English

Egy nap a városban

Bartók Béla Boulevard: megnyit Újbuda bohém kulturális negyede

simon mondja 2016 április 29.

Hirdetőink a Bartók Béla Boulevard megálmodói, akik remek ingyenes programokkal készülnek nekünk egy hét múlva.

Pezsgő Buda. Ez egy eléggé nyilvánvaló oximoron, amit az utóbbi évek gyakorlata is igazolt. Pest nyüzsög, míg Buda inkább lassan és méltóságteljesen pihen. 

Éppen ezért is izgalmas, ami május elején történik majd a Bartók Béla úton: az itt található galériák, dizájn shopok, kávézók és éttermek összefognak, hogy egy három napos, izgalmas programsorozatnak adjanak otthont. Az eleve tök jó adottságokkal rendelkező utca felbolydul, egy rakás ember jár majd ki-be az üzletekbe, élő zene hangja szűrődik majd ki az ablakokon.

Kosztolányi, Karinthy, Móricz, és az utcában sokat megfordult többi irodalmi nagyság, akik Buda akkori bohém boulevardjának köveit koptatták, most nyilván örömtáncot lejtenének: újra a városrész társadalmi és szellemi központja lehet az utca, még ha csak három napra is.

rg8_2691.jpg

A programok magukért beszélnek:

Kreatív csempézés Portugál módra

A portugál kávé és a pasteis de nata

Miért dobnád ki régi evőeszközödet, fém alkatrészeidet vagy bringaláncodat, ha tudsz belőle ékszert is készíteni?

Rendelj novellát! 10-15 novellából lehet választani a rendelés mellé, felolvassák őket az asztaloknál

Napindító jóga

Képzőművészek szabadon alkotnak lágy zenére, alkalmazkodva a pillanatnyi hangulathoz

photocredit_stiglincz_gabor_18.jpg

Fotó: Stiglincz Gábor

photocredit_stiglincz_gabor_16.jpg

Fotó: Stiglincz Gábor

rg8_2662.jpg

Meg persze egy rakás kiállítás, koncert, workshop és egyéb program (részletek itt). 11 neves művész vállalkozik majd arra például, hogy a Bartók Béla Boulevard valamennyi portáját annak szellemiségéhez, hangulatához igazodva feldobja egy eredetileg oda nem illő tárggyal, így feldíszítve, meghökkentővé változtatva az egész utcaképet. A Gellért Szálló dísztermében egy design aukción később elárverezik a kiállított tárgyakat, a bevételt jótékony célra ajánlják fel. 

De lesz más játékos, mindenki számára látható meglepetés. Diákcsapatok ugyanis miniatűr kerteket készíthetnek, egy-egy virágosládában. A „Fogadj örökbe egy kiskertet” kreatív alkotói pályázatra több mint 50 iskolás csapat jelentkezett, végül 37 alkotás valósul majd meg 19 különböző helyszínen. A kertek már most folyamatosan készülnek, és kerülnek ki a helyükre.

kiskert_pagony_3.JPG

Szóval nagyon jó lesz, a fenti lista a huszada sincs annak, ami várható. Az ajánló több pontjában felbukkanó portugál párhuzam pedig nem véletlen: az Eleven Tavasz idén Portugáliáról szól, a kóstolók, a kiállítások, a művészek jelentős része erre az országra reflektál. Mi is imádjuk, Lisszabonról itt írtam egyszer posztot, Csaba videóját pedig itt találjátok.

Nekem ráadásul már volt itt korábban egy mediterrán élményem: a La Nube-ban Timi és Ivan, egy magyar lány és egy spanyol fiú elénekelték a vendégeknek a szerelmes dalukat, amit a szakács kísért a gitárján. Felejthetetlen volt. Ja, és a La Nube is részt vesz az eseményben, találkozhattok velük májusban, ha eddig nem tettétek.

