English

Egy nap a városban

A jövő repülőtere

Körülbelül három hónapja jelent meg a blogon az amszterdami beszámolóm, amiben azt foglaltam össze, miként lehet a város összes arcát megismerni egy óra alatt: gyors gyalogos körutunkon érintettük a coffe shopokat, a csatornákat, a kurvákat, a kínai negyedet, a sajtboltokat, híresebb épületeket, a virágpiacot, az összes kötelező izét.

Nem sokkal azután, hogy élesítettem az írást, már megint Amszterdamban voltam, ismét szakmai úton. A KLM vitt ki minket, hogy megismerjük a légitársaság szolgáltatásait és a Schiphol repülőteret, a mostani poszt főleg ez utóbbiról fog szólni. Úgyis mint: mi a fenét csináljunk Amszterdamban, ha a reptéren kell várnunk, de nincs kedvünk bemenni a városba és végigcsinálni az Egy nap a városban blog kiváló körtúráját?

A legfontosabb, hogy megtanuljuk kimondani a reptér nevét. A legtöbben egyszerűen Sipolnak hívják, a holland kiejtéshez közelebb áll a Szkipol. Valójában a k és az i közé a helyiek még bedobják azt a jellegzetes harákoló, fikaszívó hangot, ami talán csak a holland nyelvben található meg, és amin az önironikus helyiek is remekül mulatnak.

A repteret jobban megismerve a schipholi várakozás egyáltalán nem olyan pokoli, mint amilyennek elsőre tűnik, és ezt egyébként már én is számtalanszor tapasztaltam: nehéz úgy tengerentúli útra indulni, hogy ne kerüljön képbe a KLM, vagy legalább ez a repülőtér, ami Európa egyik legfontosabb légi csomópontja, hubja. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy míg például a Heathrow-ra azért érkezik az utasok nagy része, mert Londonban van dolga, addig a Schipolon található emberek többsége egyáltalán nem szeretne Amszterdamba menni, csak átszáll, és repül tovább. Ennek megfelelően a repülőteret is úgy alakították ki, hogy a járatok közti várakozási idő minél kényelmesebben teljen.

Már a bejutás is egészen futurisztikus, amit persze csak az vesz észre, aki valamiért mégis Amszterdamból érkezik. Az nem különösebben izgalmas, hogy a repülőjegyet a kihelyezett automatákból az útlevelünk vagy személyink bedugásával és az ülőhely kiválasztásával magunknak tudjuk nyomtatni, mert ilyesmi Ferihegyen is van.

A poggyászfeladás már izgalmasabb, Schipolon ugyanis ezt a feladatot is rábízhatjuk a gépekre. Csak annyi a dolgunk, hogy berakjuk az automatába a bőröndöt, a jegyünk bedugásával a számítógép megtalálja az úti célunkat és ennek megfelelően nyomtatja ki a matricát, amit a csomagra kell ragasztanunk. A kinyomtatott matricában egyébként RFID-csip is van, így sokkal könnyebben találják meg a poggyászt, ha elveszne.

Na de a jegykezelés meg a csomagfeladás maga a fékevesztett múlt a biztonsági azonosításhoz képest: akik igénybe veszik a Privium-szolgáltatást, azoknak nem kell többet az útlevelükkel meg a repülőjegyükkel szórakozniuk, mert íriszazonosítással léphetnek át a biztonsági ellenőrzésen. Elég belenézniük az optikába, ami azonosítja a szemet, és már mehetnek is tovább. Állítólag az írisz annyira összetett, annyira egyedi, hogy ez a fajta ellenőrzés sokkal biztonságosabb, mint az útleveles-repülőjegyes ósdi módszer, kivéve ha a Pusztítóhoz hasonlóan valaki kitépi a szemünket és úgy megy át a biztonsági ellenőrzésen. Persze előbb-utóbb feltűnést keltene a reptéren egy tollra tűzött szemgolyóval közlekedő fickó.

Ha bejutottunk és a szemgolyónk is megmaradt, már csak el kell ütni valahogy a felszállásig hátralévő időt. Az egyik lehetőség, hogy azonnal aludni kezdünk. Például a számtalan relaxációs részleg egyikén, ezek csöndes, elkerített sarkok hatalmas, kényelmes fekvőszékekkel:

De akad aki inkább a földet választja:

A másik lehetőség a hotel. Schipholon van ugyan Mercure, ami száz euró körüli árával egész estés alvás esetén a legolcsóbb választás, de van egy kapszulahotel is, ami rövidebb időre kevesebből is kijön: négy órára 45 euróba kerül az egyfős, 65 euróba a kétfős szoba, utóbbiról itt egy értékelhetetlen videó tőlem.

A Yotel amúgy inkább érdekesség, mint valódi hotel: még a dupla ággyal felszerelt szoba is elképesztően kicsi, az alapállapotban kanapéként funkcionáló ágy teljesen elfoglalja a szobát, amikor lenyitjuk. Ezen kívül már csak egy vékony sáv van a fürdőnek, ahol még a vécét is csak egy üvegfal választja el a hálótól, bár nyakmagasságig legalább átlátszatlan tejüveg, így csak egy erőlködő fejet látnak duzzadt érrel a homlokon a családfőből a nappaliban önfeledten játszó családtagok.

Az egyszemélyes szoba még keményebb, ott lényegében egy falba épített ágyról van szó, nem ajánlott klausztrofóbiásoknak, persze nekik a repülés sem az. Összességében jópofa ez a Yotel, de a kalandon kívül sok más okot nem tudnék elképzelni a szobák kibérlésére.

Főleg, hogy nem is feltétlenül kell aludnunk, van elég látnivaló így is a reptéren. Ott van például az az üvegcsarnok, amiben igazi kávéházi hangulat van:

Vagy a szimpla, mégis nagyon meggyőző várók:

A gyerekeknek a játszósarkok:

Kisbabásoknak a pelenkázók:

Megtalálható itt és ingyenesen látogatható a Rijks múzeum kiállítása is, ami az amszterdami központ kollekciójából válogat havonta megújuló műtárgyakkal:

És akiknek business jegyük van, vagy kifizetik a 35 eurót, azok mehetnek várni a KLM Crown Lounge-ba is, ahol ingyen vannak az üdítők, a tömények, az internet, meg a ropogtatni valók:

A reptér alapos megfigyelése után az estét már Amszterdamban töltöttük, itt két helyszínt szeretnék kiemelni, mint hasznos tanácsot a városba érkezőknek. Az egyik a Renaissance Hotel, ami a belváros szívében van és abszolút kellemes környezet alváshoz, meg a többihez:

Nem olcsó szállodáról van szó, de némi odafigyeléssel racionalizálható az ár. Amszterdam ugye eleve méregdrága, és ha csak úgy betévedünk az utcáról, legalább négyszáz eurót kell fizetnünk a szobáért, ami ezen a színvonalon sajnos általános Hollandiában: aki ügyetlenül szervezi az útját, vagy későn kapcsol, az méregdrágán fog megszállni, vagy mehet kempingezni. Az előfoglalási akciókat, netes kedvezményeket igénybe véve viszont ez a hotel, meg az összes többi is jóval olcsóbb. A Renaissance árai például 140 euróig csökkennek, ami még mindig elég magas, de már csak harmadannyi, mint amennyit az utcáról betévedőknek kell fizetniük.

A másik az étterem. Legutóbb, az egyórás városnézés közben kissé csaltunk, mert megálltunk egy félórára kajálni, amit bele sem írtam a posztba. Döner kebabot ettünk, mellé kólát kértünk, amiért 16 eurót, 4650 forintot fizettünk fejenként (tolvajbanda!).

Most egy előre szervezett vacsorán vettünk részt a Haesje Dis Claes-ben (vagy hogy kell ezt ragozni).

Előételnek Old Amsterdam sajtból és rákból készült krokettet, mustáros hagymalevest, meg hasonlókat kaptunk:

A főétel steak volt friss zöldségekkel, burgonyával:

A desszert meg fahéjas fagyi finom édes süteménnyel, tojáslikőrrel és alkoholban áztatott mazsolával:

Remek volt a menü, bizonyos pontokon, főleg az édességnél már-már rajongani tudtunk érte, és ahhoz képest nem is volt drága: 25 euróba került a borral, másfélszer annyiba csak tehát, mint a kebab, de összehasonlíthatatlanul finomabb és bőségesebb volt annál.

A vacsora után még hajókáztunk egyet a csatornákon, ahol az idegenvezető a város nevezetességei mellett végigfikázta a fél világot, elképesztően humorosan. A metróépítkezésről elmondta, hogy azt a németek csinálják, amióta belekezdtek a munkába, a facölöpökön álló házak némelyike fél métert is süllyedt. Az idegenvezetőnk szerint arról lehet szó, hogy amit a németek nem tudtak a második világháborúban a repülőkről elpusztítani, azt most alulról próbálják tönkretenni.

Megismertük épületet, amiben az a bank üzemelt, amelyik az első kölcsönt adta annak idején a frissen megalakuló Egyesült Államoknak ("Meglepne, ha valaha viszont látnánk azt a pénzt"), a Nemo múzeum mellett meg egyszerűen lehülyézte az idegenvezetőnk a portugálokat, amiért azok holland navigátorokat alkalmaztak a felfedezések idején, akik nyilván a saját országuk érdekeit képviselték.

Érdekes, hogy a fickóban buzgott a nacionalizmus, mégsem volt kellemetlen őt hallgatni: olyan ügyesen figurázta ki a többi nemzetet és olyan önfeledten szidta végig a sajátját, hogy bár egyértelműen kiderült, büszke holland származására, megfelelő iróniával tudja kezelni a helyzetet, akárcsak a legtöbb honfitársa.

Még röviden pár szóban a másnapi élményeimről: mivel a KLM-ről utaztunk, kölönösebb bonyodalom nélkül upgrade-elni tudták a jegyünket turistáról businessre. Ennek megfelelően Schipholon már a business váróban töltöttük az indulás előtti időt, amiről posztoltam is egyet a facebookos oldalunkra, és a repülőn is sokkal jobb volt a kiszolgálás minősége a megszokottnál.

A rövidtávú gépeken ugyan nincs nagyobb lábtér a businessen, mint a turistán, de az italokat üvegpohárban hozzák:

Adnak forró törlőkendőt a kiszáradt tenyérre, arcra:

És a szokásos szendvics helyett összetett menüt adnak mindenki örömére:

Persze az út legjobb része mindegyik osztályon ugyanaz: a télen szürke kontinens fölött vakítóan süt a nap, fehérre festve az egybefüggő felhőréteget, ami alulról nézve olyan komorrá teszi a tájat.

És még egy kis izgalom: leszállás előtt észrevettük, hogy egyetlen csúcs Magyarország észak-keleti csücske környékén kilóg a felhőrétegből, más tereptárgyat nem is nagyon lehetett látni ezer méter magasan.

Hosszas tanakodás után arra jutottunk, hogy ez csak a Kékes tető lehet, hát tessék, Magyarország legmagasabb pontja leszállás előtt öt perccel még megmutatta magát nekünk.