English

Egy nap a városban

Egy sorozat, ami tökéletesen bemutatja az élet apró örömeit

szucsadam 2017 június 15.

A Netflixen bukkantam rá erre a gyöngyszemre, ami annyira japán, hogy egyetlen más nemzet sem lenne képes létrehozni. És ami egyszerre ébresztett bennem nosztalgikus érzéseket, és frissített fel a szemléletével.

samurai-gourmet-netflix-banner.png

Samurai Gourmet.

A sorozat főszereplője Takeshi Kasumi, egy 60 éves, frissen nyugdíjba vonult exhivatalnok. Miután ott találja magát a rengeteg szabadidővel, elkezd a környéken sétálgatni, és hirtelen rájön: szabad. Akkor eszik és ott, ahol csak szeretne, és ha délben sörözne, megteheti minden további következmény nélkül. Egy vándorló szamurájnak képzeli magát, aki vendéglőről vendéglőre jár, és élvezi, amit az élet nyújt neki.

Erről szól a sorozat, semmi többről.

samurai-gourmet_2017a-672x368.png

A részek mindössze 20 percesek, a cselekmény nagyon egyszerű, mégis lebilincselő a sorozat. Az első részben ébred rá az új élete örömeire hősünk egy Sóva kori étteremben, ahol sört is fogyaszt (Hirohito császár uralmának idejét jelöli, 1929-től 1989-ig, vagyis a befejezése időben egybeesik a mi rendszerváltásunkkal). A második rész meg arról szól, hogy rament enne, de sorok állnak a népszerű helyek előtt, ezért egy elhagyatott kínai étterembe megy, ahol minden előjel arra utal, hogy borzalmas élménye lesz.

És tényleg az lesz.

Eszik fenszi olasz étteremben, meg piaci sütödében is, automatából kiszedett sörrel a kezében. Rájön, hogy befolyásolhatja az étel ízét a hangulatunk, és hogy még a finom falatokat is tönkre tudja tenni a környezet, ahol azt elfogyasztjuk. Takeshi Kasumi egy egyszerű, szerény ember, tökéletesen átlagos élethelyzettel. Valamiért mégis olyan izgalmas lesz az élete, hogy leülök, és tátott szájjal nézem.

Pedig csak éttermekbe jár, vagy épp megszáll egy panzióban, és kisétál a piacra.

Az azonban, hogy ezt az életet ennyire élvezi, és hogy a hétköznapi helyzetekben a képzeletbeli társának, egy morcona szamurájnak a reakcióit vizionálja, az egészet átértelmezi, megtölti tartalommal. 

Ugyanilyen felfedezés volt számomra annak idején Budapest. Itt éltem már vagy tíz éve, de nem kezdtem vele semmit: átutaztam a kezdő és végpontok között, nem figyeltem kellően a környezetemre. Aztán amikor hét éve elkezdtük írni a blogot Csabával, elkezdett kinyílni a város, felfedeztem egyre több élményt, csukott szemmel kóstoltam, felfrissülve vagy épp dühösen és csalódottan távoztam helyekről, éttermekből, koncerttermekből, kiállításokról, előadásokról. Ami jó volt nekem, megírtam, ez az Egy nap a városban blog 50 százaléka.

Amit pedig észrevettem, hogy ha cél nélkül lófrálsz, és kíváncsian odafordulsz minden szembejövő jelenség felé, hihetetlen kalandokba keveredsz. Szinte szóról szóra ugyanezt elmondja Takeshi Kasumi is az egyik részben. Nem tudom, 60 éves koromban lesz-e még Egy nap a városban, de ha lesz, úgy szeretném közvetíteni a várost, ahogyan Takeshi Kasumi teszi. Akár az ételekkel kapcsolatban, akár bármi mással, amikről írni szoktunk.