Érdemes átböngészni a programot, amit itt érhettek el, és kinézni magatoknak néhány órát valamelyik napon május 6. és 8. között, amikor átérzitek, milyen is lehetne Buda, ha minden nap fesztivál lenne. Mert simán benne van, hogy egyszer újra felpezsdül a környék annyira, hogy lepipáljuk az 1900-as évek elejének itteni kicsapongásait, és Buda újra elkezd pezsegni.

 photocredit_stiglincz_gabor_6.jpg

Óriási Picasso-kiállítás Budapesten

Magyarósi Csaba 2016 április 28.
Címkék: kultúra

Picassóról és az életét bemutató kiállításról írni pokoli nehéz meló. Egyrészt ugye itt van ez a saját legendáján kitartóan építő festő, akinek a fő műve talán nem is a Guernica, hanem maga Picasso. 92 évet élt, amiből 77-ben alkotott, ezalatt annyi korszakon halad át, vagy inkább annyi korszakot hozott létre (“én nem kísérletezek, hanem csinálok”), hogy alig volt olyan irányzat, amire ne lett volna hatással. Ezt elemezni szívás, ami kiderült a tegnap tartott tárlatvezetésből is, a háttérben gyerekeket vezető művészettörténész ugyanis végig szabadkozott, X szerint ez úgy volt, Y szerint meg amúgy, és mindezt jellemzően felülírja Picasso, aki elég gyakran nyilvánult meg magával kapcsolatban brutális és tiszta egyszerűséggel ahhoz (“én nem fejlődök, én vagyok”), hogy mindenféle elemzőtől ellopja a show-t.

download-1_aspx.jpeg

És ahogy a festő nem egyszerűsíti meg a dolgunkat, úgy maga a kiállítás sem, hiszen itt nemcsak egy korszakot látsz, hanem az egész életmű minden fontosabb állomását, 77 évnyi hihetetlen munkát, kezdve a Picasso előtti Picassótól, amikor még különféle művészek hatása alatt úgy festett, mint akárki más, csak éppen már 15 évesen jobban, mint a legtöbb festő élete csúcspontján, aztán viszonylag hamar megtalálta a saját hangját, amit újra és újra áthangszerelt és a huszadik század eseményeire reagálva létrehozta a Picasso-galaxist.

Ami látszólag nemcsak a fejében létezett, hanem tőle függetlenül valahol igazából is: Picasso témái tökéletesen földhöz ragadott sztorik, ő nem allegóriákat meg szellemi eseményeket festett meg, nem szürreális gondolatfutamokat, hanem nőket, férfiakat, háborút és dugást. Megfogható, tök emberi dolgokat, amik a legegyszerűbb hegyi kecskepásztort pont úgy foglalkoztatják, mint az egyetemi professzort, és persze főként a minden közt félúton alkotó Picassót.

A módszer volt nagyon különleges, Picasso teremtményei csak megjelenésükben különböztek mindattól, amit megszokhattunk, viszont ezek a torz alakok (a kiállítás fő témája is az “alak”) egyáltalán nem tűnnek absztraktnak, megfoghatatlannak, légneműnek, inkább mintha egy nagyon is létező világ furcsa lakói lennének.

download_aspx.jpeg

Viszont ez az alternatív realitás a túlzásaival, kifordultságával borzasztó kifejező tud lenni, hiszen amíg egy realista festmény háborús ábrázolása csak megszokott tragédiákat mutat be, addig Picassónál folyton változik, éppen ezért megszokhatatlan a dráma. Ettől lesz olyan erős a Guernica, és így mond el hihetetlenül sokkal a szexualitásról a Csók. Miközben ugye faszorrú és pinaszájú, egybemosott torz alakok üzekednek rajta. (mielőtt bárki szofisztikáltabb kifejezéseket követelne, itt a kép:)

the-kiss-1925_jpg_large.jpg

Igen, a festőnek nagyjából mindenről a bikaviadal, a halál és a dugás jutott az eszébe, de leginkább a dugás, még kilencven évesen is, áldja az ég, amitől annyi élet van a képeiben, hogy a kiállítás végére jojózni kezd a szemed, és persze alapvetően szaporodni akarsz.

A Nemzeti Galéria kiállítása óriási esemény remekül megírt infotáblákkal, jól időzített fotókkal és életrajzi elemekkel, az egész kellően fontos és grandiózus ahhoz, hogy legalább egyszer kötelező legyen megnézni július 31-ig.

