English

Egy nap a városban

Budapest nem először néz szembe az eszeveszett fakivágásokkal

szucsadam 2018 május 08.

Budapest fáira az utóbbi években erősen rájárt a rúd. Csak ha a közelmúlt híradásait vizsgáljuk, akkor is szembe jön a Margitsziget, a Semmelweis utca, a tervezett Határ úti útbővítés, és persze állandó szereplőként a városligeti antiparkosítás. És noha a főpolgármester ezekkel egy időben hirdette meg “Tízezer fát Budapestre” programját, ami során fiatal növényeket telepítenek a kivágott, sok esetben hatalmas fák helyett (ezzel kapcsolatban egy szakmabeli véleményt itt lehet olvasni, én hozzáértés híján nem mennék bele a részletekbe), érezzük, hogy nem éppen a természetközeliségnek kedveznek a mostani döntések.

Ennek nem csak a fakivágás az oka. Az is tehet róla, hogy a főpolgármester kifejezetten a biciklisek és a tömegközlekedés hátrányára hozna meg döntéseket, és előnyben részesíti az autósok érdekeit. Tehet róla az is, hogy az állítja, életvédelmi okai vannak a fakivágásoknak, miközben mindenki számára világos, hogy sok esetben nem erről van szó. Az átláthatatlanság pedig mindig egy bizonytalan, “bármi megtörténhet” légkört alakít ki.

Ebben a hangulatban olvasom épp Podmaniczky Frigyes emlékiratait, amiben szinte mellékesen jött szembe két bekezdés a Városligeti fasorról. Pontosabban a fasor hatalmas nyárfáiról. Ez pedig azért különös, mert a Városligeti fasort sokkal inkább gesztenyésnek ismerjük. Miféle hatalmas nyárfákról van itt szó?

Podmaniczky írja, hogy az 1830-as tél igencsak hideg volt, és a szegények “sokat szenvedtek a fűtőanyag hiányában”. József nádor ekkor elrendelte, hogy a Városligeti fasor - akkoriban még Stadtwaldchen Alle - összes fáját vágják ki, és osszák ki a rászorulóknak. A tervet gyorsan véghez is vitték, sokkolva a lakókat, köztük Podmaniczkyt. Mert persze, a szegények megsegítésének ügye fontos, de nem szabad mögé bújva bármit legitimizálni, különösen ha fa egyébként az országban akadt épp elég. Pest határában is: az emlékirat felsorolja, mely települések mellett burjánzanak “csekély hasznot hajtó erdőségek”, amik fáit bátran ki lehetett volna osztani akár egész Pestnek is. Kerepes, Gödöllő, Mácsa, Kálló, Aszód, Mindszent, Kartal, Szent-László, Isaszeg.

A helyzet korántsem egyértelmű. A fenti tette alapján József nádort nevezhetnénk a fák ellenségének, holott mi sem állt távolabb tőle. Ő volt az, aki a király legfontosabb helytartójaként a Városligetet, Margitszigetet beültette fákkal, előbbi legöregebb platánjait ő maga hozatta fel alcsúti birtokáról, ahol egyébként mintagazdaságot, botanikus kertet hozott létre. Ezt tudta Podmaniczky is, aki azt írja:

Általában igen különös jelenség volt az, hogy József Nádor, a Városligetnek, a Margitszigetnek, az alcsúti nagyszerű ültetvények megalkotója, a kiváló kertész, a városban ültetendő minden egyes fának vagy bokornak esküdt ellensége vala. Mindig azt mondaná: Die Bäume gehören nicht in die Stadt. (Fák nem valók a városba - szerk.) Mint kertésznek igaza lehetett, mert csakugyan, városban nehezebb, mint bárhol, fát nevelni és fenntartani: de mindemellett, akár szépségi, akár közegészségi, akár üdülési szempontból vesszük is szemügyre e tárgyat, a fa s bokornemű mégis valódi áldását képezi a városi lakosnak, akinek szeme és tüdeje felette sokat szenved a porlepte utcakövezet, a naphevítette magas házfalak és kopár terek befolyása alatt.

 

ke_pernyo_foto_2018-05-08_10_04_16.png

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.108

József Nádor, aki 53 évig viselte a nádori tisztséget, és akit még Bécsben is kívülállónak éreztek túlzottnak gondolt magyarsága miatt - Habsburg főherceg létére “Rákóczinak” gúnyolták saját rokonai -, rengeteget tett Pestért. Szerette a növényeket, és sokat tett a főváros ma is élvezhető botanikai értékeiért, többek között épp ott, ahol most is fakivágások zajlanak.

Mégis sokkolta a várost egy furcsa döntésével.

Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a fák végül túlélnek minden rossz döntést. Ültetnek a helyükre “csenevész gesztenyét“ vagy más fát, amiket egy ideig szomorúan nézünk, aztán évtizedek múlva csodálkozva nézünk rájuk, aztán meghalunk (ettől még olvass tovább, ne most!), aztán majd az utánunk következők azt sem tudják majd, ki volt az, aki kivágatta. Oké, József nádorról pont tudják majd, ki volt, nem is rá céloztam.

Amennyire csak tudjuk, állítsuk meg az ősi fáink, a Budapest hangulatát meghatározó növények kivágását. Amennyire csak tudjuk, kérjük számon az ültetéseket, és onnantól kezdve folyamatosan a növények gondozását, ápolását, hogy azok tényleg nőjenek, és egészségesek maradjanak. Támogassuk azokat, akik mindezt megteszik helyettünk, ha mi személyesen nem tudunk ezzel foglalkozni. Ha ezt megtettük, ne féljünk, mert nagyon apró kis porszemek vagyunk egy fához képest, nekik sokkal nagyszabásúbb terveik vannak az aszfaltnál.

A posztban említett könyv: Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékeit, 1984, Helikon Kiadó