Bede Márton fogta meg jól, amikor az egyik gasztroposztjában szabadkozott, hogy ő nem igazi gasztronómus - mégis ír éttermekről, ételekről. Leírta, hogy ő igazából csak szeret éttermekbe járni, és évek alatt heti egy-két élmény hatására jobban meg tudja ítélni, mi várható el egy helytől. Mi Csabával heti négy-öt élményt szerzünk, 2010 óta, és mi is szóról szóra leírtuk ugyanazt: nem vagyunk gasztronómusok, csak, mint ahogy ő is, szeretünk kipróbálni új helyeket, és időnként írni ezekről. 

Mi ugyanolyan kísérletező, időnként lyukra futó Takeshiként kezdtük. Sőt, én ma is ugyanolyan Takeshinak tartom magam. És titeket is annak tartalak, hiszen fel akarjátok fedezni a várost, új élményeket szereznétek, és nálunk kerestek tippeket hozzá.

Takeshi Kasumi egy egészen mindennapi hős, akinek élmény követni a kalandjait. Külön élmény nekem az a húsz perc, amikor megnézem a szigorúan nemgasztronómus bírálatát, ahogy élvezi az ételeket, én pedig nyálelválasztást beindító közelieket nézegethetek istentelenül finomnak kinéző japán ételekről. Aki megnézi a sorozat részeit, megérti: érdemes ugyan figyelni  a szakma csúcsát figyelő szakértőkre, de érdemes figyelni a hétköznapibb lehetőségeket értékelő hétköznapibb figurákra is.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy a kilenc hónapos kislányommal az időm legnagyobb részében otthon vagyok, a maradék időben pedig dolgozom. Ne zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy megőrültem, és a sorozat igazából borzalmas.

Ilyen életteli módon még nem mutattak be halottakat

szucsadam 2017 június 14.
Címkék: kultúra városkép

Öt éve írtam a blogon a Fiumei úti sírkertről, ideális ősziséta-állomásként. Ugyanis annak ellenére közparknak tekinthető ez a hely, hogy eredetileg a halottak elhelyezésére, és a róluk való megemlékezésre szánták. A Fiumei úti sírkert ugyanis e funkció mellett nemcsak egy árnyas, hatalmas park, de a számtalan íróval, tudóssal, színésszel együtt egy pantheon-látogatási élményt is nyújt.

Szeretek itt sétálni, na.

A sírkert megismerése azonban ezidáig nehézségekbe ütközött. Volt ugyan egy ősi térkép, meg holmi segítséget is kérhettünk a bejáratnál, de igazából magunkra voltunk utalva a felderítésben. Gyorsan rövidre is zárom:

Többé ez nincs így!

A bejáratnál már kapható 900 forintért egy minőségi lapokra nyomott, 48 oldalas füzet, a Több mint temető, ami pontosan az, amire ennek a helynek szüksége volt. Úgy mutatja be a temetőt, mintha tényleg egy fontos hely lenne, ahol tényleg a nemzetünk legnagyobbjait rejtik a sírok. Úgyhogy joggal mondhatjuk: miért nem volt eddig egy ilyen a kezünkben?

A sírkert rövid - tényleg rövid, és jól tagolt - történetét követően összehasonlítjuk azt más nagy temetőkkel, ezután pedig a legnagyobb mauzóleumok sztoriját olvashatjuk. Eddig még semmi különös, a lényeg ez után jön. Mondjuk a Temető számokban rész.

dsc03984.JPG

A sírhellyel rendelkező (halott) miniszterelnökeink hány százaléka található meg itt? Hány kilométer hosszúak az utak a temető területén? Hány madárfajnak ad otthont a temető? (30, 23, 40)

Olvashatunk igazán nagyszabású temetésekről, vagy épp a Jókai köröndről, ahol Jókai mellett Blaha Lujza, Ady Endre és a Malosik család látogatható (a könyv nem írja, de itt van egyébként a Haggenmacher család egy része is, ők a sörgyárosok, akik a fél Andrássy utat birtokolták, amíg el nem államosították tőlük. A másik felük az Aréna Plaza felöli kerítésnél omladozik).

