English

Egy nap a városban

Megint Gourmet fesztivál, ettünk jó sokat!

Magyarósi Csaba 2017 május 19.
Címkék: gasztro

Emlékszem még az első Gourmet fesztiválra, ami olyan régen volt, hogy talán nem is így hívták. Sőt, az is lehet, hogy egy tök másik rendezvény volt, megpróbáltam rákeresni, de még a keresési feltételek beállításával sem nagyon lát el odáig a Google.

Szóval az első olyan rendezvény, amin csúcskajákat adtak megfizethető áron a Millenárison, jó régen, szerintem kábé tíz éve lehetett, és ahogy emlékszem, volt ott néhány bódé, mondjuk nyolc, aztán kész.

Ehhez képest most már az egész Millenárist belakják a foodtruckok, konyhák, bódék és tényleg ott van nagyjából mindenki, akinek kint kell lennie. A Michelin csillagos helyek, a város legjobb street foodját készítő éttermei és így tovább. És persze tömeg, bár a nyitónapon nem elviselhetetlen tömeg: azért már csütörtök este is volt olyan sor, amiben jó tíz percet kellett ácsorogni, hogy megkapd a kaját, ami sok.

dsc07893.JPG

dsc07887.JPG

Mert itt ugye úgy eszel, hogy mindenhova odamész, rendelsz 1-2 fogást, aztán mész a következő helyre, itt levadászol, itt begyűjtesz, és az a Gourmet fesztivál, ahol nem sikerült kipipálnod legalább hat-hét helyet, az kudarc.

Viszont ez nagyobb tömeg esetén kapásból egy óra sorbanállás. Persze a fesztiválon egy rakás ismerőssel összefutsz (a Gourmet-fesztiválra járó faj elég belterjes, ahogy tegnap kénytelen voltam megállapítani, velem együtt), lehet beszélgetni, szóval ez nem egy másfél órás, inkább egy fél napos program, és abban azért feloldódik, elveszik valahol ez a várakozós óra, szóval a helyzet nem olyan tragikus.

És a kaják persze fantasztikusak.

Jó volt a Sarki Fűszeres szendvicse, amibe a kedvemért raktak még egy kis zsírszalonnát, pedig nem tartozott a recepthez (pedig illik bele).

dsc07898.JPG

dsc07900.JPG

A Funky Pho eleve szuper hely, most összeálltak a Pántlikásokkal, akik smokerben készítettek mindenféle állat húst az ázsiai kajákhoz, kötelező:

dsc07911.JPG

dsc07918.JPG

A KIOSK és a Bábel is kitelepült, utóbbi a város egyik csúcsétterme, most mégis 1000-1500 forintért kóstolhatod a kajáikat:

dsc07920.JPG

dsc07925.JPG

dsc07923.JPG

És ott van a Rosenstein is, ahol olyan jól nézett ki minden, hogy gyakorlatilag ki is rendeltem mindent.

dsc07914.JPG

dsc07913.JPG

dsc07915.jpg

Még az Electrolux ingyen szendvicse is jó, amit a belépő mellé adnak!

A Gourmet fesztivál ugyanaz, mint volt: nagyon ajánlott program mindenkinek, aki imád jó kajákat enni, mert semmikor máskor nincs ilyen közel egymáshoz ennyi menő étterem és arra sincs nagyon esélyed máskülönben, hogy ilyen kajáktól lakj jól 6-8 ezer forintért. Vasárnap estig a Millenárison.

Addig menj el a Sajtófotó Kiállításra, amíg még tudsz!

Magyarósi Csaba 2017 május 18.
Címkék: kultúra

Oké, ez elég vészjóslóan hangzik, de most nem arra céloztam, hogy majd valami hatalom bedarálja, plakátkampányban megszégyeníti, aztán egy nagy téren elégeti az összes sajtófotót, hanem arra, hogy már csak május 28-áig van nyitva a kiállítás, szóval addig érdemes rá lecsapni, amíg nem késő.

De addig még van majdnem két hét, szóval idő van bőven.

És a sok kiállítás közül ezt több szempontból is érdemes megnézni:

  • a fényképek könnyen értelmezhetők, emészthetők, még annak is izgalmas szórakozást nyújtanak, akik a kultúra szó hallatán émelygős remegésbe kezdenek
  • miközben rengeteg síkon van értéke annak, amit itt látsz, szóval annak is program, aki kimondottan kulturális eseményt keres

De ahogy írtam, van ennek több síkja is, hiszen a sajtófotó nemcsak egyszerűen művészet, bár a nemcsak fogalmam sincs, hogy került ide, hanem hihetetlenül mély és gazdag társadalomábrázolás, ami többet mond el Magyarország 2016-os állapotáról, mint száz tanulmány. Na jó, fogalmazzunk inkább úgy, hogy az üzenet ilyen módon sokkal könnyebben adható át nekünk, befogadóknak.

De itt aztán tényleg felidézheted a tavalyi év legfontosabb eseményeit kezdve az olyan euforikus pillanatoktól, mint a foci EB-s szereplés, vagy a Balaton Sound az átlagos magyar választópolgáron át egészen a magyar egészségügy katasztrofális helyzetéig, a vidéki mély szegénységig, vagy a menekülttáborok nyomoráig.

És egy képen rajta van aztán minden, nem kell bekezdésekbe fogalmazni az örömöt, sem az elkeseredettséget, mert az érzelem ott van mindenki arcán hitelesen, pontosan, az ok meg általában ott van valahol az arc körül a háttérben.

Időnként jó egy kicsit hátralépni és látni, hol állunk, kik vagyunk, mit tettünk jól és mit rosszul és az ilyen merengésre remek lehetőség a 35. Sajtófotó Kiállítás.

35. Sajtófotó Kiállítás
Nyitva május 28-ig
Capa központ, Nagymező utca 8.
H-V: 11-19
Belépődíj: 1500 Ft

St. Andrea: Az étterem, ahol köveket szolgálnak fel

Magyarósi Csaba 2017 május 16.
Címkék: gasztro

Régóta nézegettem én a St. Andrea borbárt, de eddig csak a nézegetés volt. Mindig elmentem mellette, aztán azzal a lendülettel mentem is tovább.

Pedig az elmúlt években volt bőven olyan körülmény, amiért érdemes lett volna bemennem. Egyrészt remek az elhelyezkedés, az Eiffel Palace így felújítva újra Budapest egyik legütősebb épülete, és akkor az ember próbál nem gondolni az épület körüli furcsa adásvételekre meg közpénzjellegeliminációra.

Aztán: az alapok nagyon erősek, az egerszalóki St. Andrea Szőlőbirtok konstans állócsillag, és az alapkoncepció az volt, hogy Budapest belvárosában idézzék meg a pincészet, a dűlők, a vidéki színek hangulatát. Nem tudom, hogy pont ez mennyire sikerült, de a beltér kellemes.

És végül: az elmúlt években minden fontos gasztrokiadvány ott díjazta a helyet, ahol tudta, szóval nyilván kevés kétség maradt, hogy jó-e az étterem.

De egészen mostanáig kimaradt, aztán kábé két hete a barátaink meghívtak, és szerencsére pont ide, szóval lecsaptunk az étteremre, annak is a degusztációs menüjére, ami, már fogalmam sincs, hány fogásból áll, de szerencsére fotóztam, szóval össze tudom számolni: TÍZBŐL.

Nem fogok mind a tíz fogáson végigmenni. Nyilván mindegyik jó volt, pontosabban az izgalmastól a fantasztikusig terjedt a skála, nem volt botlás, nem volt gyengébb tétel, nem volt olyan dal, amit csak azért vettek fel a lemezre, hogy kijöjjön a 45 perc.

De volt néhány fogás, ami még ezen a mezőnyön belül is kiemelkedett.

Oké, az első nyilván azért, mert olyan fura volt: a kavics.

Tényleg. Kihoztak egy tálca kavicsot, aztán jó étvágyat. A trükk az az egészben, hogy a marék kavicsból fejenként egy ehető, és azt meg kell találni, szerencsés esetben nem ráharapós módszerrel. Kicsit kopogtatva aztán előkerültek az ehető darabok, mondjuk ezeket volt a legkevésbé érdemes megenni, de értjük, geg, megidézzük a dűlőket, jópofa az ilyen.

Viszont: amire utoljára gondoltam volna, hogy engem egy zöldborsós, spárgás összeállítással lehet majd lenyűgözni, de a St. Andreának sikerült, mert ez a fogás annyira egyben volt, olyan kiemelkedően finomra sikerült, hogy szinte szomorú voltam, amikor abba kellett hagyni.

Az egész menü az ízek nagyon jó arányú, izgalmas keveréséről szólt, és arról, hogy nem feltétlenül eddig tök ismeretlen alapanyagokat hoznak ki a tányérodra, hanem hogy ezeket az alapanyagokat néhány izgalmas csavarral párosítják, hogy végül valami meglepő, de persze kötelezően jó jöjjön ki.

St. Andrea
H-1055 Budapest Bajcsy-Zsilinszky út 78.
H-P: 11-23
Sz: 18-23

Van egy ötletem, hogyan tudnánk megint beszélgetni egymással

szucsadam 2017 május 13.
Címkék: kult kultúra

Now Paul is a real estate novelist

Who never had time for a wife

And he's talkin' with Davy, who's still in the Navy

And probably will be for life

And the waitress is practicing politics

As the businessmen slowly get stoned

Yes, they're sharing a drink they call loneliness

But it's better than drinkin' alone

Billy Joel - Piano Man

A világ legdemokratikusabb intézménye kétségtelenül: a kocsma. Ha épp nem csak a halálra váró idült alkoholisták lakják, akkor még inkább. Az egyetlen hely, ahol úgy lehet egyet nem érteni, hogy annak nincs grandiózus következménye, családok nem válnak ketté, fiúk nem tagadják meg szüleiket. Legfeljebb, ha minden rosszul alakul, orrba vernek.

Irigylem azt, ahogyan a kocsmában egymásnak idegen emberek szóba elegyedhetnek egymással. És irigylem azt a kort, amikor ezt megtehették. Amikor Paul Davyvel beszélt, és nem ugrottak egymásnak.

Azt, hogy mi történt, már megírtam egy korábbi, a közösségi oldalakról szóló posztban. Úgy alakult, hogy klikkesedtünk, eléggé komolyan. Nincs átjárás az egyes “nézetcsomagok” között, ezek egymást gerjesztik, iszonyatos szélsőségekbe repítve a tömegeket, liberális (bár a liberális szélsőségek még inkább csak nyugaton fejlődtek ki, itthon gyerekcipőben jár ez), konzervatív, egyházi meg minden más létező oldalon. Ott tartunk, hogy lassan szitokszó lesz a "külföldi", és ezt a szót mutogatják majd egymásnak undorodva másokat kizáró embercsoportok. És aki szerint a "külföldi" nem szitokszó, aljas lesz, és külföldi.

Nemsokára itt lesz ez a kor is. Csak figyeljétek.

Kérdés, hogyan lehetne ezt megállítani? Hogy lehetne elérni, hogy a gyűlöletkeltés ne érjen célba, mert a társadalom - a sok ezer egyszerre beszélgető ember hatalmas összeadott tudása és a véleményszabadsággal valahogy mindig jó irányba tartó célja révén - kitolja ezt magából, mint a szálkát? Közhely ma kimondani: nem tudunk beszélgetni egymással. Paul nem ül le Davy mellé, hanem rossz esetben félelemmel vagy gyűlölettel méregeti. Davy pedig hasonlóan méregeti Pault.

p1230768_copy.JPG

De hé. Van egy ötletem. Kitaláltam, hogyan tudnánk újra beszélgetni egymással.

Hogyan lehetne újra elkezdeni.

Először is üljünk le. Minden beszélgetés úgy kezdődik, hogy két ember leül, az se baj, ha van előttük valami. Étel, ital, annál jobb.

A játék neve, “Mi lenne, ha tényleg…”.

A lényege, hogy mindkét fél elmondja a saját nézetét egy komoly témában, így kezdve: “Mi lenne, ha tényleg…” 

Mi lenne, ha tényleg létezne klímaváltozás?

Mi lenne, ha tényleg léteznének propagandakommentelők?

Mi lenne, ha Józsi tényleg nem úgy gondolta volna, ahogy te értetted?

A másiknak válaszolnia kell a kérdésre, de szigorúan a válaszadásra koncentrálva. Minden erejével azon kell lennie, hogy belehelyezkedjen egy számára egyelőre idegen, pusztán elméleti tézisbe, és elgondolkozni azon. El tudja képzelni, hogy igaz lehet? Oké, hogy ő másként hiszi, de tegyük fel, hogy bebizonyosodna: tévedett. Mindenkivel megesik. El tudja fogadni?

Ha nem, miért nem?

Ami a fejében először megjelenik cáfoló gondolatként, azt kérdésként viszont mondja. “El tudnám fogadni, de egy dolog nem hagy nyugodni. Akkor miért állítja a tudóstársadalom jelentős része, hogy…” A másik elgondolkozik a válaszadáson, és ha tud, válaszol. Ha nem ismeri az állítást, utánanéz. Ha nem értenek egyet, továbbmennek, és feljegyzik, hogy miben nem értettek egyet. 

Ezt addig folytatják, amíg az első válaszadó bizonyos kompromisszumokkal el tudja fogadni, hogy a kérdező által felvetett állítás igaz lehet. “Elfogadnám, ha úgy lenne, de az alábbiak miatt nem tudom:”, és itt felsorolnak minden pontot, amiben nem tudtak megegyezni. De ha a közepén abbahagyják, akkor is megvan egy, vagy az az egyetlen láncszem, ami beragadt. Egy egyszerű kis láncszem, ahol nem értenek egyet.

És higgyétek el nekem: erről a láncszemről tutira ki fog derülni az esetek nagy részében, hogy valaki valahol állította, de tényekkel nem támasztotta alá. Eljutunk majd odáig, hogy hit alapján húzunk óceánt magunk köré, és egy olyan banális eseményig áshatunk le, amikor valaki elhiszi egy közszereplő, tudós, celeb, Józsi állítását, a másik meg nem.

“Mi lenne, ha az az ember tévedett volna?” Ez ilyenkor a végső kérdés. Ezt mindenki el tudja képzelni. 

Ja tényleg. Lehet. Akkor én is tévedek.

Utána cserélnek, és a másik próbálja elképzelni, hogy az állítás ellentéte igaz.

Kis kitérő. Épp olvasok egy sci-fit, a Diaszpórát Greg Egantól, amiben az emberek már szoftverekké alakultak, és virtuális poliszokban futnak, irányítva gépeket, berendezéseket, látva a világot kamerákon, érzékelőkön keresztül. Ezer példányban lemásolják magukat, és szétküldik a poliszt ezer irányba, hogy találjanak egy másik, hasonlóan értelmes civilizációt, akiktől megtudhatnák: hogyan lehetett volna még fejlődni.

Az egyik ilyen pár milliméteres polisz talál egy bolygót, aminek a színképében már több ezer fényévről látszik, hogy valami nem stimmel. Odérve látják, hogy mesterségesen létrehozott izotópokból áll a bolygó felszínének felülete, így lassan rájönnek, hogy a speciális neutronokra akarták az idegenek sok milliárd évvel korábban felhívni a figyelmet.   Rábukkannak óriási mennyiségű adatra a részecskék spinjeibe rejtve, és megtalálják az üzenetet, miszerint őket hamarosan eltörli egy sok millió évvel korábbi esemény, ami alig ezer év múlva oda is ér.

Mi történik? Mit kezd ezzel az információval a kolónia, sok-sok iszonyúan fejlett digitális lény, akik sok ezer éve számítógépekként tanulmányozták a világegyetemet, hoztak létre áttöréseket a matematikában, fizikában, kémiában, akik címkékkel és gestaltokkal kommunikálnak egymással, beszélgetés helyett?

Káosz lesz. Mindenki mást gondol erről: valaki szerint jó fejek az idegenek, hogy megosztották az információt. Mások szerint szándékosan keltenek pánikot, hogy egy többdimenziós diaszpórát idézzenek elő a háromdimenziós lények világában. A közönyöstől a pánikkeltően szélsőséges véleményig minden előfordult.

Az író ezzel akarta felhívni a figyelmet: az emberek, legyenek akármilyen fejlettek, így működnek.

Mert ez nem hátrány, hanem előny: a sok tapasztalat és sok gondolat összeadódhat egy ilyen vitában, és végül az emberi faj dönt ahelyett, hogy néhány lény saját tudására vagy érdekeire alapozva irányítson. 

Csakhogy ehhez szükséges egy nagyon fontos dolog: a párbeszéd. A lényeknek érintkezniük kell, hogy a tudás összeadódjon, nem szeparálódni, és a klikken belül az őrületig ismételgetve eltorzítani az álláspontjukat a szélsőségekig. Végig kell gondolniuk, hogy talán tévednek. Vagy talán hazudtak nekik. Vagy ők hoztak téves következtetést. Talán.

A játék lényege pedig épp ez lenne: azzal, hogy elméletben kell elfogadni azt, hogy valami akár máshogy is lehet, mint ahogy mi gondoljuk, könnyebb érintkezni indulatok nélkül. Nem álláspontokról vitatkozunk, hanem elképzeljük a világot másként. Mint ahogy elképzeljük, hogy kétezer év múlva űrhajókon utazunk egy másik naprendszerben. Látod? Könnyű.

A szokásos figyelemelterelések, ujjal kifelé mutogatások mint például “azért támadják ezt az embert, mert valójában elvtelen zsoldosok, akik…” nem életképesek. Hiszen ez olyan, mintha valaki a sakktáblán kívül kezdene el lépegetni az egyik bábúval: a játék értelmével ellentétes, zsákutca. Abban a pillanatban, amint ilyen merül fel, érezni fogja az is, aki mondja: nem lehet oka egy adott elmélet igazságában hinni csak azért, mert aki ellentétes véleményen van, az egy trágyalé.

Annak nincs semmi értelme. Nem az ellentéteink definiálnak minket.

Én ezt találtam ki. Valamit ki kell találni, mert távolodunk. Nem vagyok teljesen naiv, tudom, hogy nem nyílnak holnaptól kocsmák, ahol Billy Joel a zongorista, és egymással vitatkozunk békésen. Visszafelé nem megy az idő. De azt gondolom, hogy vannak még intelligens emberek, akik találnak közös nevezőt. Meg lehet ennek a játéknak találni a modern, akár digitális verzióját. Vagy jön a nyár, a tábortüzek vonzanak mindenkit, ideológiától és pártállástól függetlenül.

(A posztban található kép a Jedermann nevű szórakozóhelyen készült, abban a budapesti kocsmában, ahol a legkülönfélébb stílusú emberek ülnek egymás mellett békében)

Majdnem megkóstoltam az ország legdrágább bonbonját, de aztán nem

szucsadam 2017 május 11.

Épp a Pékműhelyben (originál, a Batthyány utcában) vásároltam meg a mindennapi kenyeret és mindenheti kakaós csigámat, amikor arra gondoltam, hogy végre bemegyek az utca túloldalán található Cocó 7-be. Talán a nevéből mindenki kitalálta, ez egy csokoládéüzlet, ahogy tortákat és bonbonokat árulnak. Nem igazán viszik túlzásba a kommunikációt, a Facebook oldalukon nincs sok információ, a weboldaluk egy logóból és a “Hamarosan” feliratból áll. A Google Street View pedig még mindig ilyen információt tárol a helyről:

Így aki kíváncsi rá, mi folyik ott bent, mindenképp kénytelen személyesen besétálni.

Ahol egyébként rögtön leesik az álla, mekkora látvány-csokiműhelyben dolgozik a magyart kissé akcentussal beszélő, makulátlanul tiszta, fehér munkaruhában dolgozó hölgy. Egyből látszik, hogy komolyan veszik a dolgot.

“Tudom, hogy súlyra adják a bonbont, de azért kíváncsi lennék, ezekből a normál méretűekből mennyi fér tíz dekába?” - érdeklődöm gyorsan, nehogy nagyon meglepődjek. Lehet, hogy nem fogalmaztam ilyen világosan, mindenesetre a chocolatier hölgy rögtön azt válaszolta, attól függ. Vannak nehezebbek és könnyebbek, van olyan is, aminél egy ezresre jön ki az egységár.

Ezer forint egy bonbonért?

Valahogy nem erre számítottam, nem kimondott teszt szándékkal ékeztem, csak bekaptam volna pár csokit, és megyek tovább. Az ezres egységár egy merev mosolyt csalt az arcomra, megköszöntem szépen, és kifordultam az ajtón.

Tudjátok, mi ezer forint? A három eurós Mozartkugel, Salzburgban. De könyörgöm, Paul Fürst cukrász egyébként egyáltalán nem bonyolult alkotása van olyan híres, mint Darth Vader, és legalább annyi gagyi másolatát adják el naponta világszerte, mint a furcsán lélegző feketeruhás ex-jedinek.

Két utcányit mehettem, amikor meggondoltam magam. Hát mégis, hogy tehetek ilyet VELETEK? Miért nem kóstoltam meg Budapest talán legdrágább bonbonját? Ghraoui szíriai csokiboltja még nem nyitott meg az Andrássy úton, ott biztos lesz majd drágább példány is, hiszen ők a világ _legjobb_ csokiját akarják létrehozni. De a Cocó 7-ben úgy veszik a csokipasztillát, ahogy bárki megteheti, a piacon.

Megfordultam, vettem egy nagy levegőt, és kértem négy bonbont. Hadd szóljon, legyen meg a sztori.

Kiderült, hogy NÉGY-ÖT normál méretű bonbon volt egy ezres, a chocolatier valószínűleg a Sport szelet méretű példányra célzott, amikor iszonytató árról beszélt. 

Ez normál, minőségi bonbonár ma Budapesten. Sőt, ugyanennyiért adják a gagyi, jónak látszó bonbonokat is. Ami ennél drágább, az már valami saját készítésű, bean-to-bar csokik, ahol a hely magát a kakaóbabot vásárolja meg, és saját műehlyében készíti belőle a csoki alapanyagot, amiből aztán a bonbon is készül. Ilyen a Rózsavölgyi, és ilyen a Cadeau prémium táblája is (update: a Cadeau termőterület szelektált saját válogatásokat alakít ki, vagyis ugyan nem a mindenki által elérhető csokoládékból dolgozik, de nem is maga készíti el a kakaóbabból az alapanyagot). De itt nem volt erről szó az eladó elmondása szerint.

Mindenesetre jók voltak a bonbonok. Kóstoltunk gyengébb és erősebb ízesítést is, inkább utóbbiak ültek nálam. Nem mentem a mennyországba, nem volt földöntúli élmény, de a jobb budapesti bonbonok közé tartoznak a Cocó faltai.

dsc02813.JPG

A szokásos ízeken kívül találunk itt belga sörös (inkább csak sejteni lehet a sört), lime-vodka-yuzu (ki tudja Wikipedia nélkül megmondani, mi a yuzu?), és a rejtélyes Toscana elnevezésű példányt is. Kértem volna egy 920 forintos mousse édességet is, de ezek túl vannak hűtve a fagyasztóban, így a megrendelés után 20 perccel vannak fogyasztható állapotban. Így ezt kihagytam.

Mi a tanulság? Fogalmam sincs. Ne legyél túl kíváncsi. Vagy ha már mégis kíváncsi vagy, ne ijedj meg túl könnyen. Azt nem mondom, hogy minden drága cuccal szaladj a pénztárhoz, hátha, mert akkor könnyen csődbe mehetsz.

Cocó 7
Cím: 1015 Budapest Hattyú u. 1.
Nyitva: H-P 9-19, Szo 10-14