English

Egy nap a városban

Mitől lesz lehangoló egy koncert?

szucsadam 2010 augusztus 11.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tetszik a koncert, amin éppen ülök. Kénytelen voltam bevallani magamnak. Pedig egy olyan zenekar játszott, akiket egyébként nagyon kedvelek, otthon rongyosra hallgattam a számaikat, és a banda is egyre nagyobb rutinnal lépett fel nagyobb közönség előtt, egyre több hangszer szól, egyre változatosabb zenéket játszva. Akkor mi lehet a baj?

Lehet, hogy a rutin teszi tönkre egy banda koncertjeit? Nem tudom, de úgy éreztem, a Ghymes zenekar arra a muzsikusra hasonlít, akinek pénzt gyűrtek a vonójába. Emiatt az érzés miatt pedig leszoktam arról, hogy az egyik kedvenc zenekarom koncertjeire menjek.

Fontos tudni, hogy a zenekar 26 éve alakult, de csak 1998-ban robbantak be a köztudatba a Rege című albumukkal. Négyen alapították a csapatot, a két Szarka-testvér, Gyula és Tamás, Buják Andor és Pukkai Attila. A zenekar eleinte inkább népzenéhez köthető elemekből építkezett, a Ghymes saját hangja csak később alakult ki, és nagyjából a népszerűvé válás idején forrt ki teljesen. De itt nem álltak meg. Ma már kilenc zenészből áll a zenekar, és a hangzás, a zene is folyamatos változásban van - nyilván köszönhetően az új tagoknak is.

Több mint tíz év után hirtelen sikeresek lettek. Dőlt a pénz. Egyik koncertjükön is elmondták, hogy rengeteget játszottak zsíros kenyérért, így miután népszerűek lettek, ne várja el senki, hogy olcsón adják magukat. Sokat kérnek, és így is nagyon sok helyre hívják őket, havi 10-15 koncertet adnak országszerte, és külföldön is gyakran szerepelnek.

Én alapvetően úgy hiszem, hogy egy koncert pontosan annyira jó, amennyire a zenészek jól érzik magukat a színpadon - most tekintsünk el a hallgatók ízlésének különbözőségéről, és tegyük fel, hogy a muzsikusok kellően felkészültek. A zene kommunikáció, és ha az elbeszélőnek nincs kedve mondani semmit, csak ismételgeti a megszokott szavakat, a közönség ezt megérzi. Ennek az érzésnek, megérzésnek semmi köze a zene elemzéséhez, az összeillesztett szólamok darabokra vágásához vagy a mondanivaló megértéséhez. A zene végső célja, hogy egy hátsó ajtón hatoljon be a tudatba, ezt a kaput pedig a zenésznek és a befogadónak együtt kell kinyitnia.

Eleinte éreztem, hogy Szarkáéknak nem kellett különösebb erőfeszítés az ajtónyitáshoz, de később ez megváltozott. Biztosan én is tehetek róla, de alapvetően úgy látom, hogy ők tették meg az első lépést. Egyre többször volt olyan érzésem, hogy a színpadon csak egy-két embernek van kedve ott lenni, a többiek pontosan ugyan, de szív nélkül játszanak.

Tovább rontotta a képet, hogy a csapat általam megismert egysége is felbomlott. Az új, "fizetős korszak" kezdetén kivélt a csapatból Pukkai Attila, aki cimbalomjátékával rengeteget adott a dalokhoz. A távozásakor keletkezett űrt (a zenében tátongtak a lyukak a korábbiakhoz képest) először egy, most már két szintetizátorossal próbálják pótolni, akik különféle, egyre szokatlanabb effektekkel próbálnak hozzáadni az egészhez. Ez már olyan, mint a parajfőzelék lekvárral: van, akinek ízlik, nekem már túl eklektikus volt.

A Ghymes zenéje eleve nagyon sok forrásból táplálkozik, a dalok is alapvetően a Szarka Tamás és Gyula közti különbségekből, a testvérek ízlése közötti feszültségből táplálkoztak, és emiatt lettek izgalmasak (ennek a feszültségnek az érzékeltetésére érdemes meghallgatni a fiatalabb testvér szólóalbumáról az Operál az ördög, majd Gyula cd-jéről bármelyik dalt). A két testvér zenéje közötti feszültség hallható volt minden egyes dalban, lehetett érezni, hogy itt Tamás szabad kezet kapott, amott Gyula mondta, hogy finomítsunk. Egyfajta barátságos küzdelem minden egyes számban érezhető.

Továbbra is azt gondolom, hogy Szarka Tamás óriási művész, hatalmas hegedűs, akinek az ujjai alól még mindig olyan hanyagul fröccsennek ki a hangok, annyira a minimális erőlködés nélkül zenél, amit ritkán látni. Pedig egy kis erőfeszítést mégis bele kellene vinni, esetleg kevesebbet játszani, elküldeni nyaralni a menedzsert vagy nem tudom. Megfejthetetlennek látszik ez, nem kívánhatjuk a kedvenceinktől, hogy ingyen dolgozzanak, miközben a pénztermelő gépezet beindulása előtt tíz emberrel is együtt tudtak örülni, tízezer elé pedig biztosan könnyes szemmel álltak volna ki.

Egy kicsit úgy érzem, hogy elveszítették az ártatlanságukat.