(A két első fotó: MTI)

Tegnap nálunk járt Lara Fabian, az érzelemgazdag koncertek specialistája

szucsadam 2016 április 27.

Amikor Misi barátom (aki mellesleg egy saját projektünk, a Menő Lakásom építésszervezője) több mint két és fél évvel ezelőtt odafordult hozzám egy thai étteremben, és azt mondta, hogy el akarja hozni Lara Fabiant Magyarországra, az első kérdésem az volt:

És ő kicsoda?

A második pedig ez:

Miért nem indítasz erről a küzdelmedről egy blogot? Nem is csak a rajongókat érdekelné, hogyan megy az, amikor egy outsider koncertet akar szervezni egy világsztárnak.

Így jött létre a LaraFabianBudapesten blog. Itt írtam róla bővebben.

Misi küzdött, tárgyalt több tucat emberrel, elutazott Brüsszelbe is, hogy Lara Fabian menedzserével beszéljen. Én meg tanácsokkal láttam el Misit a blog írásával kapcsolatban, sőt egy alkalommal még én is megpróbáltam elérni Larát, a kedvenc cukrászdájában hagytam egy bemutatkozó kártyát Brüsszelben. Ezen üzentünk neki, hogy Magyarországon épp azon dolgozik egy Misi nevű fickó, hogy elhozza az országba. Ahová egyébként nem merne eljönni, hiszen néhány száz fős rajongótábora van legfeljebb itt. 

Snitt: Lara Fabian tegnapelőtt Budapestre érkezett, hogy fellépjen a Papp László Sportarénában. A koncert végén kétszer is megköszönte Misinek a színpadon, hogy segített neki egy új országban fellépni, ahová most már bátran visszatérhet majd.

Thank you Misi.

Különös pillanat volt ez. Misi nem koncertszervező, végül egy profi cég szervezte meg az eseményt, Misi - ahogy az elején leszögezte -, egy fillért sem kért az egészből. Sőt, valójában pénzbe került neki a blog létrehozása, üzemeltetése, Facebookos hirdetései, az utazgatás. Ő volt, aki megálmodta, és megágyazott a dolognak, hobbiból. És ezért érezte úgy tegnap Lara Fabian, hogy meg kell köszönnie neki, és ő emiatt zárhatta le úgy ezt a két és fél évet, hogy megérte.

De most már beszéljünk a koncertről is. Végül is ezért a másfél-két óráért küzdöttünk ilyen sokat.

Kezdjük ott, hogy mi az, ami egy átlagos Lara Fabian rajongónak először eszébe jut az énekesnő nevéről. Alighanem ez a koncertrészlet, ami pontosan megmutatja, miért vannak az átlagosnál is rajongóbb rajongói Larának:

Olyan, mintha egy ilyen koncert maga lenne a szeretetcunami, oda-vissza, a színpad és a nézőtér között.

Oké, és mi jut eszébe Lara Fabianról annak, aki nem ismeri a munkásságát? Alighanem ez:

I Will Love Again. A rádiók agyonjátszották, nagyjából ez az egy szám volt, ami eljutott a magyarországi mainstreambe. Pedig, ha végighallgatjuk a hölgy életművét, ez a dal jócskán kilóg. Slágertermék.

Én két és fél éve a második csoportba tartoztam. Az azóta eltelt időben Misi próbált ugyan kikupálni, de végül egy furcsa hibrid lettem csupán a végére, akinek háromféle Lara Fabian dal létezik:

  • Számok, amiket Misi mutatott, és elmagyarázta, miről szólnak, és miért szereti őket (Göttingen, Comme ils disent, Je t'aime, stb.)
  • "Ez most Celine Dion vagy Lara Fabian?"
  • I Will Love Again

A tegnapi koncertben mégis az volt a jó, hogy ennek ellenére nem annyira lógtam ki a sorból. A látogatók nagy része ugyanis még szintén nem volt Lara Fabian koncerten életében, így velem együtt több ezer szempár meredt a színpadra, hogy na, mikor jön a szeretetcunami. Vajon most is borzongok majd annyira, mint amikor a youtube-os videót láttam, lesz-e olyan meghitt pillanat, amikor elmorzsolok én is egy könnycseppet.

