English

Egy nap a városban

Andy Warhol 3D

Magyarósi Csaba 2010 augusztus 27.
Címkék: kiállítás

Tegnap volt a születésnapom, amit illik valahogy megünnepelni, és mivel a berúgást már két napja kipipáltuk Ádámmal, kapóra jött a tegnapi kiállításmegnyitó.

Az eseményt a Samsung szervezte, a dél-koreai cég adta hozzá az ötven, egyenként 1,7 millió forintot érő papírvékony 3D tévét, ezeken lehetett megnézni Andy Warhol műveinek térbeli újraértelmezését.

A művészválasztás remek volt. Az emberek többségének ugyanis valahol Picassónál szakadt el a cérna, a spanyol festő óta alig akad olyan képzőművész, akinek a nevét szélesebb tömegek ismernék, Andy Warhol azonban közéjük tartozik. Ha máshonnan nem, híres mondásáról, miszerint 15 perc hírnév mindenkinek jár, de ha felmutatom például ezt a képet:

már mindenki tudja, kiről beszélek.

A tegnapi megnyitó csak részben szólt a művészről, mert a bejáratnál osztogatott pezsgők már az első percben felborították a véralkohol-egyensúlyt, ami sokat adott a partihangulatnak is. Mire elértünk a fogatóteremben a Gereben Zita Trió koncertjéig, már mindannyian jókedvűek voltunk, és a mindannyian ez esetben óriási tömeget jelentett: a többnyire üresen kongó csarnok megtelt, vagy ötszázan voltunk benne, újságírók, művészek, celebek, ismerősök.

A hírességek közt volt Winkler Nóra, Boros Lajost, Horváth Éva, Laky Zsuzsi, de a legnagyobb boldogság a Kérdezz, felelek kvízműsor játékvezetőjét, Egri Jánost volt látni, aki már évek óta nem szerepel a tévében, és aki láthatóan őszintén megörült annak, hogy őszintén megörültem neki.

A nagyteremben körülbelül fél óra alatt elviselhetetlen lett a tömeg, időnként kimentünk, és leültünk a főbejárat elé a lépcsőre, egy kis friss levegőt szívni, máskor meg odabent ütöttük el a megnyitóig hátralévő időt, evéssel.

Aztán kinyílt az ajtó, és végre megnézhettük Warholt térben. A sor lassan apadt, ugyanis sokkal kevesebb 3D-s szemüveg volt, mint ahány vendég, ami persze nem baj, legalább nem volt akkora tömeg a kiállítótérben.

Ott viszont volt minden, ami a pop artot képviselő, sőt, megszemélyesítő művészt híressé tette, csak épp sajátos értelmezésben. A híres, paradicsomleves-konzervet ábrázoló Campbell's soup Szépművészetiben kiállított verzióján például kinyílik a bádoglemez, és kiemelkedik a térből. Előfordul, hogy kevésbé drasztikus a beavatkozás, és csak annyi történik, hogy a síkba helyezett elemeket eltávolítják egymástól, vagy ott van a híres türkiz Marilyn 1964-ből, ami most térbeli vetületet kapott.

Nem mennék bele Warhol képeinek egyenkénti értelmezésébe, hiszen az elmúlt néhány évtizedben ezt a témát már alaposan körbejárták, inkább csak az életmű 3D-be konvertálásánál álljunk meg egy pillanatra. Gyalázat? Durva beavatkozás? Aligha. A pop-arthoz épp hogy tökéletesen passzol ez a fajta játékosság, és amíg a hatvanas években csak a színek engedtek teret a közhelyekkel és az elcsépelt művészi formákkal szembeni kiállásnak, addig ma már részt tud venni ebben a harcban a harmadik dimenzió is. És mivel a pop-art definíció szerint is a hétköznapit, az ismertet akarja bemutatni némileg átszínezve, újraértelmezve, a valósághoz való közelítést akár szolgálhatja is a térbeliség.

Más kérdés, hogy a megvalósult pop-arthoz mennyire passzol ez a 3D. Mert ma már, negyven-ötven éves távlatból a többségünknek nem a valóság újraértelmezését, létező elemekkel történő bemutatását jelenti az irányzat, inkább csak valamilyen színes plakátszerűséget. Ha a hatvanas években is lett volna 3D, a műfaj képviselői talán alkalmazták volna, de nem volt, így képek menthetetlenül kétdimenziósként égtek be a tudatunkba.

Ettől függetlenül a Szépművészetiben rendezett kiállítás telitalálat, a térbeliség ugyanis sokat segít abban, hogy a már unalomig ismert képeket (mert ez lett a pop-artból: miközben épp az elcsépelt formák ellen lázadt, sokszorosíthatósága miatt maga lett az elcsépelt forma) újra megismerjük, meglássuk, megszeressük.

Az ötvenvalahány kép kiválóan alkalmas egy könnyű, nyár végi kikapcsolódásra, amennyiben végig tudjuk nézni a műveket, a megnyitón ugyanis erre sokaknak nem volt lehetőségük. Talán a környék lakói terhelték túl a hálózatot, de valószínűbb, hogy inkább az ötven tévé, mindenesetre az este során többször is áramszünet állt be a Szépművészetiben, és a hatalmas térben csak néhány tartaléklámpa pislákoló fénye maradt a vizuális orgia helyett. Elhagyni az épületet nem lehetett, mert az elektromos zárak nem engedtek, a tömegnek tehát nem maradt más hátra, mint az ücsörgés a sötétben.

Mi Dórával egy félreeső helyen vészeltük át ezt az időszakot, sőt, én még egy kicsit járkáltam is a múzeum lezárt, hatalmas folyosóin (utólag is elnézést, hogy beszöktem). Hátborzongató élmény volt a kihalt csarnokokban nézelődni, el is határoztam, hogy valamelyik este hivatalosan, előre egyeztetve is visszatérek, hogy egy későbbi posztban számoljak be arról, milyen egy éjszaka a múzeumban.

Ja, végül kiszabadultunk, ücsörögtünk, pezsgőztünk még egy kicsit a lépcsőn, aztán hazamentünk, megenni a tortámat.

A kiállítás szeptember elsejéig nézhető meg a Szépművészeti Múzeumban.