English

Egy nap a városban

A populáris kimaxolva - Cserkuti Dávid kiállítása (ami ritkaságnak számít)

szucsadam 2017 október 18.

Emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt kerestünk egy képregényrajzolót, akivel háromkockás képregények gyártásába foghatunk. Sorra kilincseltem a grafikusoknál, akik egymás után adták le a vázlatokat, de néhány reményteli pillanatot leszámítva nem sikerült megtalálni, amit kerestünk. Az utolsó grafikus, akivel ez ügyben tárgyaltam, azt mondta,

akkor keresd meg Cserkuti Dávidot.

Na neee. Ez volt az első reakcióm. Dávid nagyjából a magyar képregénykultúra császára, én pedig egy kis költségvetésű hobbiprojekthez akartam valakit, így aztán úgy gondoltam, mégse trombitás zenekart kérjünk fel úszógumit felfújni.

Aztán némrég Dávid maga keresett meg. Egy ötlete volt, azt szerette volna megbeszélni velem, és mint kiderült, évekkel korábban is ismerősként üdvözölt volna, hiszen követte a blogokat, így még az is lehet, hogy lett volna belőle valami. A tanulságokat ebből mindenki vonja le maga, igen, jó nagy hülye voltam.

Cserkuti Dávid munkáival mindenki találkozott, Piszkos Fred karaktereinek Korcsmáros Pál által eredetileg 1964-ben rajzolt fekete-fehér rajzait ő elevenítette fel, és az Unicum (és egyéb) reklámokon, de még az olyan világhírű videojátékokban is felbukkannak a munkái, mint például az Assasin’s Creed vagy a Skylanders. Most pedig kiállította (ez az első kiállítása, picit megváratott vele minket) jó néhány munkáját, grafikákat, storyboardokat, karakterrajzokat, plakátokat, könyveket, társasjátékot, el lehet merülni kicsit az univerzumában. Bár nagyon nem kell erőlködni, két másodperc alatt elfoglalja az agyad minden szegletét egy-egy munka.

Cserkuti Dávid rajzai, hiába tartoznak teljes egészében a popkultúra zászlaja alá, mégis olyan elevenek, annyira ízük, szaguk van, hogy egy-egy grafika mellett el lehet időzni negyed órát is, amíg teljesen átadjuk magunkat az ottani világba.

 

Dávid nem emeli magát piedesztálra. Nem alkot úgy és olyan helyeken, ahol csak a szakma és néhány érdeklődő láthatja a munkáit, ő a tömegekre szeretne hatással lenni, a tömegkultúra keretein belül. Mert ő tudja, hogy ha a közepes vagy gyenge tehetségű művészeknek hagyják meg az emberek 99 százalékának elérhető vizuális élményeket, akkor bizony az emberek 99 százaléka joggal hiheti, hogy a mai vizuális művészet szar.

A kiállítás október 27-ig megtekinthető a kArton galériában, az Alkotmány utca elején (18-as szám) hétköznapokon, be kell csengetni. Siessetek, hogy elérjétek még. Egyébként hamarosan a mozikban is találkozhatunk Dávid (és Garisa Zsolt) munkáival, eléggé menő lesz, nézzétek a lenti előzetest. Akik érdekelnek Dávid munkái, a blogján követheti ezek születését.

Semmi jót nem nézel ki ebből a pizzásból, pedig… - Pinsa

szucsadam 2017 október 17.
Címkék: olasz gasztro pizza

A Király utcának azon a felén, ahol éjszakánként kevesebb részeg turista őrjöng - vagyis az Erzsébet körúton kívül -, a saroktól nem messze, egy köpésre a betérő vendéget véresre verő KFC-től, nyílt egy hely. Nem sok jót nézünk ki belőle, egyrészt ugye a lokáció is arra utal, mintha részt szeretne ugyan venni a sör mellé kínált olcsó szénhidrátgombóc gyakorlatában, de már nincs pénze arra, hogy beljebb merészkedjen. Az üzlet bejárata feletti cégér is olcsónak hat, odabent ugyan hatalmas a tér egy az utca felé pizzaszeleteket áruló helyhez képest, de inkább a kínai gyorskajáldák bútorai és burkolatai köszönnek vissza.

