English

Egy nap a városban

Egyesek úgy élnek, mint az állatok

szucsadam 2010 augusztus 31.
Címkék: film

Most valami olyan következik, ami nagyon nem városi. Kicsit sem. Mondhatni, hogy a városi ellentéte. Épp ezért remekül passzolhatna egy várost meghatározó definícióba.

Nemrég megnéztem ugyanis az Alamar (To the Sea) című filmet, Pedro González-Rubio független filmalkotását. Ő volt a producer, az operatőr, a vágó, a rendező és az író egy személyben. A film pedig annyira tetszett, hogy meg szeretném veletek osztani az élményt.

Az Alamar egy majdnem dokumentumfilm, amiben a számunkra varázslatosnak tűnő, távoli halászközösségben játszódó képsorokat megpróbálták egyfajta cselekményre felfűzni. Az alaptörténetet a film elején három percben megkapjuk: egy maja származású, a tengeren élő mexikói férfi és a városi nő szerelme mégsem úgy sül el, ahogy tervezték. A férfi nem tud a városban, a nő nem tud egy vízen álló cölöpházban élni, napokra legközelebbi a településektől. Különválnak, az anyával maradó gyerekük azonban egy nap elkíséri apját, hogy lássa, miként él. Az ő szemével látjuk apja és nagyapja életét a cölöpkunyhóban.

A szereplők nem színészek, az ottani emberek, akik előttünk élik a hétköznapjaikat. Van Mexikóban egy természetvédelmi terület egy maréknyi halásszal. Reggel felkelnek, ha esik, olvasgatnak és kávét szürcsölnek, és az óceánt bámulják. Ha jó idő van, kihajóznak a nyílt vízre, merülnek, halásznak, rákásznak. A zsákmány egy részét eladják, egy részét megeszik. Néha összejönnek a többi halásszal, elbeszélgetnek.

Egy városi embernek első hallásra romantikus ez a gondolat, aztán - annak függvényében, hogy mennyi időt töltött el városlakóként - rémisztő is lehet, főleg amikor belegondol, hogy a számtalan szabadidős programjáról szóló képzeletbeli listáján minden tételt át kellene húzni, és megtanulni úgy élni, ahogy ezek a halászok.

Tulajdonképpen erről szól a film, és a kevés cselekmény miatt Pedro González, aki szintén a helyiekkel élt és halászott, nem nyújtotta túl hosszúra a mozit. 73 percben mutatja be azt az életet, amit a várostól legtávolabbi pontokon élnek - elektromosság, orvosi rendelő és emberek tömege nélkül. Itt az állatok nincsenek felosztva jó és rossz lények csoportjaira (ahogy Konrad Lorenz világította meg, a jó állat számunkra az, amit meg lehet enni), a krokodil is hasznos, mert eltakarítja a halfejet (közel azért nem szabad menni), a madár mellénk költözik és kísérget minket, az egyszerű életű embereknek pedig egyszerű gondolataik vannak.

Nagyon varázslatos és nagyon lassú film. Így csak az lásson hozzá, aki kedveli az ilyet. Én a filmfesztiválokon szerettem meg a hasonló tekercseket, amiket – úgy képzeltem – a világ legtávolabbi pontjáról hátizsákban hozták magukkal a filmesek, hogy láthassam az ő szemükkel a turistáknak láthatatlan helyeket. Megtudjam, hogyan élnek azok, akik a mi szempontunkból nézve perifériára szorultak, és megfejteni, vajon miért mosolyognak ők többet, mint a körülöttem élők. Aztán felébredni, és rájönni, hogy ott is csak emberek vannak, így felesleges felruházni őket varázslatos tulajdonságokkal - legfeljebb 73 percig.

Aki tehát egy kis lassulásra, tengerbámulásra, utazásra vágyik Mexikóba, ne hagyja ki. Közben pedig elgondolkozhat azon, hogy a poszt címében szereplő állítást miért ruházzuk fel kapásból pejoratív töltettel.