English

Egy nap a városban

Van jó négycsillagos vidéken

Magyarósi Csaba 2012 február 02.

Dórával több vidéki négycsillagosban is jártunk már, és amellett, hogy alapvetően mindenhol elégedettek voltunk, kisebb-nagyobb kifogásaink azért akadtak. Az volt az érzésünk, hogy a legtöbb helyen egyszerűen képtelenek az üzemeltetők hibátlan munkát végezni. Nem az ötcsillagos értelemben: tudni kell helyén kezelni a dolgokat, de a hotelek szinte minden esetben elcsúsztak valami apróságon, amiért nem lehetett őket hibátlan négycsillagosnak nevezni.

A szobák kialakítása, a közösségi terek hangulata legtöbbször rendben van, már tudunk jól felszerelt, szép hoteleket építeni. A napi üzemeltetés viszont sokszor csapnivaló: vagy a szobák tisztaságával, vagy a személyzet hozzáállásával, de legtöbbször az étel minőségével komoly gond akadt. Főleg ez utóbbi szokott kikészíteni: amikor egy négycsillagos szállodában a vacsora színvonala a legolcsóbb üzemi konyhákéval versenyez, akkor ölni tudnék. Legtöbbször persze maguk a vendégek a hibásak: egy-egy közepesen sikerült nyaralás után mindig megnézem a különféle oldalakon a hotelek értékelését, és a felhasználók tízből nyolcszor azt írják, hogy minden remek volt, az étel is. Talán azért van ez, mert sokan otthon is szar kaját esznek, és nem tudják, hogy éjszakánként 25-30 ezer forintért már rendes vacsorát is elvárhatnának. Nem tudják, a hotelek meg nem is törekednek arra, hogy nem létező igények kielégítésével foglalkozzanak.

Ilyen előzményekkel utaztunk el a Lillafüredi Palota Hotelbe. Régóta szerettem volna itt tölteni néhány napot, kábé 15 éve, akkor jártam először körbe csodálkozva a húszas években épült neoreneszánsz épületet - fokozhatatlanul gazdagnak gondoltam, aki meg tudott itt szállni, pedig addigra már közelről láttam a Hotel de Parist vagy a Negrescót, amikhez képest a kastélyszálló belseje puritán, szegényes, szakadt kelet-európai rokon volt csupán. A helyszín mégis annyira drámai, a Lux Kálmán tervei szerint kialakított épület annyira meggyőző, hogy a szobák állapotától függetlenül önmagukban is ráveszik a turistát arra, hogy eltöltsön itt néhány napot. Nézzétek már, mit lát az ember, amikor érkezik:

Másfél évtizeden át dédelgettem magamban ezt az ötletet, azóta sok minden megváltozott. Egyrészt én: már nem a szüleimmel járok nyaralni, hanem a feleségemmel. Aztán a hotel is: alaposan átalakították, felújították, így már nem okoz csalódást a csodára váró vendégeknek. Tudtam, mert nyáron jártam itt barátokkal, és megkértem a recepcióst, hogy mutasson meg egy szobát, azóta nem volt kérdéses, hogy rendben van a hely. És persze változott a hazai helyzet is, hiszen tucatszámra nyíltak a négycsillagosok, a Palota Hotel árai így már nem kirívók, hanem beleilleszkednek a hazai mezőnybe. Hiába a drámai környezet, a meggyőző épület, a jelek szerint ezek nem feláras extrák.

Indulás előtt azért alaposabban utánanéztem a szállodának, és panaszt szinte csak egyvalamire láttam: a szobák méretére. Többen írták, hogy sokszor elviselhetetlenül kis terekbe zsúfolják be a vendégeket, ezért alapos levelezésbe kezdtem a szállodával. Nem szerettem volna csalódni.

Kiderült, hogy a lakosztályokat leszámítva kétféle szoba van, a Junior, ami 16 négyzetméteres, és a normál, ami 27. Mivel árkülönbség alig van köztük, nyilván a nagyobbat kértem. Éppen ezért komoly volt a csalódás, amikor a kulcsok átvétele után beléptünk ide:

Ha azt hiszitek, lemaradt valami a képről, tévedtek. Összesen ennyi volt a szoba: kis előtér, ahonnan a fotó készült, majd jobbra egy ágy, balra a fal a szekrényekkel. És volt még ezen kívül egy tisztességes méretű fürdőszoba.

Mondtam Dórának, hogy ki se pakoljon, megyek a recepcióra, ahol nagyon udvariasan, de elmagyarázták, hogy ez bizony a normál szoba, a Junior még kisebb. Megkértem a recepcióst, hogy jöjjön fel velem, és mutassa meg, hogyan lehetne még úgy elvenni 11 négyzetmétert az alapterületből, hogy ágy is maradjon a szobában, de erre nem volt szükség, mert már kaptam is az új kulcsot a másik szobához, ami annyiban különbözött az előzőtől, hogy pótágyazható volt.

Meg annyiben, hogy tényleg 27 négyzetméteresnek tűnt:

Jó hír, hogy a kellemetlenségek ezen a ponton véget is értek. Mert innentől kezdve tényleg minden hibátlanul telt a négy napban.

Azt nem is szeretném túlmagyarázni, hogy a környezet és a szálloda milyen meseszerűen szép. Az ablakból a befagyott Hámori-tóra láttunk, ahol nyaranta csónakázni lehet jutányos áron. És ott van a Lillafüredi vízesés is, ami húszméteres magasságával rekorder Magyarországon, és ami a hotellel egy időben készült, szóval mesterséges. De a Szinva patakot láthatóan nem zavarja, hogy a Hámori-tóba ömlés helyett turistalátványosság lett belőle.

Na de vissza a szállodához: a felújított szobák ízlésesek, otthonosak, szerethetők.

A közösségi terek még inkább: klasszikus, polgári, itt-ott nemesi hangulat mindenütt, ritka, hogy ilyen ügyesen nyúljanak a belsőhöz, meg az is, hogy a vacsora utáni borozgatás közben, a kandalló, vagy a sakktábla mellett ücsörögve az ember ne Disneylandben, hanem egy valódi kastélyban érezze magát. Lillafüreden ezt ügyesen megoldották.

Jó a wellnessrészleg is. Nem túl nagy, de mindenből van, többféle szauna, gőzkabin, sókamra várja a látogatókat, van egy kisebb medence, amiben úszni lehet, és több olyan, amiben pezsgőfürdőzni.

Az összhatás már valamivel kuszább: mintha másik stáb végezte volna a szobák, a közösségi terek, az uszoda-részleg és az ezek közti közlekedők felújítását, ráadásul másik időpontban, így az egész szálloda kissé eklektikusra sikerült, ráadásul a terek állaga is erősen változó: a korábban felújított részek már valamivel kopottabbak, fáradtabbak. Ezzel együtt is Lillafüreden kapjuk az egyik legkellemesebb belső kialakítást a vidéki Magyarországon.

A személyzet meg egészen kivételesen udvarias: nem volt olyan kérés, amit ne teljesítettek volna azonnal, mosolyogva. Senki sem akadékoskodott, láthatóan mindenki azon van a Palotában, hogy a vendég jól érezze magát, ami egészen kivételes hozzáállás a magyar szállodaiparban. Amikor szóltunk a recepción, hogy nem tetszik a szoba, fél perccel később kaptunk egy másikat. Amikor takarítást kértünk, azonnal küldték a személyzetet. Az étteremben a pincérek megállás nélkül dolgoztak, mosolyogtak, és félszavakból is értették, mit akarunk.

Ezt vegyétek szó szerint: amikor Dóra elkezdte mondani, hogy mi a baja az egyik fogással, a mondat közepén tartott, amikor a pincér már elment intézkedni. Mire megértettem, mit szeretne a feleségem, a pincér már vissza is ért, és megoldotta a problémát. Ráadásul fintor nélkül hozzák a kancsó vizet, ha azt kérsz (pont ugyanolyan jó, mint az ásványvíz, csak ingyen van), és kapható a ház bora is, ami nem olyan jó, de legalább csak 200-ba kerül belőle egy deci, szemben a 650-es átlaggal.

Máskülönben, és ez nagyon fontos, az étel finom. Nem remek. Nem a budapesti high-end értelemben vett világszínvonal. De a hazai négycsillagos mezőnyben egészen vállalható.

Mondok valamit: a legtöbb hotelben a szar és az ehetetlen közt mozog a színvonal. Nem viccelek. Ügyetlenül elkészített, borzalmas fogásokkal várják a turistákat, akik, mivel nem ettek még jobbat, meg is eszik azt a szemetet, amit eléjük raknak. Ezzel szemben a lillafüredi "finom" elképesztő magasságokban jár. A fogásokat kóstolva nyilvánvalóvá válik, hogy a személyzet itt sem dolgozhat jobb alapanyagokból, mint a többi szállodában, nincs argentin steak, bresse-i csirke, van viszont fantázia és hozzáértés, aminek hála még a legegyszerűbb ételek is ehetők, finomak, élvezetesek a hotelben. És ez nagyon ritka. Az meg már csak hab a tortán, hogy a reggeli és a vacsora mellé élőzene szól, méghozzá teljesen élvezhető dalokkal, remek előadókkal.

Összességében tehát jó szívvel ajánlom a hotelt, ami elhelyezkedésével, árával, szolgáltatásával a hazai mezőnyből egyértelműen kiemelkedik, csak arra figyeljetek oda, hogy melyik szobát választjátok. Utána már nem lehet gond.