Előre szólok, hogy ez egy koncertposztokban bővelkedő hét lesz, sőt fekete zenével sem csak ma foglalkozunk a hét napban. Indítsuk a hétfőt terápiajelleggel a pénteki reggae-koncerttel, ahol - ahogy be is ígértem a Facebookon - hóesésben próbáltam átérezni az jamaicai örök nyarat.

Jamaicát egyébként a Dunán, nagyjából a Petőfi híd alatt kerestem, az A38 hajón tartották a Riddim Colony 5 éves születésnapját. Noha még csak reggae-koncerten sem voltam életemben, és csak a rádióban hallottam ezt a csapatot, élőben akartam látni, hogy egy vékony fehér srác derékig érő raszta hajjal úgy énekel, mint a Nagy-Antillákon élő fekete tesói.

Gery, az énekes este 11 körül pattant ki a színpadra, és két perc alatt olyan hangulatot csinált, ami nemcsak a rajongókat indította be, de nekem is levakarhatatlan mosolyra húzta a számat. Mert a hajó koncertterme tele volt, de ne azt képzeljük el, hogy rasztahajú vagy zöld-sárga-piros sapkájú, jointot pöfékelő fiatalok tömték meg a termet. Láttam hatvanas nénit, jól öltözött idős urat (bár ők lehet, hogy ők az ünnepi alkalom miatt érkező zenészszülők voltak), 15-35 éves fiatalokat, valamint egy különös jelenséget: suhogós adidas-szerű melegítőben egy tarkótól hosszabbított hajú, ratyi manó is beállt a bejárathoz, és kivétel nélkül minden nőhöz odadörgölőzött, és minden pasit arrébb lökött a vállával. Ha nem egy reggae-koncerten csinálja ezt, öt perc alatt eltörik véletlenül a fején egy üveg, de itt csak furcsálló tekinteteket kapott. Terheléses tesztet hajtott végre a közösségen, akik átmentek a vizsgán.

A színpadról közben sűrű hullámokban hömpölygött alá az örömzene, és minden percben szólt az üzenet: ne háborúzz, testvérek vagyunk. A ratyi manónak erről láthatóan nem szóltak.

A zenekar egyébként végig maximálisan kihasználta, hogy tizenegyen vannak, a három fúvós, a két vokál, két billentyűs, basszusgitáros, gitáros és dobos kellemes összhangot teremtett, amit - a fenti videófelvételemen ez nem feltétlenül jön át - a hajó abszolút korrekt akusztikai adottságai húztak alá. Szinte mindenki táncolt, kezdve a színpadon éneklő, nyolc hónapos terhes vokalistától Geryn keresztül egészen a hátsó pultnál italt szürcsölőkig. Időnként még én is, pedig az azért tényleg nem szép látvány.

A koncert után a backstage-ben Gery tovább pörgött, a két-háromórás koncert után hajnai négykor még mindig feszítette az energia, ki-kiugrott a színpadra, ahol meghívott jamaicai zenészek is nyomtak muzsikát, beszállt ő is, visszafutott, beszélgetett egy keveset, aztán megint elfutott. És ami még durvább: mint megtudtam, Gery csak növényekkel hússal egyáltalán nem táplálkozik, mégis mindig ilyen hiperaktív, szétfeszíti az energia.

Beszélgettünk, én főleg a rasztafári vallásról, "egyházról" kérdezgettem. Eléggé hiányosak az ismereteim ezzel kapcsolatban, azon a kevesen azonban, amit korábban hallottam, jókat mulattam.

A jamaicai raszta vallás középpontjában I. Hailé Szelasszié etióp császár (koronázása előtt Ras Tafari) áll, őt kezdte el tudta nélkül tőle 13 ezer kilométerre istenként tisztelni egy kis sziget fekete közössége. A császár erről állítólag úgy értesült, hogy elküldte Jamaicába a kopt ortodox keresztény főpapját, térképezze fel a területet, hogy megtéríthessék az ott élőket. A pap homlokát ráncolva tért vissza, és közölte az uralkodóval, hogy egy elég különös vallás terjedt el a szigeten, aminek - hogy-hogy nem -, ő az istene.

Gery nem tartja raszta hívőnek magát, több más reggae-zenészektől eltérően nem is említi Szelasszié nevét a dalszövegeiben (update: ha mégis, csak a raszta üzenet forrásaként hivatkozik rá), és tapasztalata szerint sokan azok közül, akik mégis az azóta elhunyt, de a hívek szerint a Sion hegyén tovább trónoló isteni etióp inkarnációról énekelnek, maguk nem feltétlenül hisznek a legendában. Hogy árnyaljuk is a képet, a ma már világszerte mindenhol megtalálható, a mai Jamaicában csak kb. a lakosság 1 százalékát kitevő hívek közössége sem egységes ebben a kérdésben, nem mindenki tekinti istennek Szelassziét, de mindenhol tisztelik a személyét, hiszen a vallás is róla kapta a nevét. Egy olyan ország, ami nem függött a gyarmattartó fehér nagyhatalmaktól, egy földi paradicsomnak tűnt a vallást létrehozók körében, és noha Etiópiáról ma már senkinek sem ez a kép ugrik be elsőre, egy vallás gyökereit nem lehet egykönnyen kiirtani. Nem is kell, jól van ez így.

A raszta életérzés lényege azonban független Etiópiától és a saját híveitől is félő császártól: egyek vagyunk, testvérek vagyunk, tegyünk a békéért, no fighting. Ez az egyszerű üzenet pedig suhogós melegítőben kötekedő szerencsétlenen kívül mindenkinek átjött a a hajón.