Akkor sem rohansz ide feltétlenül, ha épp most dobtak ki a KFC-ből.

Ha belépsz, és egy pillantást vetsz az árura, szintén nem jön meg az étvágyad. Én már egyszer kifordultam onnan, míg másodszorra arra sétálva meghallottam, ahogy a pult mögül előbukkanó két alak az utcára sietve kiabál egymásnak. Olaszul, hangosan, mediterrán hangulatba hozva. Bementem és kértem egy margherita szeletet.

Gyanússá kezdett válni a dolog, amikor várnom kellett, noha senki sem volt előttem. Az olasz srác ugyanis, aki keveset beszél magyarul, angolul pedig éppen úgy, mint Mario, a híres gombás vízvezetékszerelő (ezért én ettől fogva magamban Mariónak neveztem), betette a szeletemet a sütőbe, majd onnan kivéve egy kis paradicsomszósszal löttyintette meg, majd olyan mozdulattal szórt rá oregánót, mintha a világ legfinomabb dolgára tenné a koronát. Ezt tette elém:

dsc05031.JPG

Na, ÍGY már nem is olyan ronda, mint az utcáról nézve. És tényleg, emberek, egész jó a cucc. Nem egy csúcspizza, és nem is az a fajta, amihez a legtöbb helyen szoktunk, a vékony tésztás kerek féle. Inkább a Pizzicásra hasonlít, laziói stílusú, tepsis fajta (bár a tulajdonos állítja, hogy egyedi a stílusa, nem lehet utánozni, és ő sem utánoz semmilyen stílust, de neki nyilván ezt kell mondania ilyen távol Olaszországtól). Utána kértem még egy panserottit is, ami egy üregesre sütött tésztába rejtett mindenféle dolog, az állaga más, belül puha, kívül szíjasabb, ez sem egy gasztrocsoda, de tök jól csúszik. 

dsc05038.JPG

A két tulaj, akik ott dolgoznak a pult mögött, padovaiak. Adja magát a kérdés, hogy miért nem otthon sütik a pizzát, amire azt a választ kaptam, hogy de, otthon is sütik. Két éttermük van odahaza, és a visszatérő magyar családok közül többen győzködték őket, hogy nyissanak Budapesten is egy helyet. És nyitottak.

Mario (ahogy elneveztem) egyébként étteremnyitó-szakértőnek nevezte magát: állítólag Kínában is nyitott egy helyet - nem magának, megbízásból -, maga glettel, fest, burkol, készít pizzát, és csinálja a marketinget. Mint elmondta, Kínában ez annyiból állt, hogy egy rendezvényen fakanállal vert egy üres paradicsomos vödröt, és kiabálta, hogy olasz. Ezután követte őt egy tömeg a standhoz, és eladott 400 pizzát két óra alatt. Gyökegyszerű a képlet.

Egyébként a srác nagyszájú, hangos, TÉNYLEG olasz, a szó mindenféle értelmében, de eközben a legkedvesebb vendéglátós, akivel tlaálkoztam. Miután ugyanis elbeszélgettünk, és lazán kisétáltam elköszönve, hogy az utcán is készítsek fotókat, gyorsan utánam futott, zavarba jött, és azt kérdezte angolul:

- Mész, vagy… visszajössz még?
- Megyek, megyek már.
- Éééés… a számlát most rendeznéd, vagy inkább később?

Oké, tévedtem, a srác majdnem mindenben olasz, de udvariasságban egy angol úr. Csak tudni akarta, hogy fizetek-e, neki mindegy, vissza is jöhetek később. Majdnem ő kért elnézést.

A hely picit drágább, mint a megszokott szeletezők és pizzériák, 400 forint a szelet, 800 a hajtott panserotti, a hagyományos, egész pizzák kétezer forint körül vannak, de érdemes beugrani ide, ha errefelé éhezünk meg. Egyszerű kaja, nincs túlbonyolítva, a feltétektől nem ájulsz el, de a tésztán érezni, hogy nem egészen Budapesten járunk.