A könyv csúcspontja azonban a gasztroséta: olyan halottakat idéz meg a kiadvány, akiknek a magyar konyha köszönhet fontos elemeket. Kugler, Unicum, Stühmer, zserbó, és így tovább. A gasztroállomásokat egy térképen is láthatjuk.

dsc03979.JPG

A kiadványt valószínűleg annak köszönhetjük, hogy tavaly az egész temető a Nemzeti Örökség Intézetéhez került. Nekik köszönhető az is, hogy az Emlékhelyek Napján, nemrég, a Nemzeti Filharmonikusok a kórussal kiegészülve egy 30 perces koncertet adtak, miközben Magyarország legnagyobb funerális építményére, a Kossuth-mauzóleumra élőben animációt vetítettek. Patrtihely volt a Fiumei, a maga módján.

A sírkert tehát nem egy magára hagyott, _fenntartott_ hely, amit csak néhány elvetemültnek érdemes hirtelen ötlettől vezérelve látogatnia, hanem egy lazán, lexikon nélkül is megismerhető látványosság. Csaba nemsokára ellátogat ide, és a kiadvány szellemiségében megpróbálja megtapasztalni azt, amiről én itt csak a számat téptem. 

A piaci étkezde, ahol nem reklamálsz, mert nincs esélyed

szucsadam 2017 június 08.

Vannak olyan dolgok a világban, amik épp annyira hihetetlenek, mint amilyen rövid ideig tartanak. Ilyen volt az Andrássy úton Gattyán György luxuspalotája, aminek a kirakatai előtt az aszfaltra locsolták a drága parfümöt, hogy megadják az életérzést, már az arra járóknak is. Ezen az eszméletlen pazarláson sokan felháborodtak, de én nem, mert tudtam, hogy addig kell élvezni ezt az őrületet, amíg tart. 

Úgy értem, emberek. Folyt a sanel a járdán, hogy megmutassák az igazi luxust az utca népének. Ez van olyan sztori, mint amilyeneket a századforduló Budapestjének történelméből emlegetünk azóta is.

Vége lett.

Én valami ilyesmit érzek minden alkalommal, amikor megpillantom egy üveglap mögött Széll Tamást, Magyarország legjobb szakácsát, Bocuse d'Or negyedik helyezett és különdíjas séfet, a Hold utcai piacon, ahogy a Stand25 nevű placcon szolgálja ki villámgyorsan a stábjával az éhes piacozókat. Persze aki ide jön, nem feltétlenül piacozó: a Stand25 van akkora szám, hogy ide zarándokolnak távolabbról is, ebédidőben alig lehet bejutni. Gyorstipp: 15 és 17 óra között érdemes csak úgy beesni, mert akkor még simán kapunk asztalt (17 után már nem fogadnak új vendéget, hatkor zár a piac).

img_3845.JPG

Ugyanazt gondolom, mint az utcán folyó parfümről: Tamás nem dolgozik majd itt nap mint nap a későbbiekben, ilyen kiváltságban csak az első időkben lesz részünk. Addig kell kiélvezni, amíg tart.

Én nem írok a kajákról, ezt már megtette a nyitás után Csaba. Én egy élményről írok, ami itt esett velem 2017. június elsején, a nyár meteorológiai értelemben vett első napján.

21 nappal a csillagászati nyár előtt.

Ebédeltem a barátaimmal. A főételem mangalica máj volt, istentelenül tökéletes textúrával és ízzel. Tényleg, nagyon elégedett voltam, egészen az utolsó néhány falatig, amiről végig azt hittem, hogy majd az élmény megkoronázása lesz, a consécration, incoronazione, vagy ahogy tetszik. De az utolsó pár falat nem csúszott le, annyira rágós, szétvághatatlan, kellemetlen volt.

kaja.jpg

A pincér, amikor a tányérokat letakarítva megkérdezte, hogy minden ízlett-e, én megdicsértem mindent, és kiemeltem ezt a sajnálatos élményemet is. “Persze nem azt állítom, hogy nyers volt, hiszen láttam, hogy nem az” - teszem hozzá gyorsan. Neeeem uram, azt gondolom, hogy ezen a helyen ez TELJESEN elképzelhetetlen - válaszol mosolyogva a hölgy, egy pillanatra felsandítva, meghallotta-e Tamás a fölénk tornyosuló szellemével, hogy a “nyers” szót használtam, még ha előtte a “nem azt állítom” szóösszetételt alkalmaztam is. Nem nézett a tányéromra, nem vitte hátra megmutatni, eltakarította.

