English

Egy nap a városban

Nem hagytam ott a gatyámat az Andrássy úti luxuscsokiboltban - Ghraoui

szucsadam 2017 október 10.
Címkék: gasztro csokoládé

A Ghraoui csokigyár híre futótűzként terjedt még májusban: adott egy háború elől menekülő szír üzletember, aki áttelepíti a csokiüzemét Magyarországra, elég nagy sztori. És ez nem akármilyen üzem, saját bevallása szerint a _világ_ _legjobb_ csokoládéját készítik, és nemsokára a 15 legnagyobb között jegyzik majd a Ghraoui nevet. Nagyjából a hír megjelenésének idején jelent meg az Andrássy úton, az Operához nagyon közel egy üzlet, ami a Coming Soon felirattal hirdette, hamarosan kinyit a csokibolt, és mindenki megkóstolhatja, milyen is ez a Ghraoui.

Aztán az üzlet nem nyitott ki, egészen pár héttel ezelőttig. 

Engem ez picit megrémített. Nem attól ijedtem meg, hogy a Ghraoui eltűnik a süllyesztőben, hanem attól, hogy mennyibe fog kerülni itt egy bonbon.

Ha ugyanis valaki megteheti, hogy egy ekkora Andrássy úti üzletet fél éven át 0 forint forgalmat generálva állni hagy, ott iszonyatos bevételeket kell termelni ennek a bolt kialakításán túli laza tizenöt-húszmillió forint előteremtéséhez. Gyors fejszámolás után, leosztva ezt a pénzmennyiséget két éves megtérüléssel, egyetlen eladott bonbonra az jött ki, hogy ha nem óvatosan választok, egy ilyen csokizabálós nap végén akár vihetik a kocsimat is.

Ennek ellenére vártam már a megnyitást, hiszen egyszer már - egy másik helyen -megbarátkoztam a gondolattal, hogy egyetlen bonbonért egy ezrest fizessek, és még akkor is, ha akkor az félreértésnek bizonyult. Mégis, felkészültem egy ilyen kihívásra, gondoltam, itt majd tényleg jön ez a rém.

dsc05078.JPG

Határozott léptekkel megindultam a bejárat felé, de az ajtót már nem tudtam kinyitni: minden betérő vendég előtt egy "máskülönben irodalomtanár, hétvégén biztonsági őr"-nek látszó, udvarias férfi nyitja ki az ajtót, miközben az eladó hölgyek címlapfotózáshoz szükséges mennyiségű sminkben, és makulátlanul egyenes, ráncmentes, testre szabott ruhában lépnek oda hozzám mosolyogva. A legtöbb ember ennél a pontnál már gondolkozik, hogy hogyan meneküljön a csapdából, ő itt gyanútlanul besétált egy _luxus_ csokiboltba, az őr becsukta mögötte az ajtót, mindjárt valaki teletömi a száját, miközben a másik tuszkolja a kezébe a számlát. A legtöbb ismerősöm legalábbis feszengene ilyen helyzetben, engem is csak a többszöri, Michelin-csillagos éttermekben tett látogatásom tett érzéketlenné, és ilyen helyzetben is tudok olyan közvetlen maradni, mintha a Kádárban köszönnék oda Orbán úrnak, a tulajdonosnak a bejáratnál.

Miután megcsodáltam a múzeumi vitrinekben kiállított bonbonokat, kandírozott gyümölcsöket és hasonlókat, amik mellett egyetlen táblán volt feltüntetve valami 23 ezer forintos ár (a kirakatban is valami hasonlók látszottak, de nem törődtem vele), a hölgy hátrakísért, ahol megkóstolhattam az édességeknek egy részét, ez volt a kínálat:

 dsc05059.JPG

A hely egyébként azért jó, mert még itt sem éreztem azt, hogy muszáj vásárolnom. Nyugodtan mondhattam volna, hogy köszönöm, eleget láttam, még visszatérek.

A bonbonok egyébként nagyon szépek, kézzel festettek - ahol ilyenre volt szükség -, alacsony cukortartalmúak és nagyon ízletesek. A csokoládé jó minőségű, de miután jártam brüsszeli csokimanufaktúrákban, a világ legjobbjának így elsőre nem kiáltanám ki. A bonbonok íze kicsit eltér az általunk megszokottól, a Ghraouihoz hasonlóan bean to bar csokikat készítő (vagyis a kakaóbabból a teljes gyártási folyamatot lekísérő, így leginkább egyedi csokoládét gyártani képes) Rózsavölgyihez képest itt eltérő fűszerezéssel, csokoládéval találkozunk, még azt is megkockáztatom, hogy időnként kevésbé elegáns ízösszetételt alkotva. De a minőség nem vitás.