Pinsa Budapest
Cím: 1077 Budapest, Király u. 69
Nyitva: H-V 11:00 - 23:00

Logót változtattunk, mert az Országház szerepelt rajta, és azt most már tilos

szucsadam 2017 október 12.

A Kossuth tér újjáépítésével született párhuzamosan döntés arról is, hogy az ország emblematikus épülete, az Országház ábrázolása csak szigorú keretek között valósulhasson meg. Az épület és mindenféle képi megjelenítése turisztikai, idegenforgalmi célból, továbbá hírszolgáltatási, oktatási, művészeti, kulturális és tudományos tevékenység során szabadon használható, de minden egyéb esetben előzetes hozzájárulás szükséges a használatához.

Éppen ezért, úgy tűnik, a hivatal ügyvédei most sorra megkeresnek mindenkit, akik a Parlamentet valamilyen módon logóban ábrázolják, és felszólítják őket, hogy ezt hagyják abba.

Mi emiatt nem vagyunk kompatibilisek:logo.png

Ez a logónk, amit egyébként nagyon szeretünk, és hosszú indoklásban érveltünk amellett, miért kellene engedniük a használatát az Egy nap a városban blogon. A Budapest kifejezetten szerethető arcára elsőként fókuszáló blogon.

Az Országház olyan mértékben kiemelkedik a város szimbólumnak tekinthető épületei közül, hogy aki más szimbólummal szeretné képviselni a várost, az egy picit mellélőne. Nekünk pedig, akik Budapestről írunk, muszáj Budapestre reflektálni, a Parlament pedig szinte kötelező választás ilyenkor. Próbáltuk ezt elmagyarázni a hivatalnak, de a kommunikáció megszakadt egy ponton, és ahogy utánaolvastunk, nem sok jóval kecsegtetnek a lehetőségek. Állítólag a hozzánk hasonló esetekben a hivatal mereven elzárkózik az engedély megadásától.

Így aztán a helyzet további megoldásáig a logónkat lecseréljük, abban bízva, hogy idővel mégis sikerül meggyőzni a hivatalt arról, hogy egy város szimbólumának betiltása (a saját hivatalunk használatán kívül) nem feltétlenül szerencsés lépés a szimbólum szempontjából, és hogy az Országház épületének formáját nem a tér átalakítása határozta meg, így véleményem szerint a Steindl Imre által 1881-es tervpályázatra tervezett épületforma attól teljesen függetlenül közkincs.

A ma élő embereknek nem lenne szabad ezen formák utóéletét ilyen módon korlátozni, mert ezt mindannyian ajándékba kaptuk.

De egyelőre megrekedtünk, így aztán fogadjátok szeretettel új logónkat, amin határozottan NEM szerepel az Országház, ellenben két másik városszimbólum igen (plusz egy harmadik, egy rejtett üzenettel: a fa). Mondjátok el, mit gondoltok róla, visszalépésnek érzitek-e az Országház, mint főmotívum után, vagy ti mit használnátok fel a város szimbólumának akkor, ha netalán nemsokára betiltanák az összes ismert épület képi feldolgozását.

Íme az új logó:

varosban_relogo_700px.png

Fekete: Szuperfekete

Magyarósi Csaba 2017 október 11.
Címkék: gasztro

Oké, félig szuper. Szóval van a belvárosban egy kávézó, a Fekete, amiről néhány éve már írtunk: akkor még csak egy kis beszögellés volt az Astoriánál, egy apró kávézó, ami valahogy kilobbizott néhány széket a Múzeum körútra, és közben remek kávékat készített. Már akkor, amikor a remek kávé még egyáltalán nem volt általános jelenség Budapesten, szóval pionírok voltak ők.

