English

Egy nap a városban

Egy nap Egerben

Magyarósi Csaba 2010 augusztus 17.
Címkék: eger vidék

A hétvégén kimozdultunk kicsit Budapestről, és tapasztalatot gyűjtöttünk a hatvanezres hevesi városban, meg a környékén. Nem volt sok időnk, meg nem is vagyunk nagy túrahalmozók, szóval közel sem néztünk meg minden látványosságot, de alapvetően úgy gondolom, jobb is így. Amikor legutóbb Párizsban voltunk, akkor is magunk mögött hagytunk legalább egy hétnyi látnivaló, hogy amikor visszatérünk, a sok ismerős helyszín mellett legyen még számos olyan sarok is, ahol meg tudunk majd lepődni.

A legfontosabbakat persze végignéztük Egerben is, tehát ellátogattunk a várba. Ezt, meg úgy általában az 1552-es csatát nem lehet megúszni a városban, minden utcát a hősökről neveztek el, minden szabadtéri esemény, galéria arra emlékezik, ahogy annak idején 2100 ember megállította a 40 ezres török seregeket.

Magyarországon számtalan példa van arra, hogy a múltidézést néhány unalmas, poros kiállítási tárgyon keresztül próbálják megközelíteni, de Egerben ennek nyoma sincs. A városban itt-ott elszórt utalások mind elevenek, élők, és a vár kiállításai is a legjobbak közül valók. Szépen átgondolt díszletek közt nézhetjük meg az eredeti gótikus épületrészben a múlt emlékeit, a ruháktól, a kardokon át a korabeli orvosi műszerekig van itt minden, méghozzá olyan szellősen, átgondoltan, élvezhető módon tálalva, hogy az már önmagában felkelti az érdeklődésünket.

A tárlatvezetés a kazamatában meg csillagos ötös, egy vidám, jól informált idősebb nő vitt minket körbe, aki végig le tudta kötni a figyelmünket, amiben elragadó stílusa mellett főleg a technika volt nagy segítségére: mozgó, durranó ágyúk, füstölő tűzkerekek és berobbanást szimuláló robbanáshangok, meg villogó lámpák kísérték az előadást, és mégiscsak jobb úgy feleleveníteni egy 450 évvel ezelőtti csatát, hogy időnként azért megpróbálnak halálra rémíteni minket.

Eger belvárosát egyébként csodásan felújították, illetve rendben tartották, kevés az harmincas évek után felhúzott épület, annál több a díszburkolat és a hangulatos borozó, étterem. Mi a Dobó István tér mellett, a Hotel Senator közelében iszogattunk, ami esténként megtelik emberekkel, sok itt a turista, de láttuk Törőcsik Marit is, és olyan remek rozéfröccsöt ittunk poharanként száz forintért, leírom még egyszer, SZÁZ forintért, amilyenre Budapesten nyolcszor ennyiért is nehezen talál az ember.

A kötelező köröket követve persze ellátogattunk a Szalajka völgyébe is, ahol a szokásos túra teljesítése után beültünk pisztrángot enni. Miközben az éttermek közt válogattunk, végig arra gondoltam, hogy mennyire elhagyatottak vagyunk, milyen óriási esély van arra, hogy rosszul döntünk.

Budapesten vagy a Balaton partján pontosan tudom, hova érdemes beülni, sok a személyes tapasztalat, barátoktól is hallom, mik a jó helyek, ráadásul az étteremkalauzok is végigpróbálták már az éttermeket, a Szalajka völgyében azonban csak a hely kinézete alapján tudtunk dönteni, ami biztos bukást ígért.

Nem fokozom tovább, bizony elég szart ettünk. A halászlé ezer forintért egy felhígított paprikás húsleves volt, íz, koncepció, szeretet nélkül készült pénzbehajtási célzattal.

Másodiknak pisztrángot kértünk, ki tejfölös-fokhagymás szósszal, ki lecsóval, de kiderült, hogy a hal ugyanaz, csak a köret más. A tejfölös fokhagyma például vizezett tejfölt jelentett fokhagymasóval. A lecsó valami lecsókonzervet. A krumplik fantázia nélkül kerültek a tányérunkra, és a halak fűszerezése is vacak volt.

Egyetlen momentum mentette meg az ebédünket: a pisztráng legalább friss volt, tehát amint eljutottunk a soványka húsig, már volt mit élvezni, ráadásul mi legalább kaptunk enni: amíg vártunk, három asztaltársaság állt fel fogyasztás nélkül, olyan nehézkes volt a kiszolgálás, pedig a pincérek megállás nélkül rohangáltak, nem ők jelentették a szűk keresztmetszetet, hanem a minőség és a mennyiség tökéletes alul tervezése.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy remek lenne egy olyan útmutató, ami a kedvelt turistahelyeken emeli ki azt az egyetlen éttermet, ami a többiek fölé emelkedik. Kell ugyanis ilyennek lennie.

Vagyis nem kell, ha a közönség nem kényszeríti ki: a Szalajka völgyi étterem pincérnőjének vaskos borravalót adtam, úgy megsajnáltam a folyamatos rohangálás miatt, de ő azt hitte, elégedett voltam az étteremmel, és átnyújtotta a vendégkönyvet, hogy írjak bele már valami jót. "Az előbb nagyon csúnyákat írt rólunk egy hölgy, kérem írja le, ha tetszett valami" - mondta. Sajnos nekem csak az tetszett, hogy legalább addig életben maradt, amíg megérkezett az ebédünk, de ha már a kezemben volt a vendégkönyv, átnéztem a régebbi beírásokat.

Olvasgatás közben kiderült, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs arról, mit jelent a jó étterem: áradoztak a pompás falatokról, a tökéletes fogásokról, pedig én is jobbat csinálok bármikor a kihozott ételeknél. Végül kiizzadtam magamból egy dicsérő szöveget, ami főleg arról szólt, hogy a körülményekhez képest a személyzet pompásan helyt állt, aztán eljöttünk, és belevetettük magunkat az egri éjszakába.

Összességében remekül sikerült a kirándulás, aki volt már a környéken, írja le, mit érdemes megnézni, aki meg nem, annak ajánlom, hogy rengeteg külföldi turistához hasonlóan keresse fel a várost, mert ez az egyik leghangulatosabb úti cél Magyarországon.