Az árak pedig egyáltalán nem verik ki a biztosítékot: 2300 forint egy saját magunk által válogatott 8 darabos bonbon válogatás, és ez fix ár, és nagyjából ilyet kapunk érte:

dsc05084.JPG

Ilyen dobozban és ajándéktáskában:

dsc05080.JPG
Mint a Mendl’s a Grand Budapest Hotelben, nem?

Ez pedig kábé 300 forintos bonbonárat jelent (kábé kilenc-tíz grammos átlagsúly mellett), ami még csak nem is ritka a budapesti csúcsbonbonosoknál. Igaz, végül csak sikerült megközelítenem az ezer forintos falatot: ez a Autrefois Damas névre hallgató sárgabarack pisztáciával 900-1200 forintba kerül, súlytól függően, per darab.Ezt külön dobozba helyezik be, kesztyűben (nálam ez már-már átütötte a sznobdetektort):

dsc05074.JPG

dsc05083.JPG

Egyébként a kedvenceim ezek voltak: Les Trois Sages, Château d’amour, Mocka, és a kinézete miatt a Jardin de Sissi.

Mindenesetre látszik, hogy a Ghraoui tulajdonosa nem a gyors megtérülés megszállottja, de ez érthető is, hiszen maga a cég is több mint kétszáz éves. Kivárják, hogy tényleg a legjobbak között tartják-e majd számon őket, de szerintem - ez csak megérzés - biztosra vehetünk egy finoman felszálló áremelést a közeljövőben is.

Ti pedig nyugodtan menjetek be körülnézni, élvezzétek azt a kiszolgálási színvonalat, amit egyelőre sajnos csak külföldről tudunk importálni, kóstolgassatok is, érdemes.

Ghraoui
Cím: 1061 Budapest, Andrássy út 31.
Nyitva: H- Szo 10:00 - 19:00

Észrevettétek, hogy milyen gyakran színpadra lépnek emberek robotokkal?

szucsadam 2017 október 07.
Címkék: kultúra tánc

Még csak a trendek láthatóak, a folyamatnak csupán az elején járunk, még csak sejtjük, milyen lesz a világ, ha a mesterséges intelligencia és a robotok egyre több munkát átvesznek az embertől, hogy lesz-e gépgyűlölet, megtöltjük-e érzelmekkel az általunk alkotott szerkezeteket. A hét nagyon várt filmje nekem a Blade Runner második része volt, ami szintén a jövő kesernyés, utcaszagú valóságát próbálja bemutatni, és ha a sci-fiben felbukkanna egy előadás villogós neonplakátja, ahol egy tajvani táncos és egy ipari robot táncos duettjét lehet megtekinteni, teljesen belepasszolna a képbe a felhívás.

Azt gondoljuk, hogy ilyen dolgokkal akkor foglalkoznak majd, amikor mindez valóság lesz, amikor már az emberek és a robotok szimbiózisban élnek.

Pedig épp az az érdekes, hogy a művészek meghaladják a tapasztalható világot, és előre tekintve már évek óta robotokkal dolgoznak, ugyanúgy foglalkoztatja őket a kérdés, csak épp nem egzisztencialista szemszögből. Lesz-e érzelme a robotoknak? Ha nem, tudnak-e úgy tenni? És ha tudnak, lehet-e táncolni velük? Nagyjából ezeket a kérdéseket forgatta a fejében a tajvani táncos, koreográfus, feltaláló és videós Huang Yi, amikor elkezdte betanítani KUKA gyártmányú ipari robotját, hogy együtt táncolhassanak. A Trafóban léptek fel tegnap és tegnapelőtt.

A darab maga helyenként tényleg izgalmas kérdéseket vetett fel csupán azzal, hogy a robot tényleg emberszerű, finommozgással haladt a táncos felé, és el tőle, hogy vette őt kamerával, majd kitekintett a közönségre, hogy szinte éreztük: fél, amikor a táncos összeesett, és nem mozdult. Helyenként ugyan vontatott volt az előadás, nem tartotta fenn az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy iszonyatos munka volt benne: a robot mozgásának minden egyes percére tíz óra programozási munka jutott. 

Nekem valami katarzisszerűséget mégsem a szándékos mondanivaló okozott, legalábbis azt hiszem, az alkotó nem gondolt arra, milyen különös egy európainak nézni, ahogy egy távol-keleti táncos egy a tömeggyártás szimbólumának tekinthető ipari robottal együtt Bach csellószvitjeire mozog együtt a színpadon. Megérezzük a dolgok helyét a világban, amikor az európai művészet egy nagyon szép és kellemes alapot ad egy high-tech mozgóképnek, ami olyan kérdéseket boncolgat, amik számunkra legalábbis egzotikusak. Pedig valódiak a kérdések, a világ népesebb részén. 