Nem tudtuk, hogy mit várjunk, de vártuk.

Aztán megjött Lara Fabian. 

Az előttem ülő hölgy ebben a pillanatban maga elé tartotta az okostelefonját, hogy a koncert végéig csak háromszor vegye el onnan. Egy alkalommal azért, hogy külső töltőre tegye. Neki biztosan maradandó élmény lesz a koncert, hiszen van egy csomó ilyen fotója és videója az egészről, és nagyjából ugyanebben a minőségben nézte végig:

imag0002.jpg

A dalok számomra az alábbi összeállítást hozták:

  • sok "ez most Celine Dion vagy Lara Fabian dal?"
  • I Will Love Again
  • sok "ez most Celine Dion vagy Lara Fabian dal?"
  • A koncert végén: számok, amiket Misi mutatott, és elmagyarázta, miről szólnak, és miért szereti őket

Lara Fabian hangja elképesztő egyébként. Olyan ereje van, mint Bud Spencernek a délutáni alvás után, és olyan magától értetődő, mint Chris Rea vezetés közben. Ennek a hangnak a dalok nagy része még kevés is volt egy picit, hiszen tökéletesre csiszolt, iszonyú erős (na ezért nem Celine Dion), és az este folyamán néhányszor tényleg betalált, és libabőrös lett tőle a hátam. Amikor nem számítasz rá, amikor a dal egy csendesebb fázisban van, egyszer csak kiengedi a hangját, csak egy másodpercre, majd visszavált. Te meg azt gondolod: ez meg mi a rosseb volt? 

Ennek ellenére a koncert első négy-öt száma érdektelenre, laposra sikeredett. Ezek többnyire új dalok voltak, vagy számomra ismeretlenek.

maxresdefault.jpg

Aztán jött a magyar toplisták réme, az I Will Love Again. Az énekesnőt kísérő gitáros, basszeros, dobos, billentyűs/harmonikás kiegészült egy masszív diszkóhangzással, amitől egy csapásra tényleg nem tudtam, hogy hol vagyok. Még a koncertből is totál kilóg ez a dal.

A közönség viszont odáig volt. Felálltak, üvöltöztek, végre ismerték a hangokat. És valahol tényleg jó volt a dübörgésbe belevegyült élő hangszeretől, meg persze attól, hogy Lara Fabian végre kapcsolódott a közönséggel. Megtörtént. Életteli lett hirtelen a koncert, feloldódott valami görcs. Sírt is a végén az énekesnő picit. Más országban a J'taime után sír, itt a diszkó után, ez van. Mindenesetre innen már könnyebben ment minden. A végére előjött néhány sláger, a fenti képen látható dal pedig, amikor Lara a kivetítőn éneklő férjével duettezik, kimondottan tetszett (a kép nem a mostani koncertről van, arról még nem jöttek hivatalos fotók. Ez a kép viszont most készült).

img_6598.JPG

A koncert elején vártunk valamit. Néztünk a színpadra, hogy na, lássuk, mit hozott magával az énekesnő. Hogyan varázsol el minket? A koncert közepén jöttem rá, hogy nincs mire várni. Az a varázs, ami a poszt elején található videóban van jelen, a közönségnek köszönhető. Persze, kell hozzá az énekesnő, aki maximálisan bele tudja tenni az érzelmeit az énekébe, de ha nincs reakció a másik oldalon, akkor végül nem történik semmi. Sok dologgal vagyunk így: várjuk, hogy majd eljön, elhozza valaki, és akkor jó lesz. Aztán a végén jövünk rá, hogy nekünk kellett volna megteremteni, amire vártunk, és nem passzív szemlélődőként kémlelni a horizontot.

Ennyi Coelho bölcsesség elég lesz mára.