Ez szerintem nem profi. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy Széll Tamás hibázott, hanem mert semminek nézték a kritikámat, egy pillanatra sem fontolták meg, hanem anélkül törölték, hogy egyáltalán tudomásul vették volna. Ez nem egy Michelin-csillagos étterem, de úgy gondoltam, hogy komolyan kell venni a vendéget.

Úgyhogy felálltam, és odamentem Széll Tamáshoz.

Picit remegett a lábam.

szell.jpg

Tamás halál kedves volt, mosolygott, ugyanis ha épp nem a kajákra fókuszált 500 százalékkal és mogorva tekintettel, lazán beszédbe elegyedik bárkivel, aki arra járt. Pedig ételceleb, a szó leggurmandosabb értelmében. Amikor elmondtam neki, mennyire ízlett minden, nagyon örült, amikor pedig rátértem az utolsó falatokra, komoly arcot vágott, nagyon figyelt, mit mondok, és esküszöm, ha nálam van a tányér

még meg is nézi a májmaradékomat.

De már nem volt.

Azt mondta, hogy ő igyekszik úgy vágni a májat, hogy egységes legyen a textúra, de ez mégiscsak máj, és a hajszálerek szerkezete nem kiszámítható, és előfordul, hogy rágós lesz egy falat. Megköszöntem, ő is, mosolyogtunk, eljöttem.

Persze esélyem sem volt. Mert lehet, hogy átjutottam az elitista pincérek védőgyűrűjén, és elértem a vezért közvetlenül, de ha tényleg ő készítette a májamat, mégis milyen kritikát fogalmazhatnék meg, amit ne tudna teljesen porba rombolni az ország legjobb séfje? A bokusz-negyedik?

Mégis ki az az őrült, aki leáll vele vitatkozni arról, amit főzött?

Senki. Ez az a hely, ahol nincs esélyed, de ezt egyáltalán nem bánod. Egyrészt mert nincs igazán miért. Másrészt mert ha Széll Tamás mosolyogva tesz helyre, azt mosolyogva köszönöd meg az ételcelebnek.

Egy kézműves kórusmű utolsó előadásán jártam (három nappal késtem le az elsőt)

szucsadam 2017 június 07.
Címkék: zene koncert

Tóth Árpád neve zenei körökben ismert, akik viszont nem tudják, miben fantasztikusan tehetséges, az nézze meg ezt a videót:

Árpád képes rávenni egy rakás idegen embert, hogy több szólamban énekeljen, mégpedig úgy, hogy mindenki élvezi a közös éneklést!

Ami elég menő (csapatépítéseinkbe bele is vettük választható programpontként).

Árpád annyira belejött abba, hogy rávegyen éneklésre amatőröket, hogy Csíkszerda néven még kórust - ma már több kórust - is formált belőlük. A kórus tagjai munkaidő után, önszorgalomból gyakorolnak, fél éven keresztül, hogy aztán az így elkészült és begyakorolt művet kábé hatszor előadják három nap alatt, aztán elégessék az összes jegyzetüket, és minden erejükkel egy új művet tanuljanak meg.

Legutóbb a közösségi opera műfaját próbálták ki, és mutatták be a kelenföldi Montázs Központban. Jonathan Dove, a darab szerző-híressége még Budapestre is ellátogatott az esemény miatt. 

Ezúttal a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola adott helyet a műnek, ami a zongorás kamarazenét és a kóruséneklést házasította össze. A nézőket körgyűrű alakban ültették le, a kórustagok pedig őket körbevéve, és persze a kör belsejéből is, bombázták hangokkal, különféle szólamokkal. A hangok egymással összeérve alkottak olyan élményt, mintha egy hatalmas hangorkán kellős közepében ülnénk, és innen-onnan a fejünknek csapódna egy-egy gé, dé, meg egyvonalas há. Persze ez csak papíron ilyen pontos, mivel ez amatőr kórus, előfordultak hamis hangok, akár még gisz is, de nem ez a lényeg: a hangorkán átütő ereje így is megvolt. 