15_02_10_huangyikuka366_by_jacob_blickenstaff.jpg

De nem ez volt az egyetlen hasonló előadás, a Trafó smART! sorozata több ilyet is műsorra tűz, és rögtön pár nap múlva érkezik Valencia James az AI am here cíművel, ahol az alkotó egy mesterséges intelligenciával táncol. Ideje megszoknunk a gépeket a művészetben, és nem úgy, hogy a színházban Kulka János monológja után Nenszi, a hatkarú android viharzik be a színpadra sírva, hogy most már nem bírja elviselni az életet, és a közönség a szájához kap, a művészek sokkal kézzelfoghatóbb módokat találnak arra, hogy egy színpadon legyenek együtt robotokkal.

Börze: a még durvább kakaós csiga esete

Magyarósi Csaba 2017 október 05.
Címkék: gasztro

Mostanában mázlim van a kakaós csigával, mert nem is olyan régen megtaláltam a legjobbat Újlipótvárosban, ami azért nagy szó, mert eleve erős volt már a mezőny, most viszont egy olyanba futottam bele, ami egész Budapesten is minimum dobogós.

A hely a Börze, a Szabadság tér mellett, ami még nyáron nyílt, és amit körülbelül három hete teszteltem le és fotóztam be, de aztán a képeket nagy magabiztossággal töröltem másolás előtt, így amit itt láttok, azt Szauer Juditnak köszönhetjük, akivel egyébként együtt reggeliztem a Börzében.

Ami egyébként egy tök jó hangulatú, decens kis hely, engem nagyon emlékeztetett a Szabadság tér másik oldalán található Liberty caféra, csak annál valahogy könnyedebb az összhatás, főleg a személyzet miatt: ez is nagyon elegáns, eklektikus hely, de a dolgozók valahogy lazábbak, vagy engedve van nekik, hogy lazábban legyenek - nem bizalmaskodó, hanem abszolút profi módon.

Többféle kaját is ettünk, engem rábeszéltek egy debrecenire, ami jó alapanyagból volt jól elkészítve, és ezt néhány nappal azután ettem, hogy kóstoltam egy igazi debrecenit Debrecenben, ami a helyiek szerint is az egyik legjobb (nem mintha kötelező lenne, hogy pont debreceni legyen a legjobb debreceni): hosszúra nyúlt ez a gondolatmenet, jó, amit a Börze ad.

Judit rántottát evett kecskesajttal és szárított paradicsommal: na az volt az igazán nagy dobás. Ugyanis nem az omlettre szórták a hozzávalókat, hanem az omlettbe, töltött omlett volt ez, az egyik legjobb Budapesten, nem száraz, jól ízesített, jól sütött, remek - és saját készítésű.

De amitől mindketten kikészültünk, az az édes, nagyon kakaós, nyúlósan őrült jó kakaós csiga: brutális darab, 70 ezer kalória, roppanós tészta, hibátlan arányok, ezt a műfajt valószínűleg már nincs hova fokozni.

Nem a Börzében van a legolcsóbb reggeli a városban, de remek helyen van, az étterem határozottan tud újat mutatni és nincs is elszállva magától, meg a saját elegáns berendezésétől, ami jó.

Börze
H-V: 7:30-24:00
1051 Budapest, Nádor utca 23.
0614265460

Feltámadt az Erzsébet tér

Magyarósi Csaba 2017 október 03.

Júliusban panaszkodtam egy jó alaposat az Erzsébet tér leéléséről.

Nyár elejére a környék katasztrofálisan nézett ki, a három éve felújított területen csak kopott fűcsomók maradtak, meg por, szörnyű elhanyagoltság.

Mutatom, mi volt a gond:

Na hát úgy látszik, hogy miután végigfesztiválozták az egész szezont, kirakodtak nyolcszáz bódét és sikerült úgy végigcsinálni a nyarat, hogy ugyan le lehetett ülni a fűbe, de sok kedved nem volt hozzá, mert fű helyett csak por volt alattad, szóval most, hogy jön az ősz, meg a tél, rendbe rakják a teret.

Gyorsan tegyük hozzá, ez is sokkal jobb, mintha szétrohadva hagyták volna, de tényleg az lenne a csúcs, ha egész szezonban úgy nézne ki, ahogy egyébként most, a szezon után hirtelen kinéz.

Tovább olvasom

Az érlelt hús nem romlott hús

Magyarósi Csaba 2017 október 01.

Nemrég barátainknál voltunk Győrben, ami egyébként mindig oltári jó szórakozás, imádunk Győrbe járni (oké, én győri vagyok, szóval hazabeszélek), hozzájuk meg különösen.