Aztán jó másfél éve léptek egy nagyot és megnyitották az udvart a kávézó mellett, aztán az udvar mellett nyitottak egy nagyobb beltéri blokkot is, szóval onnantól kezdve a Fekete két belső és két külső helyszínen üzemelt, amik nem értek össze, mégis egy helyen voltak (egymástól néhány méternyi távolságra), ilyen enklávé-exklávé rendszerben.

Azóta terveztem, hogy kipróbálom, mit tud az új hely, és a programok sűrűségét mutatja, hogy múlt héten tudtam először elmenni reggelizni egyet a kibővített Feketében: azon a napon, amikor másfél év után kifestették az új helyet (tök jó mentalitás: nem kell megvárni a teljes leépülést, még azelőtt fel kell újítani, hogy az elhasználódás jelei látszanának), éppen ezért a kiadós reggelizős blokk szünetelt.

Mondhattam volna, hogy majd másnap visszamegyek, de másnap elutaztam elég hosszú időre, amikor meg visszaérek, nem lesz már udvar.

Szóval tessék, kiegészítendő a korábbi cikket, van egy ilyen szuperhangulatos kis hely az Astoria és a Múzeum körút mellett, a négysávos belvárosi autópálya tőszomszédságában, ahol kiváló a kávé és ahol remek péksüteményeket tudsz enni, amik ugyanúgy a Mill pékségtől érkeznek, mint most már nagyon sok jó helyen Budapesten, ami persze csökkenti a diverzitást, de legalább garantálja az állandó minőséget, és persze vannak rántották meg hasonlók is, amiket amint tudunk, jó alaposan szintén kipróbálunk.

Fekete
Múzeum körút 5.
H-P: 7:30-16:00

Nem hagytam ott a gatyámat az Andrássy úti luxuscsokiboltban - Ghraoui

szucsadam 2017 október 10.
Címkék: gasztro csokoládé

A Ghraoui csokigyár híre futótűzként terjedt még májusban: adott egy háború elől menekülő szír üzletember, aki áttelepíti a csokiüzemét Magyarországra, elég nagy sztori. És ez nem akármilyen üzem, saját bevallása szerint a _világ_ _legjobb_ csokoládéját készítik, és nemsokára a 15 legnagyobb között jegyzik majd a Ghraoui nevet. Nagyjából a hír megjelenésének idején jelent meg az Andrássy úton, az Operához nagyon közel egy üzlet, ami a Coming Soon felirattal hirdette, hamarosan kinyit a csokibolt, és mindenki megkóstolhatja, milyen is ez a Ghraoui.

Aztán az üzlet nem nyitott ki, egészen pár héttel ezelőttig. 

Engem ez picit megrémített. Nem attól ijedtem meg, hogy a Ghraoui eltűnik a süllyesztőben, hanem attól, hogy mennyibe fog kerülni itt egy bonbon.

Ha ugyanis valaki megteheti, hogy egy ekkora Andrássy úti üzletet fél éven át 0 forint forgalmat generálva állni hagy, ott iszonyatos bevételeket kell termelni ennek a bolt kialakításán túli laza tizenöt-húszmillió forint előteremtéséhez. Gyors fejszámolás után, leosztva ezt a pénzmennyiséget két éves megtérüléssel, egyetlen eladott bonbonra az jött ki, hogy ha nem óvatosan választok, egy ilyen csokizabálós nap végén akár vihetik a kocsimat is.

Ennek ellenére vártam már a megnyitást, hiszen egyszer már - egy másik helyen -megbarátkoztam a gondolattal, hogy egyetlen bonbonért egy ezrest fizessek, és még akkor is, ha akkor az félreértésnek bizonyult. Mégis, felkészültem egy ilyen kihívásra, gondoltam, itt majd tényleg jön ez a rém.

