English

Egy nap a városban

Nem könnyű színházat csinálni Budapesten

szucsadam 2011 április 15.
Címkék: interjú színház

Nemrég voltam a Teatro Surreal előadásán a Zöld Macska Diákpincében, a Szürke Váró című előadást néztem meg, Hedvig Montserrat Flores darabját. Az előadás után megkerestem Hédit, és ennek csak egyik oka az, hogy neki van a legszebb neve, amit valaha hallottam. A másik ok az, hogy a darab miatt egyre inkább beleszerettem a független társulatok darabjaiba, a befogadó színházas előadásokra, amik úgy bújnak meg a híres budapesti sikerdarabok és a nagy színházak árnyékában, hogy könnyű észre sem venni őket. Viszont a budapesti kulturális életnek sokkal fontosabb részei, mint hogy így menjünk el mellettük.

Hédivel arról a küzdelemről beszélgettem, amivel egy színházi társulat létrehozása jár, kíváncsi voltam, hogy marad a felszínen egy ilyen kezdeményezés ma Budapesten.

A dolog azt hiszem úgy indul, hogy az ember végez valamelyik színművészeti intézményben sok-sok társával együtt.

Rengeteg színészt képeznek, ráadásul 2007-ben, amikor én is végeztem a Gór Nagy Mária Színitanodában, még kevésbé lehetett leszerződni, mint korábban. Színészdömping volt, a probléma nem csak minket érintett, túl sok embert képeznek. A Színművészeti, Kaposvár, GNM, és még ezer stúdió, amiknek a létezését nem is sejtettem, amikor jelentkeztem.

Mindenki színész lesz?

Nyilván vannak emberek, akik nem is akarnak igazán színészek lenni, csak egy jó bulinak tartják az iskolás éveket, és vannak akiket külső tényezők kényszerítenek pálya elhagyásra, ők elhelyezkednek máshol. És vannak olyan szerencsés, őrült módon kitartó emberek, mint például én.

Aki társulatot alapít, ha sehová nem szerződtetik. Mi volt az elképzelés a Teatro Surreal alapításakor?

Ha saját társulatban gondolkozol, nyilván találnod kell egy olyan területet, egy olyan témát, amit csak te tudsz nyújtani a nézőknek. Bemutathatod például a Rómeó és Júliát, ami az egyik legkiválóbb dráma, de kérdés, hogy ki jönne el megnézni téged, amikor annyi remek színpadra vitele volt ennek a darabnak. Édesapám ecuadori, így a származásom segített a választásban, ráadásul 2007-ben Ecuadorban nyaraltunk, ahol én már elkezdtem építeni a saját kis „színházamat”.

Hogy kezd bele az ember egy ilyen munkába, ráadásul Dél-Amerikában?

Megnéztünk egy Dario Fo darabot egy ottani színházban, és az előadás után megvártuk a színészeket. Egyébként rémesen kevés néző volt, egy amúgy jó előadáson,  tény hogy a színházi kultúrának még van hová fejlődnie ott is. Először az iránt érdeklődtem, hol tudok kortárs ecuadori drámákat vásárolni, korábban a könyvesboltokban vagy nem értették, mit szeretnék, vagy Shakespeare-t ajánlottak csillogó szemmel, amikor meghallották a dráma szót. Pedro Saad, az előadás főszereplője néhány mondat után már meg is adta a telefonszámát, email-címét, arrafelé ez a megszokott hozzáállás. Miután bevásároltam a könyveket, kiválasztottam José Martínez Queirolo drámáit, megkerestem a színészt, hogy segítsen elérni az akkor 75 éves szerzőt. Nemcsak megadta a jogi képviselőjének email-címét, de fel is hívta az írót, és beajánlott nála. Nagyon megható volt, hogy ennyit segített.

Mi alapján választottad ki Jose Martinez Queirolót?

Nekem fontos szempont, hogy kevés szereplős legyen a dráma, mert minél több a szereplő, annál több pénzbe kerül színre vinni. A másik fontos szempont, hogy a szerző Eugenio Espejo-díjas, ami az ottani Kossuth-díj, így tudhattam, hogy a darab objektív jó, és nekem is nagyon tetszik. Hogy itthon mi lesz a fogadtatása, azt természetesen nem lehet megjósolni.

Mit szólt a szerző, hogy Budapesten játsszák a drámáit?

Meg volt hatva. Azt mondta, szabadon használhatjuk az írásait, semmiféle jogdíjra nem tart igényt. Azóta meghalt, a családja pedig úgy gondolta, hogy Európában hatalmas pénzek vannak a színházakban, így szerződést kötöttek a társulatunkkal.

Mennyit kérnek?

10 százalékot a jegyeladásokból, ami van, hogy egy-kétezer forint.

Tehát megvolt az első és egyedi darab, amit te fordítottál le, így sehol máshol nem mutathatták be korábban. Hogyan tovább?