A háromnegyed órás előadás első felét Ovidius Metamorposes műve ihlette, ennek ellenére magyar népdalok, egy litván népdal, és versfeldolgozások váltották egymást, így bemutatva Küparisszosz fává változását. Hihetetlen élmény volt, ahogy a kórus egy bennszülött ausztrál műdalra topogva középre összeáll egy stilizált ciprusfává, majd a hangok kettéváltak, a fát alkotó kórustagok egyre mélyebben énekeltek, ahogy a gyökér leereszkedik a földbe, a környező énekesek pedig, zenei terroárként, egyre vékonyodó hatással voltak az egész hangegyüttesre.

A másik mű a híres francia zeneszerző Massenet Biblis című kantátáit dolgozta fel. Míg Massenet nevét minden operába járó ember ismeri, addig ez a műve annyira ismeretlen, hogy még youtube-link sincs róla - meg amúgy semmilyen hangzó anyag. Árpád, a karvezető bukkant rá a "felszabadult kották könyvtárában”, letöltötte, és máris nekiálltak a feldolgozásnak.

A darabot egyébként Kemenes András zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára kísérte zongorán, tökéletes tempókkal, feltekintés nélkül érezve a karnagy mozdulatait, Eirini Patsea, a szoprán szólista pedig olyan fantasztikusan adta elő a darabot, hogy tényleg kizökkentem a második résznél: egyáltalán nem tűnt amatőr társulatnak a társulat.

Összesen hatszor adták elő a darabot, pénteken kezdték, én az utolsó előadáson voltam, vasárnap. De figyelem! A hétvégén, pontosabban 2017. június 10-én, szombaton 16 órától éjfélig Budapesten, a józsefvárosi Palotanegyedben, a Mikszáth Kálmán téren és környékén, belső udvarokban, erkélyeken, tereken zajlik majd a Kórusok Éjszakája, ahol természetesen a Csíkszerda tagjai is énekelnek.

A budapesti lépcsőházak történetét mesélném el, csak hát...

szucsadam 2017 június 06.

Az újságírás: tükör. Csakúgy, mint a regény - arról ugyanazt írja Stendhal. Mindegy, mi a műfaj, a cél, hogy az író minél pontosabb képet alkosson magában a körülötte érzékelhető valóságról, és ezt képes legyen átültetni az olvasó fejébe is. 

Aminek nem a tükörtartás a végső célja, ahol az író nem erre törekszik, az nem újságírás (blogírás, regényírás, ha úgy tetszik). Az manipuláció, hangulatkeltés vagy provokáció, mindezt együtt kifejezve egy kalap szar. 

Ez a két kategória van, a többi felosztás apróság ehhez képest. A két tábor művelői általában ki nem állhatják egymást, különféle nyilvánvaló okokból. Ritka és visszatetsző dolog, ha a köpködés ugyanazon a térfélen folyik (van rá sajnos példa). 

De ez mellékes. 

Aki tükröt próbál tartani, folyton olyan kihívás előtt áll, hogy megtalálja azt a pontot, ahová állni érdemes. Ahonnan izgalmas dolgok lesznek a tükörben, amiket mások is megnéznének. Budapesttel kapcsolatban hét év alatt rengeteg módon próbálgattuk ezt a tükröt, egyes témákat, feldolgozási módokat már mi is ununk picit (a lépcsőházas sorozatunk azóta más lapokban önálló életre kelt), és próbálgatjuk mindig az új hangunkat, új ötleteinket, nehogy véletlenül is úgy gondolja valaki minket olvasva, hogy a város nem ugyanolyan izgalmas, mint hét éve, amikor elkezdtük írni a blogot. Nagyon is az. 

Két, egymástól független esemény jelölte ki számomra nemrég, hová kell állnom most a tükörrel.

Az egyik a legutóbbi Építészti Filmnapok volt. Akkor ugyanis megnéztem a 25Bis című dokumentumfilmet, ami August Perret – a 20. század egyik legbefolyásosabb francia építészének – egyik munkájáról szól. Egy lakóházról. A filmesek rendszeresen visszajárnak egy Perret-házba, és meglesik, hogyan élnek odabent az emberek. A különc gondnok, Monsieur Catello kíséri őket, a kilencemeletes épületet pedig az ő és a lakók nézőpontjából fedezzük fel. 

Rögtön beleszerettem a filmbe. Dokumentumfilm igénnyel készült, vagyis a valóság való minél pontosabb bemutatása volt a célja, így aztán nem hemzsegett a kimondottan izgalmas vagy lebilincselő részektől. Ahogy az élet sem hemzseg. Az egész, úgy, ahogy volt, önmaga volt lebilincselő, hiszen nem sokszor kapsz lehetőséget, hogy mások hétköznapjait lesd. 

A másik esemény az idei Budapest100 volt, Saly Noémi muzeológus-történész lépcsőház-vezetésén jártam ugyanis. Az csak egy dolog, hogy Noémi kiváló előadó, aki a történelmi anekdotákat mindenkinél élvezetesebben képes előadni. Ezúttal ugyanis abban a lépcsőházban jártunk, ahol ő is lakik, így a végén a lakásában kötöttünk ki nagyon sokan (erről az Én Menő Lakásom blogon közlök majd képeket később). Noémi megállt egy bejárati ajtónál, és úgy mesélte sorban az ott lakók felmenőinek vagy a korábban ott élők élettörténetét, ahogy én a sajátomat sem tudnám. 

saly.jpg

dsc02953.JPG

Ez a két esemény végül elültette a gondolatot a fejemben: milyen jó lenne a 25Bishez hasonló filmeket nézni, sorozatban, Budapest lépcsőházaiban? Bevisz és odabent kísér minket egy lakó, több napon át ücsörgök a lépcsőn, várva, hogy a hétköznapi életről jó felvételeket készítsek, bekopogok lakásokba, és mini interjúkat készítek az ott élőkkel, beinvitálnak, és bepillantást kapunk kamerán keresztül az otthonukba is.

Azt gondoltam, hogy ez sima ügy lesz, az egyetlen problémát abban láttam, hogy mivel a dokumentumfilm jellege miatt nem engedek beleszólást a szerkesztésbe, és minden eltérő álláspontot bemutatok, esetleg megsértődnek majd egyesek, vagy visszavonják a közlésre való engedélyt. De, gondoltam, ezt majdcsak lekezelem valahogy.

Ha meggondoljuk, három dolog kell ehhez: egy építészetileg is izgalmas lépcsőház, egy valódi lakóközösség (nem szépségszalonok és ügyvédek, meg külföldi befektetől lakásai egymás felett), és persze egyfajta büszkeség, amivel az ott élők szívesen kiállnak a kamera elé.

Azt hittem, hogy egy városban, ahol tömegével akadnak szebbnél szebb lépcsőházak, ott legalább öt-hat lakó szívesen mesél akár több ezer embernek, szívesen megmutatja, hogyan él. Megörökíti magát. És tényleg lehet, hogy így is van, de arra is rájöttem, hogy ezeket a lépcsőházakat 

nagyon nehéz megtalálni. 

Volt több ideálisnak tűnő jelölt is, de vagy a közös képviselő zárkózott el az együttműködéstől, vagy a lakók nem szolgáltattak megfelelő alapanyagot, vagy más jött közbe. Persze nem adom fel, van még pár tippem, kit hívjak fel, de arra is rájöttem, hogy hülye lennék nem használni a blog felületét a segítségkérésre.

Szóval halló.

Aki tud olyan lépcsőházat, ami (építészetileg) szép, a lakóközösség pedig nemhogy nem akarja kardélre hányni egymást, de valamiféle összetartás, közösségi erő is van, akkor jelentkezzen nálam egy levéllel. Én ezt a csillagok szerencsés együttállása után egy amatőr kisfilmmel hálálom meg, ami remélhetőleg azt a szeletét mutatná meg a városnak, amit eddig nem láttunk.