindannyian azt gondolták, hogy Villanószem varázsló, és előre látta ezt az eseményt. Ő pedig csak nevetett, és azt mondta: na látjátok, megmondtam.

villanoszem02.jpg

Villanószemnél a nyolcvanas évek elején rákot diagnosztizáltak, az orvosok fél évet jósoltak neki. Hazament, elővette az összes műszaki cikkét, és sorra megjavította őket, elemet cserélt bennük, hogy aki megörökli őket, ne egy ócskavast kapjon. Leszázalékoltatta magát, élvezte az utolsó hónapokat. Aztán eltelt a fél év, de semmi baja nem volt.

Sok káromkodást hallott az, aki ekkor mellette volt. Szidta az orvosokat, hogy nem tudnak semmit. Amikor leállt az egyik veséje, és kivették, kijelentette, hogy ő nem szalámi, úgyhogy több dolgot nem vághatnak ki belőle. Később elkezdett fájni a feje, kettős látása lett, majd egyik reggel arra ébredt, hogy a fájdalom elmúlt. A daganat ekkor már kitüremkedett a szeme alól.

A humorára jellemző, hogy megírta a gyásztáviratát és a halotti beszédét is, utóbbit felmondta egy hangszalagra, amit a temetésén játszottak le. "Hölgyeim és Uraim, átadom a szót az elhunytnak" - hangzott el, majd lejátszották Villanószem utolsó üzenetét.

p1300753.JPG

Halála után a Napkirály törzs és a Marhák Klubja is darabokra hullott. Nem volt, aki összetartsa az embereket többé, szétszéledt mindenki. De Villanószem sok tucat gyerekkort színesített meg, akik tagjai voltak a közösségének, azok úgy emlegetik azokat az éveket, mint a legjobb emlékeiket.