Meg kell keresni a megfelelő színészeket. A két legfontosabb kritérium, hogy jók legyenek és megbízhatóak. Tehát eljöjjenek a próbákra, és nyitottak legyenek egy olyan társulatban játszani, ahol nem feltétlenül jutnak kiszámítható jövedelemhez. Így választottam ki egy volt évfolyamtársamat, Pásztor Mátét és egy egy évvel felettünk járó színészt, Boros Ádámot. A darab rendezésében volt egy hatalmas segítségünk, a volt tanárunk segített, ránk nézett a próbákon, vázolta az irányokat, mit kerüljünk el, és inkább mi felé haladjunk.

Ekkor már tudjátok, hol mutatjátok be a darabot?

Budapesten több befogadó színház is van, ezek azok a helyek, ahol a diák- és független társulatok bemutathatják az alkotásaikat. A Zöld Macska, ahol játszunk, a Sirály, a Fogasház, a Sín, ahol próbálni is tudunk vagy a Spinóza. Fontos tudni, hogy jó előre le kell tárgyalni a bemutatók, próbák időpontjait, és hogy a legtöbb helyen a közönségszervezés feladata is keményen rád hárul, hiszen meg van szabva, hány főt kell behoznod, hogy a helynek megérje biztosítani a színpadot. Ilyen szerencsére nincs a Zöld Macskában.

Javíts ki, ha tévedek, de nem vagyok benne biztos, hogy ebből megélnek ezek a helyek. A Szürke várón épp telt ház volt, amikor mentem, ez 40 embert jelent, ezer forintos jegyárakkal. És korábban említetted, hogy vannak olyan előadások, amin jóval kevesebben vannak.

Igen, a legtöbb hely kávézóként, szórakozóhelyként is funkcionál, a nézők az előadás előtt, után fogyasztanak, ez is sokat számít nyilván. De tény, hogy nem elég a családot, barátokat beszervezni, az előadásnak olyan minőségűnek kell lennie, hogy elkezdjen terjedni a híre. Ez nekünk, túl a harmadik produkciónkon, úgy tűnik egyre jobban megy.

Feltételezem, fizetett hirdetésekre végképp nincs pénz.

Nincs, a Facebookot használjuk népszerűsítésre, megjelentetjük a következő előadások időpontjait a Fidelioban, a port.hu-n, est.hu-n, a többi oldal ezekről már átveszi legtöbbször az infókat. De a legnagyobb segítséget az önként közönségszervező nézők jelentik, akik rendszeresen visszajárnak, és hoznak magukkal embereket, mert úgy gondolják, hogy amit látnak, az jó. A reklámok hiánya miatt természetesen hátrányba kerülünk, egyrészt mivel sok néző azokra a darabokra megy el, amit sok helyen látnak, és a vezető lapok jó kritikákat írnak róluk. Volt olyan szakmai lap, ami azért nem közölt kritikát a mi előadásunkról, mert nem volt elég reklám a darabról.

Ezzel a hozzáállással persze nem is lesz. Támogatókat is kerestek?

Az első darab után nyilván az a cél, hogy a következővel legalább nullára kijöjjön az ember. Persze ez sem a hosszú távú perspektíva. Jelenleg úgy áll, hogy a társulat tagjai átküldik nekem, mikor hol lépnek fel, aztán azokat az időpontokat, ami mindenkinek jó, azt én leegyeztetem a színházakkal, és ami a közös halmaz közös halmaza, arra lehet építeni. Ez így nem könnyű. Az elsődleges cél, hogy a társulat legyen mindenkinek a legfontosabb - ennek első lépése, hogy nonprofit céggé vagy közhasznú egyesületté, alapítvánnyá váljunk, ez most zajlik a Teatro Surrealnál. Ezután pályázhatunk a meghirdetett támogatásokra, például a  Színházi Dolgozók Szakszervezeténél, persze jelenleg nemcsak az a kérdés, hogy elnyerjük-e ezeket a pénzeket, hanem hogy egyáltalán kiírnak-e pályázatot. A jövő az én meglátásom szerint az, hogy mint korábban, a csökkenő központi finanszírozás miatt főképp mecénások támogatják majd a színházakat. Hogy ez jó-e, vagy nem, nehéz megmondani, de mint színésznek nyilván az lenne az ideális, ha nem a támogatások hajszolása vinné el az idő jelentős részét. Támogatókat keresni rengeteg energia, ezer email-t küldesz ki, hogy egy választ kapj.

Én szurkolok nektek és a tehetséges független társulatoknak. Hatalmas élmény szerintem, hogy az előadásra érezhetően kisebb súllyal nehezednek a különféle elvárások, és főleg hogy a függöny után találkozhatsz a színészekkel. Ez a mostani beszélgetésünk akkor is megvalósulhatott volna, ha a Szürke váró után megvárlak, és történetesen nem vagyok újságíró.

Abszolút, itt nincs backstage, én is szeretem, ha a közönség elmondja a véleményét, az építő kritika hasznos, a dicséretet meg ugye ki nem szereti.

· 1 trackback