Még talán nem is így hívták, én már szerettem ezt a helyet. Kábé hét éve lehetett, hogy csóró egyetemistaként minden nap a Károlyi Mihály utcai étterem előtt vonszoltam el magam, és a hatalmas ablaktáblákon keresztül lestem azokat, akik megengedhették bent maguknak az ebédet, vagy a vacsorát. Eldöntöttem, hogy egy nap én is eszem ott egy jót, szóval spóroltam, és azon a napon, amikor síelni mentem, itt kezdtem a reggelem: gondoltam kényelmesen eszem egy jó croissan-t, mellé teát iszom, aztán némi BKV-zással elérem a buszt, ami Ausztriába visz.

Beléptem az étterembe, leültem, rendeltem, mint az urak, majd amikor lerakták elém a reggelimet, eszembe jutott, hogy mindent a lakásban felejtettem: a síléc, a bot az előszobába maradt, és az is világossá vált, hogy legalább 25 perc oda-vissza megjárni az albérletemet: épp annyi, amennyit a reggelizésre szántam. Felpattantam, közöltem a pincérekkel hogy rögtön jövök, és szinte másodpercre pontosan 25 perccel később újra beléptem az étterembe: két síléc volt az egyik vállamon, két síbot a másikon, rólam meg ömlött a víz, levegő után kapkodtam. Hát így tömtem magamba a kissé már megszáradt croissan-t és a kihűlt teát három perc alatt. Mint az urak.

Azóta eltelt jónéhány év, egészen más élethelyzetben vagyok, ráadásul az olcsó ebédmenüknek hála talán a hét évvel ezelőtti önmagam is el tudna látogatni a Pesti Lámpásba, a mostani meg feltétlenül. Így is tettem múlt héten.

Az étterem két részből áll, a belső hangulatos, kissé talán túlságosan sötét, de van egy félig fedett belső udvar is, ami viszont remek: szépen felújított ház vesz minket körül, és bár bejön a friss levegő, még a hűvösebb tavaszi napokon is elfogadható a hőmérséklet.

Előételnek jázminos almalevest kaptam, amitől nem voltam elájulva, de ez annak is köszönhető, hogy nem rajongok a műfajért: nekem ezek a gyümölcslevesek túlságosan egyértelműek, túlságosan ugyanolyanok, megúszósnak érzem ezt a választást, de adott keretek közt élvezhető volt, amit a Pesti Lámpásban kaptam.

Rendben voltak a gyümölcsdarabok, nem volt túl édes, ráadásul hideg sem a leves, az aromák sem voltak tolakodók, és a krémességgel sem volt gond.

Második fogásnak rántott tengeri halfilét ígértek majonézes burgonyasalátával:

Biztos ti is rájöttetek már, hogy nem azt kaptam. Kiderült, hogy elfogyott a második fogás, de a Pestiben nem viccelnek, készítettek egy B-menüt, ami sertés volt közelebbről meg nem nevezett szósszal és sült krumplival.

Szerintem jól jártam: a hús ízlett, kicsit lehetett volna szaftosabb és puhább is, viszont határozottan nem volt se száraz, se rágós: értette a dolgát, aki készítette, csak nem volt rá ideje, hogy hibátlan munkát végezzen. Ugyanez a helyzet a sült krumplival, ami megint csak rendben volt: nem sütötték, szárították agyon, és határozottan burgonyaíze volt, ami meglepetést okozott. A lényeg azonban a szósz volt, ami körülbelül olyanra sikerült, amilyen a kilencvenes években akartak csinálni a vidéki út menti csárdák, de sosem sikerült nekik: jó magyaros íze volt, de nem tolakodó, nem önigazoló, fogalmam sincs, honnan kerítették elő gyorsan, de jól jártam vele.

Végül érkezett a desszert, lekváros buktának hívták, de mire kihozták, már öreg volt, kissé száraz, kissé fáradt, pedig egyébként a tésztát és a tölteléket szimpatikusnak találtam, haverkodtam volna velük.

És akkor összegezzünk: a fogások a pesti elitmezőnyben a közepesnél jobbnak számítottak, a pincérek jól végezték a dolgukat, bár az egyik vakriasztásom után tíz percre eltűntek, amikor pohár vizet kértem, tudták, hogy mire gondolok és nem volt kötelező szervizdíj sem, szóval összesen 1350 forintba került a menü, ami teljesen elfogadható ár.

Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.