dsc05078.JPG

Határozott léptekkel megindultam a bejárat felé, de az ajtót már nem tudtam kinyitni: minden betérő vendég előtt egy "máskülönben irodalomtanár, hétvégén biztonsági őr"-nek látszó, udvarias férfi nyitja ki az ajtót, miközben az eladó hölgyek címlapfotózáshoz szükséges mennyiségű sminkben, és makulátlanul egyenes, ráncmentes, testre szabott ruhában lépnek oda hozzám mosolyogva. A legtöbb ember ennél a pontnál már gondolkozik, hogy hogyan meneküljön a csapdából, ő itt gyanútlanul besétált egy _luxus_ csokiboltba, az őr becsukta mögötte az ajtót, mindjárt valaki teletömi a száját, miközben a másik tuszkolja a kezébe a számlát. A legtöbb ismerősöm legalábbis feszengene ilyen helyzetben, engem is csak a többszöri, Michelin-csillagos éttermekben tett látogatásom tett érzéketlenné, és ilyen helyzetben is tudok olyan közvetlen maradni, mintha a Kádárban köszönnék oda Orbán úrnak, a tulajdonosnak a bejáratnál.

Miután megcsodáltam a múzeumi vitrinekben kiállított bonbonokat, kandírozott gyümölcsöket és hasonlókat, amik mellett egyetlen táblán volt feltüntetve valami 23 ezer forintos ár (a kirakatban is valami hasonlók látszottak, de nem törődtem vele), a hölgy hátrakísért, ahol megkóstolhattam az édességeknek egy részét, ez volt a kínálat:

 dsc05059.JPG

A hely egyébként azért jó, mert még itt sem éreztem azt, hogy muszáj vásárolnom. Nyugodtan mondhattam volna, hogy köszönöm, eleget láttam, még visszatérek.

A bonbonok egyébként nagyon szépek, kézzel festettek - ahol ilyenre volt szükség -, alacsony cukortartalmúak és nagyon ízletesek. A csokoládé jó minőségű, de miután jártam brüsszeli csokimanufaktúrákban, a világ legjobbjának így elsőre nem kiáltanám ki. A bonbonok íze kicsit eltér az általunk megszokottól, a Ghraouihoz hasonlóan bean to bar csokikat készítő (vagyis a kakaóbabból a teljes gyártási folyamatot lekísérő, így leginkább egyedi csokoládét gyártani képes) Rózsavölgyihez képest itt eltérő fűszerezéssel, csokoládéval találkozunk, még azt is megkockáztatom, hogy időnként kevésbé elegáns ízösszetételt alkotva. De a minőség nem vitás.

Az árak pedig egyáltalán nem verik ki a biztosítékot: 2300 forint egy saját magunk által válogatott 8 darabos bonbon válogatás, és ez fix ár, és nagyjából ilyet kapunk érte:

dsc05084.JPG

Ilyen dobozban és ajándéktáskában:

dsc05080.JPG
Mint a Mendl’s a Grand Budapest Hotelben, nem?

Ez pedig kábé 300 forintos bonbonárat jelent (kábé kilenc-tíz grammos átlagsúly mellett), ami még csak nem is ritka a budapesti csúcsbonbonosoknál. Igaz, végül csak sikerült megközelítenem az ezer forintos falatot: ez a Autrefois Damas névre hallgató sárgabarack pisztáciával 900-1200 forintba kerül, súlytól függően, per darab.Ezt külön dobozba helyezik be, kesztyűben (nálam ez már-már átütötte a sznobdetektort):

dsc05074.JPG

dsc05083.JPG

Egyébként a kedvenceim ezek voltak: Les Trois Sages, Château d’amour, Mocka, és a kinézete miatt a Jardin de Sissi.

Mindenesetre látszik, hogy a Ghraoui tulajdonosa nem a gyors megtérülés megszállottja, de ez érthető is, hiszen maga a cég is több mint kétszáz éves. Kivárják, hogy tényleg a legjobbak között tartják-e majd számon őket, de szerintem - ez csak megérzés - biztosra vehetünk egy finoman felszálló áremelést a közeljövőben is.

Ti pedig nyugodtan menjetek be körülnézni, élvezzétek azt a kiszolgálási színvonalat, amit egyelőre sajnos csak külföldről tudunk importálni, kóstolgassatok is, érdemes.

Ghraoui
Cím: 1061 Budapest, Andrássy út 31.
Nyitva: H- Szo 10:00 - 19:00