Szóval végül csak sikerült. Eljött Lara Fabian Magyarországra, megköszönte Misinek, hogy ennyire hitt benne, és hogy felduzzasztotta a két és fél éve csak néhány száz érdeklődőt egy sportcsarnok méretű tömeggé. A jegyek nem voltak olcsók, 30 ezer forint felett is voltak bőven, így nem kell félnünk, hogy a szervezők végül veszteséggel zárták az eseményt. A rajongók pedig végre láthatták Larát, sokan életükben először. Mindenki boldog.

I Will Love Again!

Budapest 1975-ben

Magyarósi Csaba 2016 április 26.
Címkék: városkép

Sosem felejtem el azt a könyvesboltot Edinburgh-ben, ahol 1997-ben lapozgattam egy Budapestről összeállított fotóalbumot. A szerző azzal indított, hogy a magyar főváros szürke és unalmas… volt, de a rendszerváltás után aztán kivirágzott és Kelet-Európa egyik legizgalmasabb központjává vált. Egyet lépve előre tisztán látszik, hogy milyen sokat színesedett már azóta is Budapest, sőt, az Egy nap a városban 2010-es elstartolása óta is hihetetlen a változás.

És akkor most lépjünk egyet vissza, 1975-be, abba a korszakba, amikor a könyv szerint Budapest szürke volt és unalmas.

Két holland turista, Ed és Louise Magyarországra utazott, ami akkoriban Nyugat-Európából nézve egyáltalán nem volt természetes választás. Én még a kétezres évek elején is találkoztam olyan francia cserediákkal, aki meglepődött, hogy nem sátrakban élünk, illetve egy ismerősömnek ugyanekkor New York-i útja alkalmából megmutogatták a tévét és a szappant, mint a nyugat legújabb vívmányait.

Szóval 1975-ben még alapvetően azt gondolta a többség, hogy Magyarország maga a Szovjetunió (még 1997-ben, az angliai tripem alkalmával is ezt a kérdést feszegette néhány tizenéves brit), ahol emberevő kommunista szörnyek garázdálkodnak, szóval ha bátorságnak nem is, kalandvágynak azért lehet nevezni, hogy Ed és Louise belevágott az utazásba és mulatott egy jót nálunk.

screen_shot_2016-04-26_at_09_34_28.jpg

A fotók nemrég kerültek ki a Flickr-re (értsd: nemrég fedeződött fel), meg néhány magyar oldalra is, szóval nem mi közöljük őket először, mégsem akartam, hogy lemaradjatok róluk, mert annyira izgalmasak. Nem a profizmusuk miatt, hanem pont azért, mert amatőrök: ebből a korszakból inkább csak dohos, kelet-európai, kimért állami fotók maradtak ránk, a két holland fiatal viszont kábé pont úgy állt 1975-ben a világhoz, ahogy ma állnának a gyerekeik-unokáik, vagy ahogy mi tesszük, szóval vidáman szökdécselve, táblákba kapaszkodva, a nekik kedves jeleneteket bemutatva garázdálkodták végig a várost.

Pont ezért lesz összehasonlíthatóbb a régi Budapest a mostanival, mint a legtöbb akkori sorozaton, hiszen a szemléletmód ugyanaz, és emiatt látszik, hogy a valóban szürke, kicsit kopott és megrogyott város ugyanúgy megőrzött valamit a régi sármjából, ahogy arra bármelyik önző, korrupt rendszer alatt képes volt, van és lesz. Budapestet nem lehet csak úgy lenyomni, és ez tök jó!

Itt a teljes galéria rengeteg képpel.

Wang Fu: a legtitkosabb ázsiai étterem Budapesten

Magyarósi Csaba 2016 április 25.
Címkék: gasztro

Amikor már azt hiszed, mindent láttál Budapesten, jön Dóra és Viktor, és azt mondják, hogy tudnak a városban egy helyet, egy kínai éttermet, de olyat, hogy oda csak kínaiak járnak, és hogy a füled kettéáll, meg nem hiszed el, akkora menőség.