Szóval a terv az volt, hogy beszélgetünk, aztán grillezünk az erkélyükön, méghozzá érlelt marhahúst, amit az egyik közeli nemzetközi élelmiszerláncban lehet vásárolni: egyenesen Argentinából érkezett azzal az ígérettel, hogy egészen különleges húsélményt ad. Pontosan ennek megfelelő volt az ára is, négyszer többe került, mint egy  tejmarhából készült magyar hús.

A grill készen állt, a barátaink felvágták a zacskót, de abban a pillanatban mind a négyen gyanakodva kezdtünk el szaglászni: a hús büdös volt.

Megnéztük a csomagoláson a lejáratot, kiderült, hogy november végéig jónak kéne lennie, de akkor is, határozottan büdösnek tűnt: nem érett büdösnek, egyszerűen csak büdösnek (az érett hús egyébként ha jól van érlelve, nem is igazán büdös).

Akárhogy is, kisütöttük az egyiket, hátha csak mi tévedünk, de nem, sütés előtt, alatt és után is büdös volt, kóstolva meg pont azt hozta, amit a szaga alapján gondoltunk róla.

Mivel a bolt közel volt, autóba pattantunk és átugrottunk, hogy tisztázzuk a problémát. A vevőszolgálaton teljesen jól álltak a jelenséghez, már amikor az ajtón beléptünk, kiszagolták (haha), hogy miért jöttünk és néhány másodperccel később könyörögve kértek minket arra, hogy csomagolják vissza a húst, mert nem bírják a bűzt (zárt térben tényleg százszor keményebb volt). Majd felajánlották, hogy nyugodtan menjünk el a húsosztályra és válasszunk egy másikat és persze, csak csomagoltassuk ki az Argentinából fóliában érkező árut, hogy kiderítsük, minden oké-e vele, nehogy megint romlottat vigyünk.

Na szóval eddig minden patent, a húsosztályon kezdődtek a gondok. A hentes megnézte az árut, és ő is a többi csomagolt marha felé terelt minket, de azt már egyáltalán nem értette, miért akarjuk kicsomagoltatni a második választásunkat. Sőt, igazából azt mondta, hogy azt tilos. Ekkor kisebb vita következett köztünk és beletelt néhány percbe, amíg megértettük vele, hogy nem oké romlott húst eladni, és az sem oké, hogy esetleg újra eladnak nekünk egy romlott árut, amit megint csak otthon veszünk észre.

A hentes gondolkozott egy ideig a logikai láncon, majd felajánlotta, hogy válasszunk inkább húst az érlelt marha mellett található pultról.

Ránéztem, láttam, hogy ott magyar tejelőmarha található, kilónként 8 ezer helyett 2 ezer forintért. Szóvá is tettem, hogy de hát ez friss hús, mire a hentes büszkén kihúzta magát, hogy náluk minden friss. Majd elkezdett az árával érvelni, hogy nézzük meg, mennyivel jobban járunk, még egy rakás pénzt vissza is kapunk.

Ragaszkodtunk az érlelthez, pedig láthatóan a hentespult vezetőjének fogalma sem volt arról, hogy mi értelme öregebb húst venni, amikor van friss is. 

Újra hosszasan kellett magyaráznunk, hogy egyébként ételmérgezést kockáztatnak a romlott marhával, mire nagy nehezen sikerült kibontatnunk egy októberi lejáratú csomagolást, aminek nem volt semmi baja. De szagolás közben a hentes azért felhívta a figyelmünket arra, hogy talán az eredeti húsnak sem volt baja, mert jobb ha tudjuk, hogy az érlelt hús kicsit büdösebb.

Arról a húsról beszélünk, ami zárt térben 3 másodperc után hozta rá a hányingert a vevőszolgálatosokra.

A fenti sztorinak annyi a tanulsága, hogy érdemes lenne képezni a személyzetet minden pozícióban, olyan nincs, hogy valaki csak hentes, mert a hentes is pont ugyanolyan jó és fontos szakma, mint a senior brand manager, vagy bármi más, és nem lehet annyival elintézni, hogy keressünk valakit, aki fogalom nélkül ácsorog a pult mögött, mert oda az is elég. Mert ebből így tényleg nehéz továbblépni.

És ha valakit képeztünk, és már ért ahhoz, amit csinál, akkor akár felelősséget is lehetne adni neki, akár azt a felelősséget is, hogy ha indokoltnak tarja, kibonthassa az összes novemberi lejáratú marhahúst és ezzel az üzletnek egy-két százezer forint menjen a levesbe, mert az még mindig a kisebbik rossz, mint ételmérgezéssel kórházba juttatni egy rakás embert.

A második forduló egyébként már tökéletesen sikerült, az érlelt, de nem romlott marhahús csodás volt.

p8290759.JPG

p8290763.JPG