Egy ideje figyelgetem a Szabadság téren szépülő spanyol hátterű Iberostar hotelt: régebben csak egy koszhadt épület állt itt, aztán az Új Főutca kialakításával, meg a Mózes szökőkút megteremtésével kábé egyszerre kezdődött el a romhalmaz helyrekalapálása. Amennyire emlékszem, a homlokzat már kész volt, mire megtudtam, hogy hotel nyílik az épületben, aztán kiderült, hogy remek éttermet is terveznek bele, aminek valamikor nyár végén, ősz elején láttam először nyomát. Már székeket, étlapot, ilyesmit.

Múlt héten viszont kóstolót szerveztek médiának, újságíróknak, gasztrobloggereknek, és meghívtak minket is, az előzmények ismeretében meg nyilván nem hagyhattuk ki a lehetőséget.

Főleg, mert a spanyol éttermek a kedvenceim. Nem elsősorban az ételek miatt, vagyis persze szeretem én a konyhájukat, nagy kedvencem itthon is a Pata Negra, de most másról akarok mesélni.

Az exkluzív, elegáns spanyol éttermeknek arról az utánozhatatlan képességéről, amit úgy hívunk: kiszolgálás. Ezt ugyanis olyan szinten űzik, ahogy talán sehol másutt a világon.

Sosem felejtem el azt a sevillai éttermet, ahol a főpincér úgy sétált az asztalok közt, mint valami megkérdőjelezhetetlen márki, de legalább egy hidalgo, a királyi vérvonal két lábon járó megtestesülése. Ne egy arrogáns hólyagot képzeljetek el, sokkal inkább az etikett minden részéhez értő, méltóságteljes urat, aki úgy teljesíti kéréseid, hogy közben egyáltalán nem érzed a kiszolgálódnak. Nem is az: ő csak tárgyal a vendégekkel, de fiatal pincérek egész hada veszi körül, ők hozzák-viszik a tányérokat, míg a főpincér csak néhány szemvillanással uralja az eseményeket. Sajnos a pincérről nincs fotóm, csak az asztalról:

Bónusz: a lassan hétéves fotóknak a böngészése közben ráakadtam erre a kövületre is, amiben együtt pózolok igazi idióta módjára Jarni Trullival, aki emlékeim szerint nagyon szimpatikus pilóta volt akkoriban:

Visszatérve a kiszolgálásra: a sevillai példához hasonlót láttam még Spanyolországban néhány étteremben, Spanyolországon kívül azonban sehol.

Kíváncsi voltam, hogy mennyit sikerül átörökíteni ebből a hangulatból a budapesti étterembe, és a helyzet nem vészes: azt az eleganciát, méltóságot, amit Spanyolországban megismertem, ugyan nem találtam meg itthon, de a hazai mezőnyből mégis magasan kiemelkedik az Iberostar személyzete, egyértelműen a legjobbak közé tartozik. És most nemcsak a második képen látható séfre, Juan Carlos González Hernándezre gondolok (zseniális neveik vannak a spanyoloknak).

Az ebéd olyasmivel indult, amiről eddig nem is hallottam: Gusztávval és az olívaolaj-kóstolóval. Elsőre annyira abszurdnak tűnt, hogy azt hittem, valami átverés részesei vagyunk. Hogy belemegyünk a kóstolóba, elkezdjük szakértőnek tűnve kiértékelni a kortyokat, aztán valaki előugrik az asztal alól, és hangosan lehülyesznoboz mindenkit, majd hozzáteszi, hogy a gasztrobloggereknek minden baromságot be lehet adni.

De elnéztem jobbra, láttam, hogy Molnár B. Tamás kitartóan kóstol és elemez, márpedig ha szerinte rendben van az ilyesmi, akkor az olívaolaj-kóstolás bizonyára létező jelenség. Belekezdtem én is, és őszintén szólva meglepődtem: miután túltettem magam azon, hogy szemben a borral az olaj önmagában ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy megigyuk, tényleg jelentős különbségeket fedeztem fel a vizsgált márkák közt. Egy borszakértő ezzel vitatkozna, de az átlagember szemszögéből könnyedén lehet olyan különbség két olívaolaj, mint egy testes vörös és egy könnyű fehér között. Néhány perccel később már akkor sem akartam elröhögni magam, amikor elkezdtünk articsókát, zöldborsócsírát, csirkenyakat és egyebeket kiérezni az olajakból.

Az aperitif után jöttek a fogások, és ebben a versenyszámban remekül vizsgázott az Iberostar. Ügyesen egyensúlyoztak hagyomány és evolúció között, olyan híres spanyol alapanyagokból és ételekből készítettek modern falatokat, mint az libériai sonka, vagy a salmorejo leves.

A fogások kiválóak voltak. Csak néha döccent meg a konyha, volt, hogy úgy éreztem, valamelyik alapanyagot a szükségesnél kicsit talán korábban készítették el, vagy hosszabban dolgoztak rajta, de alapvetően csodásan friss, nagy szeretettel és szakértelemmel egymás mellé és után pakolt fogások voltak ezek. High endben egy kicsit bizonytalanul mozgok, talán ha öt Michelin-csillagos étteremben voltam eddig, így nem mernék olyan őszintén nyilatkozni a helyről, mint mondjuk egy tisztességes steakről, de azt gondolom, hogy az Onyx és a Costes alatti űrben van keresnivalója az Iberostarnak. Sőt, a malacos fogás alapján időnként azok mellet.

Főleg, hogy evés mellé remek italokat is felszolgálnak, mi egyebek közt megkóstoltuk a világhírű katalán séf, Ferran Adriá sörét, ami korianderrel, gyömbérrel és hasonló varázsszerekkel van dúsítva. A szakma szerint nem a legjobb sör a világon, de egyértelműen nagyon jó, ami a spanyol eredetet figyelembe véve nagy szó, arról nem is beszélve, hogy ezt direkt étkezések felvezetéséhez álmodták meg, ahhoz meg tökéletes.