Máskülönben erősen kételkednék, de Viktorról és Dóráról tudni kell, hogy alaposan beutazták Ázsiát, hónapokat töltöttek ott, végigevettek mindent, és különben is övék a Pántlika és a Sophie&Ben, mindkettő tök jó étterem, ráadásul Viktorról tudom, hogy képes heteket kísérletezni egy-egy új sütési eljárással, és aki ennyi energiát öl az ételbe, az nyilván tudja, honnan kezdődik a menőség.

Szóval Dóra és Viktor amikor Ázsiában jártak, egy csomószor belefutottak a már nemisemlékszem a nevébe, mibe, de a lényeg, hogy az asztal közepén előtted fő két leves, egy sima, egy csípős, amihez kihoznak egy rakás alapanyagot, ezeket beledobálod az alaplébe, együtt főzöd őket egy kicsit, aztán két perc múlva kipiszkálod, és eszed a kaját.

dsc01025_1280.jpg

Ez lenne a sztori, illetve van benne néhány csavar is, de erről majd később, mert amikor megérkeztünk, még csak ennyit tudtam. A hely a Hungária körúton van és Mimóza néven fut, illetve hívja magát Wang Funak is, de alapvetően nem nagyon hívja magát semminek, mert leginkább az itt élő kínai közösségre épít, ők meg amúgy is tudnak róla.

dsc01052_1280.jpg

Ez előbbi állítás annyira igaz, hogy odabent rajtunk kívül tényleg csak kínai vendégek voltak, a személyzet nagyobb része nem is beszél magyarul és a levesbe pakolható, hűtőben tárolt fogások is csak kínaiul vannak kiírva. Tiszta mázli, hogy működik a rábökéses módszer, amivel választottunk pak choit, kagylót, rákot, agyvelőt, marhát, bárányt, gombákat, tintahalat, mindenféle őrületet (mondjuk a tengeri cuccok a kelleténél többször voltak fagyasztottak, állítólag máskor inkább friss alapanyagok vannak a hűtőben).

dsc01018_1280.jpg

dsc01019_1280.jpg

dsc01020_1280.jpg

dsc01021_1280.jpg

Ezután leülsz az asztalhoz, fortyog előtted a leves, egymás után hozzák a tálalón az alapanyagokat, amint befut valami, öntöd is a fazékba, aztán két perc múlva eszed. Ha nagyon ínyenc vagy, és ha ide elmész, akkor már az vagy, a kipiszkált falatokat belemártogatod a mogyorókrémes-korianderes mártásba, ettől négyzetre emelkedik a pikánsságfaktor és kerek egész lesz a sztori. 

dsc01029_1280.jpg

dsc01034_1280.jpg

dsc01040_1280.jpg

dsc01042_1280.jpg

És az a helyzet, hogy a hely, a hangulat, a kaja elkészítésének a módja és a végeredmény is hihetetlen. A szertartás is megér már egy kört ebben az étteremben, de az íz is, és ahogy haladsz előre az időben, ahogy pusztítod a belevalókat, ahogy egyre több mindent főztél már meg az alaplében, úgy lesz egyre karakteresebb az íze a levesnek, szóval a végén megmártott bárányhús már kettővel intenzívebb lesz, mint amit az elején pakoltál a levesbe. Mert a kettő közt a világ összes alapanyagát kifőzted és betoltad már és egészen spéci ízekkel laktál nagyon-nagyon jól.

dsc01047_1280.jpg

A sztori legizgalmasabb része a fizetés, hiszen igazából fogalmad sincs, hogy mit rendeltél és mennyiért, de ahhoz képest, hogy a legrosszabbra készültem, egész jól megúsztuk: evés közben fogyott a sör, üdítő, mindenféle és végül az egész csomagot megúsztuk 22 ezer forintból, ami persze nem a sarki kínai árkategóriája, de fejenként 5,5 ezer forintért ennél sehol sem eszel egzotikusabban Budapesten. Eddig abszolút a Wang Mester volt a kínai kedvencünk a városban, és nyilván továbbra is az marad, mert ott százféle étel van, itt meg alapvetően azért inkább csak egy, még ha annak valójában százféle íze is van, de tuti, hogy időnként ide is elnézünk, annyira jó és spéci az élmény.

Wang Fu (Mimosa)
1146, Budapest, Mimóza utca 15.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu