English

Egy nap a városban

Imádott énekelni a világ legszörnyűbb operaénekesnője

szucsadam 2017 március 11.
Címkék: vélemény film

"Mire gondolt az író?" Ezt a kérdést szokás feltenni középiskolában, irodalmi művek elemzésekor, amire persze a diákok egy része felháborodottan reagál. Ne mondja meg már nekem senki, hogy mit gondolt egy rég halott ember, szerintem meg ezt gondolta! És így tovább.

Van ebben egy pici igazság, hiszen maguk az írók is elcsodálkoznak sokszor azon, hogy miket magyaráznak bele a műveikbe. Mindenesetre az is igaz, hogy kellő gyakorlattal sokkal jobban közelíthetjük meg egy-egy alkotás értelmét, így irodalomtörténészeknek nagyobb az esélye, mint egy keveset olvasó átlagembernek. De senki sem tévedhetetlen.

Sokkal közelebb kerülünk a megértéshez, ha a “Mire gondolt az író?” helyett egy másik kérést teszünk fel. Ez pedig így hangzik:

“Miért hozta létre a művet az író?”.

Bele kell képzelned magad a szerző helyébe, ott kell lenned, amikor eszébe jut, hogy ő ennek most nekiáll, EZÉRT. Mi volt a célja, mi járt a fejében? Sokkal nehezebb a kérdés, de ha egyszer meg tudod válaszolni, akkor onnantól kezdve szinte tévedhetetlen vagy. Minden összeáll, mindent értesz. 

És szerencsére van segítségünk is. Én a filmekben ezeket a segítségeket úgy hívom, hogy kulcsjelenetek (ha a filmesztétika már kisajátította a kifejezést valami másra, előre is elnézést). Ez a jelenet lehet egy monológ, egy párbeszéd, vagy akár egy tekintet, amiből kiolvashatunk egy titkot. Lehet akár egy szó is, vagy, ahogy a La grande bellezza című filmben, egy elnyújtott bla-bla-bla. Egy blabla is át tudja értelmezni a filmet, meg tudja világítani számunkra az addig félig ismeretlen karaktert, akiről nem tudtuk, miért viselkedett úgy, ahogy.

Bla-bla-bla, és hirtelen megérted.

De mondok egy másik példát. Nemrég Budapesten is játszották még a Florence Foster Jenkins című filmet, amiben Meryl Streep játszotta Florence-t, az 1868-ban született, és 1944-ben elhunyt amerikai örökösnőt és amatőr szopránt, akit nem érdemtelenül tartottak a világ legrosszabb énekesének. Teljesen függetlenedik a hangoktól, a ritmustól, és amikor már apátiába esne a hallgatóság, hirtelen olyan nyivákolásba kezd, hogy mindenkinek feláll a szőr a hátán. Aki nem hiszi, annak itt a bizonyíték, egy eredeti felvétel:

Florence többnyire az általa támogatott szervezetek képviselőinek, zárt ajtók mögött énekelt, míg egy nap - hozzátartozói finom ellenkezésének dacára - elhatározta, hogy nagyközönség előtt mutatná meg a tehetségét. És itt kezdődött a bonyodalom.

Két film is készült gyors egymásutánban, ugyanebben a témában. Én először nem is az amerikai-angol, Meryl Streep - Hugh Grant páros által előadott sztorit láttam (Florence Foster Jenkins, magyarul Florence - A tökéletlen hang), hanem a francia-cseh-belga változatot (Marguerite, magyarul Marguerite - A tökéletlen hang), amiben Catherine Frot hihetetlenül kifinomult játékát láthatjuk.

Nézzétek például ezt. Csak egy egyszerű kép a filmből, és mennyire kifejezi az érzékeny, burokban élő, ingatag nőt, aki elhiszi a környezete unszolására, hogy igenis van hangja, de belül retteg a valóságtól:

screen_shot_2017-03-08_at_11_59_21.png

Ezzel szemben itt a túlábrázolt karakterekkel operáló, inkább Oscar-kompatibilis verzió (Meryl Streep kapott is jelölést):

screen_shot_2017-03-10_at_15_10_45.png

Ugye mindenki sejti, mit várhat a két filmtől? Ugyanaz a téma, előbbi egy árnyaltabb, utóbbi egy harsányabb feldolgozással. És mégis: a francia-cseh-belga változat volt, amelyik sokkal inkább kihegyezte a történetet a borzalmas éneklésre, erre építve a dramaturgiát, kezdve a filmet a sokkoló koncerttel, és fenntartva az érdeklődést egészen addig, amíg a hősnő nem szembesül saját tehetségtelenségével. Az amerikai-angol verzió mintha próbálná nem kihegyezni ugyanerre a sztorit (ne feledjük ugyanabban az évben jelentek meg, valamiben el kellett térni egymástól), így viszont nem volt egy erős vezérfonal a filmben. Úgy néztük Florence életrajzát feldolgozó filmet, mint Nagy Sándorét. Csakhogy Florence Foster Jenkins nem Nagy Sándor: az egyetlen, amiért híres lett, az a borzasztó énektechnikája. 

florence.png

Na tessék, elkalandoztam. Szóval azzal kezdtem a posztot, hogy a kulcsjelenet sikerül meglátni a film készítőjének szándékát, és egyben magát a hőst, hősnőt is értelmezni. Ez a két film megmutatja a különbséget, milyen az, amikor van, és amikor nincs kulcsjelenet. Az amerikai-angol változatban - jól sejtitek - nincs ilyen. Van a filmnek eleje, közepe, vége, megeszünk egy Popcornt, ennyi. A francia-cseh-belga változatban azonban van.

És ami megdöbbentő: senki nem vette észre. Én legalábbis egyetlen kritikában nem olvastam arról, hogy felfogták volna a kritikusok, mi történt. A közönség pedig egyértelműen a másik filmet értékeli jobbra, emezt egy unalmas, lassú monotóniának beállítva.

(Most jön egy kis spoiler.)

A kulcsjelenet alig észrevehető, és felfogható. A komornyik arcán egy másodperccel tovább ottfelejtett kamera jelzi, amikor utoljára állítja fel a fényképezőgépét, és örökíti meg úrnőjét, épp a drámai összeomlás perceiben. Ő ugyanis végig a filmben fotózza Florence-t, egy alkalommal pedig utal is arra, hogy emiatt van csak a tehetségtelen örökösnő mellett ilyen régóta. 

De miért olyan nagy szám, hogy a komornyik fotózza az úrnőjét?

A kulcsjelenetben áll minden a helyére, amikor Florence megtudja az igazságot - szörnyen énekel -, emiatt pedig színpadiasan összeomlik, ezzel együtt az élete is értelmetlenné válik. A komornyik siet a gépért, és elkattintja. Megörökíti a drámai hősnőt. És ez a történet új értelmezése: Florence Foster Jenkins, aki rajongásig szerette az operát, és a drámai hősöket, és egész életében azt gondolta, hogy ezeket a hősöket formázza meg a színpadon, valójában

maga volt a drámai hős.

Ő maga volt, aki egy tévképzet miatt nevetségessé tette magát, majd amikor rázúdult a saját maga által gerjesztett vihar, összeomlott a súlya alatt. És ekkor juthat eszünkbe: mi van, ha Florence végig drámai hősként gondolt magára, és a komornyik volt az egyetlen, aki ezen nem megbotránkozott, vagy nevetett, hanem felismerte a hőst, és rögzítette az utókornak? Egészen addig a pillanatig azt gondoltuk, azoknak van igaza, akik nevettek és szörnyülködtek (hiszen nincs hangja!), és az téved, aki erről nem vesz tudomást. Ebben a pillanatban, a komornyik arcáról leolvashatjuk: ostobák voltak a gúnyolódók, és a drámai hős a teherrel a hátán lépdelt a sorsa felé, aminek a tudatosságát szinte senki nem vette észre.

Ez pedig egy mesteri értelmezés, a Marguerite című film tehát jókora katarzist tartogat a másik filmmel szemben. Kár, hogy ez így feledésbe merült.

És hogy ebből mennyi igaz? Egyik változat sem a valóságot mutatja be, mint ahogy ez az életrajzi filmekben ez lenni szokott. Valószínűbb, hogy Florence egyáltalán nem volt ennyire eltávolodva a világtól, tisztában volt a korlátaival, de imádta, hogy a közönség özönlik látni őt, a cirkuszi látványosságot. Még az is lehet, hogy az egyik legkifinomultabb börleszket sütötte el az orrunk előtt, cserében a tehetségtelenségéből hírnévre tett szert, halála után hetven évvel is sok művészt megihletve.

Ha csak egy darabot nézel meg áprilisban: A Bernhardi-ügy

Magyarósi Csaba 2017 március 09.

Annak, aki ritkán jár színházba és fél kockáztatni, tök jó választás az Örkény színház, mert matematikailag is elhanyagolható annak az esélye, hogy valami pocsék darabra üljön be az ember (Nagy Örkény Törvény). Nyilván ennek az az ára, hogy a végeredmény általában kevésbé kísérletező, mint mondjuk amit a Katonában látsz, ettől azonban még sosem unalmas, vagy kiszámítható, egyszerűen csak stabilan nagyon jó.

Beülsz ide majdnem bármire és érzed, hogy ez egy szuper társulat, ahol a színészek, a rendezők, a díszletesek, a jelmezesek, és mindenki más is úgy érzi, hogy egy színházba, és nem egy könyvelőirodába jár be dolgozni, játszanak, élvezik, amit csinálnak.

Persze lehet, hogy nem, de mégis ez az érzésed, és ez kívülről nézve pont elég.

A fenti tétellel csak az a gond, hogy más is ismeri rajtam kívül a Nagy Örkény Törvényt, emiatt szinte lehetetlen jegyet venni a darabokra. A Bernhardi-ügy bemutatója például 2015-ben volt, de csak úgy tudtam bejutni most március elején a darabra, hogy az online értékesítés megkezdése után 1-2 perccel le is csaptam a jegyekre. Most annyi a mázli, hogy áprilisban a Városmajorban is játsszák, oda valamivel könnyebb bejutni, van is még vagy negyven szabad ülőhely a két előadásra.

És ha csak egy darab van, amire áprilisban elmész, akkor ez egy remek választás, mert nagyjából minden benne van, amitől egy darabot jónak szoktak találni.

A sztori fordulatos és reflektál a mostani eseményekre, viszonylag szomorú látni, hogy az emberek többsége pont annyira nem képes nagyobb perspektívában és valódi összefüggéseiben látni a világot 2017-ben Budapesten (meg egyébként kábé mindenhol), mint száz évvel ezelőtt Bécsben.

Mintha a két világháborúból és a két nagy európai diktatúrából nem tanultunk volna semmit, pontosabban mintha elfelejtettük volna, amit tanultunk.

A Bernhardi-ügy, Arthur Schnitzler darabja egy orvosról szól, aki szakmai döntést hozva vitába keveredik az egyházzal, a társadalom és a politika felkapja a sztorit, és az eredeti eseményektől és a szemtanúk egyértelmű vallomásától elrugaszkodva kreál ügyet ott, ahol nincs is.

A történet szól a szűklátókörűségről, a gátlástalanságról, az ezekkel összefüggő politikai játszmákról, arról, hogy mit jelent mindezek fényében a tisztességes viselkedés, meg úgy általában arról, hogy van-e értelme a megalkuvás nélküli tisztességnek, ha nincs semmi célja önmagán kívül.

Viszont ezeket a kérdéseket nem moralizálva boncolgatja a darab, hanem egyik nagyon erős drámából a másik önfeledt röhögésbe esve és ettől a remek rendezéstől lesz jó a Bernahrdi-ügy, ettől lesz egy száz évvel ezelőtti Cohen-mozi, legalábbis az egészet végignézve nekem a sztori és a végső mondanivaló sok szempontból olyan filmeket juttatott eszembe, mint mondjuk az Égető bizonyíték.

Szintén párhuzam, hogy a remek, fotózásra született színpadkép előtt itt sem ül le a történet két órán keresztül egy másodpercre sem, hogy a karakterek mind izgalmasak és hogy olyan színészek játsszák a darabot, hogy legszívesebben mindenkinek bemásolnám ide a nevét, mert megérdemelnék.

A főszereplő, Mácsai Pál persze elvisz a hátán bármilyen darabot, bármilyen szöveget, most is olyan könnyedén, elegánsan és természetesen alakítja Bernhardit, hogy őt nézve eszedbe se, hogy színházban ülsz, mintha tényleg a vívódó belgyógyász professzort hallhatnád, ahogy Mácsai minden darabban magától értetődően az, akit játszik (miközben szerencsére nagyon Mácsai).

Gálffi László gátlástalan egészségügyi miniszterként nagyon szórakoztató, Für Anikó remekül idegesítő, Znamenák István, Epres Attila, Csuja Imre, Nagy Zsolt meg, na jó, most hagyom abba, tényleg ideírhatnám az összes nevet, szóval óriásit alkot a csapat.

Érdemes lecsapni a jegyekre, amíg még vannak.

(Fotók: Gordon Eszter)

Hilda: grillcsirke újratöltve

Magyarósi Csaba 2017 március 07.
Címkék: gasztro

Nem nagyon vagyok kibékülve a csirkével, sőt, többnyire elég hitvány alapanyagnak tartom. Persze a nagymamám rántott csirkecombjából bármikor bármennyit és az otthoni grillcsirkéből is szívesen, de étteremben sosem jön rám a csirkerendelés, sőt, ha megkérdezi Dóra, hogy mit főzzön ebédre, nincs olyan, hogy csirkét kérek. Egyébként meg elég elbeszélgetni egy jobb hentessel, az is le fog beszélni a csirkéről, mert ő aztán tud egy két dolgot egy két dologról.

Szóval a csirke felejtős, de erről főleg a Magyarországon kapható csirke tehet, meg az, ahogy múmiává aszalva gyalázzák meg ezeket a szerencsétleneket a különböző élelmiszerboltokban, út menti grillezőkben (bár most kezd derengeni egy jó tíz éves emlék egy tök jó foodtruckos csirkesütödésről, persze akkor még nem food trucknak hívták, megpróbálom kinyomozni, mi lett vele).

Ilyen előzmények után tehát elég rosszul indított nálam a Hilda, ami alapvetően a csirkére építi az egész tevékenységét, B tervként kacsára, amit viszont annyira szeretek, hogy nem ér, azzal könnyű győzni.

A kérdés az volt, hogy egy alapvetően csirkés hely képes lesz-e jó benyomást tenni rám.

dsc07317_1280.jpg

Mindenesetre elég komoly erőfeszítéseket tettek: a beltér valami fantasztikus, a már tényleg unalomig ismételt, talált székekből, krétás táblákból és szakadt poszterekből összeeszkábált dizájn helyett itt valamiféle szecessziós-eklektikus megjelenést alakítottak ki, nagyvonalú, elegáns, egy hozzám hasonló nem is nagyon érti, minek ezt elrontani egy csirkével.

Aztán benézel a pult mögé és látod, hogy ott forognak a szárnyasok, de nemcsak egyszerűen grillen, hanem nyílt láng mellett, ezt egyébként rotisserie-nek hívják, csak mert franciául minden jobban hangzik.

dsc07320_1280.jpg

Szóval jó a beltér meg a technológia is, de a csirkét is spéci helyről és nem valami szeméttelepről vagy illegális csirkekeltetőből szedték össze. Erről jut eszembe az egyik kedvenc napirajzom, amin négy éve egyfolytában röhögök:

3663586_9b1d094261f008bf880e2cacddcd4cb7_wm.jpg

Na szóval ezek az állatok a Beregi-Tiszahát gyümölcsöseiben kapirgáltak boldogan egész életükben, éppen ezért elvileg nem olyan agyonantibiotikumozott, agyonhormonozott jószágok, mint a többség, tehát egészségesebbek és finomabbak is.

Ne dumáljunk, itt a végeredmény:

dsc07328_1280.jpg

dsc07329_1280.jpg

Ez meg a kacsa:

dsc07325_1280.jpg

Sajnos a kacsa továbbra is köröket ver a csirkére. Őrült jó, zsíros húsa van, karakteres íze, hibátlan.

De: a csirke is az a saját kategóriájában. A húsa sokkal tisztább ízű, mint a mezőny nagyobbik része, a sütés során a bőr kellemesen kérges lett, a belsőbb részek viszont lágyak, de nem szárazak. Ez egészen más grillcsirke élmény, mint amikor az ember otthon próbál összeeszkábálni magának valamit, aztán hagymától szalonnáig mindent ráhúz a csirke mellett a nyársra, csak hogy a végén legyen valami íze az egésznek, itt rámentek a csirke tiszta ízére, amire máshol bár ne mennének rá, de itt ér, mert itt jó.

Hilda
1051 Budapest, Nádor utca 5.
+36 31 782 9099
H-V: 9-17

Avalon: fényesre suvickolt szálloda a Bükkben

Magyarósi Csaba 2017 március 04.
Címkék: szórakozás hotel

Eredetileg nem is akartam írni erről a helyről, szóval előre szólok, hogy fotóban elég gyenge lesz az anyag: kizárólag a kajákról készültek saját képek, mert azokról mindig, a többi honlapos, fényesre photoshopolt. Csak miután hazaértünk, kezdtünk el beszélgetni Dórával arról, hogy mégis miért éreztük ilyen jól magunkat, miután megjártunk már közösen nagyon sok hotelt, olyanokat is, amik elvileg feljebb vannak pozicionálva, mint az Avalon, mégis emlékezetesebb volt ez az élmény.

screen_shot_2017-03-03_at_18_03_44.png

Nyilván egyrészt ott van maga a hotelség: mostanában már mindenhová Airbnb-vel utazunk, főleg mert sokkal jobb móka a belvárosban egy magánlakásban megszállni, ahol a folyosón helyiekkel találkozol, ahol rá vagy kényszerítve, hogy a helyiekkel vásárolj be egy boltban, a helyiek életét éld, mint elidegenítve egy szállodában.

De a hoteleknek megvan az az előnyük, hogy jó esetben elég tespedned, és mindent odahoznak eléd, mint egy luxusetetőben, ahol neked csak a szádat kell nyitogatnod.

És az Avalon ezt olyan jól tudja, mint kevés más hely. Nemcsak Magyarországon, hanem általában.

A hotel egyébként Miskolctapolcán van, a Bükk szélén, de annyira a szélén, hogy mindenhonnan a Bükköt látod. Közel a barlangfürdő, de Miskolc belvárosa is csak 15 perc.

Szóval a Bükkben vagyunk és a hely egy egész komplexum: a Hell energiaital húzta fel, állítólag lokálpatriotizmusból, legalábbis akármelyik alkalmazottal beszéltünk, elérzékenyülve mesélte, hogy milyen szép, hogy a cég ezt a hotelt nem Ausztriában építette fel, hanem itt, ahol azért jóval kisebb a fizetőképes kereslet, amit bizonyít, hogy az Avalon finoman szólva sem volt tele.

Pedig oka lenne rá: ilyen összeszedett, jól karbantartott, átgondolt elvek mentén üzemeltetett szállodával elég kevéssel lehet találkozni. Egyrészt van minden: tök szép, minőségi anyagokból felhúzott szobák, ugyanez a minőség egyébként visszaköszön mindenen. Nem a legolcsóbb csempéket, járólapokat, bútorokat használták, iszonyú pénzt toltak bele a projektbe.

10069402.jpg

10069403.jpg

A wellness nagy, tele van szaunákkal, pezsgőfürdőkkel, van fűtött vizes kültéri medence, van plusz egy szauna hatalmas üvegablakkal a Bükkre, játszóház Xbox-szal, edzőterem, gokartpálya, hatalmas kültéri játszóvár, masszázsszoba páros masszázs opcióval, privát pezsgőfürdővel, mellé gyümölcstállal és proseccóval.

És minden teljesen szokatlan minőségben jelenik meg. Ott van az étterem: a hotelekben általában vacak kaja van, a hazai négycsillagosok iszonyú megúszást játszanak. Itt viszont elképesztő választék van reggel, de nemcsak a választék a jó, hanem a minőség is. Az étlapról rendelhető ételek meg egészen kiválóak délben és este, annyira, hogy utolsó vacsorára már simán ki mertem rendelni a kagylót, pedig az ilyesmi általában kész életveszély ilyen messze a tengertől.

A gokartpálya Európa egyik legnagyobb épített elektromos gokartpályája és nagyon lehet hasítani a kis dögökkel, amikben még hangmodulátor is van, hogy ne zavarjon az elektromos motor hangtalan surrogása: tök jó a V8-as élmény. A páros masszázs meg tényleg az a minőség volt, hogy csak csorgó nyállal néztünk, megszólalni sem tudtunk nagyon.

avalon-hell-kart.jpg

És a legjobb a körítés: hogy minden alkalmazott kedves, mosolyog, nem érzed azt, hogy elfordulsz és voodoo-babát kezdenek el döfködni. És hogy mindenki teszi a dolgát: Magyarországon tök általános, hogy felépítenek valamit, aztán hagyják elrohadni. Ez lényegében része a sztorinak. De itt egész nap takarítottak, tisztítottak és nemcsak a szobákban: az összes, eleve tiszta üvegfelületet, burkolati elemet, mindent egész nap suvickolnak. Előbb tűnik el a szálloda a súrlódástól, mint hogy koszos legyen.

Tegyük hozzá, a hotel egyáltalán nem olcsó, az Avalon konkrétan olyan drága, hogy Ausztriában sem lenne sokkal soványabb a számla. A szobák 40-50 ezerbe kerülnek, egy vacsora két főre simán egy húszas, szóval ide nem esik csak úgy be az ember, erre alaposan rákészül, erre alkalom kell. Viszont ilyen alkalmi helyeknél is gyakran előfordul, hogy az ember odamegy és aztán csalódik, mert az egész csomag csak a prospektusban néz ki jól. Na hát ez nem.

Ha egy hely elég régóta van nyitva, még ezt is megengedheti magának

szucsadam 2017 március 01.
Címkék: gasztro városkép

A Farger kávézó Budapest egyik alapintézménye. Köszönheti ezt annak, hogy már több mint tíz éve nyitva van - ritka az ilyen manapság - , és hogy nyáron szinte a Szabadság térre ülhet ki, aki itt kér egy kávét. A tulajdonos, John, amerikai akcentussal beszéli a magyart, ami a túloldalon található nagykövetség mellett tökéletesen autentikusnak számít.

A hangulat pedig nagyon barátságos, nagyon laza. Ahogy egy 13 éve nyitva lévő kávézóban ennek lenni kell.

Télen ugyan nem annyira hangulatos itt, mindenesetre van a helyiség közepén egy dupla bőrkanapé, ami feledteti a hideget. Itt el lehet terülni, becsukni a szemünket, és azt képzelni, hogy már tényleg tavasz van. A kaja egyébként egyáltalán nem rossz, a lazacos - Philadelphia sajtkrémes bagelben annyi a lazac, hogy félő, a nógrádi medvéknek már nem marad. A görög salátában (valamiért ezt hozták ki, amikor azt kértem, ajánljanak valamit) meg annyi a frissesség, hogy így március elsején csodának számít. Még a paradicsomnak is volt íze.

dsc01773.JPG

dsc01775.JPG

Na de. Nem ezért írok a helyről. Hanem mert a fent említett bőrkanapék mellett egy különös tárgyat találtam. Nézzük csak meg még egyszer a kanapékat.

dsc01783.JPG

Az ott egy kandalló, nem? Még a fa is be van készítve.

Hát nem:

dsc01770.JPG

Azt találták ki, hogy egy fából eszkábált izére kő díszítésű tapétát ragasztanak celluxszal.

Alulra bedobtak pár hasábot, és máris kész az erdei vadászház hangulat.

Rögtön eszembe jutott, hogy az ilyen ordenáré poénokat csak a régi motorosok engedhetik meg maguknak. Csak ők válthatnak ki mosolygást az ilyen húzással, bármelyik újonnan indult vendéglátóegységben az ilyenért minimum egy csillag jár az összes létező közösségi értékelőn.

Gratulálunk a lazasághoz.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu