English

Egy nap a városban

Mit szeretek most Budapestben?

szucsadam 2018 április 23.

Nyolc éve indult az Egy nap a városban blog, ami Budapest szerethető arcát hivatott bemutatni. Sok minden történt azóta, folyamatosan alakult, változott a város, trendek jöttek és mentek, a kulturális élet lazább és sokszínűbb lett, megszaporodtak a jó kajás helyek mindenfelé, még a külvárosi részeken is. Ezzel együtt a régi, alacsony minőséget tartó, lelketlenül csak a profitot számoló cégek eltünedeztek. Nem szűntek meg, csak megcsappant a számuk.

Ezzel együtt mi is változtunk, illetve változott a kapcsolatunk is a várossal.

Most visszatekintve egész más dolgokért rajongtam akkor Budapest kapcsán, mint ma.

Ünnep volt egy-egy új, jó étterem születése. A magas minőségű tányérok önmagukban kuriózumnak hatottak, és volt ugyan a séfeknek önálló egyénisége, de ez szinte észrevehetetlen hatással volt a kínálatra - főleg a maihoz képest. Ma a mindenhol, még az utcai árusoknál is fellelhető igényességnek örülök, a külvárosokba rejtőző és a vidékre költöző tehetségek konyháinak, és ilyenekből egyre több van. Ahogy a gasztrobumm első generációja öregszik, fárad, egyre inkább kivonul a pörgésből, hogy lassan, komótosan játszhasson mindazzal, amit korábban tanult. És ez jó.

Ahogy a hamburger, úgy a szendvics vagy a leves fogalma is felfrissült itthon, önálló entitásként léteznek. lehetőséget adva, hogy az alkotóik megmutassanak néhány olyan kunsztot, ami a magas konyhatechnológia nélkül - vagy azzal előkészítve, a helyszínen csak előrántva - megvalósítható, és hétköznap is élvezhető.

A “jó-e” helyett a “jó, de milyen” kérdésekkel foglalkozunk, megjelentek és virágoznak az alternatív alapanyagokat használó konyhák, a vegán helyek pedig épp most vannak egy óriási robbanás kellős közepén. Nagyon szaporodik a számuk, és egyre jobb minőséget tudnak előállítani, hús, tej és tojás nélkül.

dsc08053_1.JPG

Míg nyolc éve a rendszerváltás előttről ránk maradt éttermek szörnyű konyhái jelentették a kontrasztot az újonnan megjelenő jó helyek mellett, addig mára befurakodott a rossz minőség egy újfajta változata. Olyan helyek, amik első ránézésre pont úgy néznek ki, mint a szuper célpontok, hiszen költöttek a dizájnra, a marketingre, és a konyhatechnológiára is. De az első séf elment, meg a második is, aztán a harmadik, nincs jó munkaerő a konyhában, a tulaj pedig inkább spórolna az alapanyagokon. A pincérek kedvetlenek, azon gondolkoznak, ők miért nem költöztek még külföldre. A bulinegyedtől megcsömörlöttek, a turistákra panaszkodnak (igen, leginkább a bulinegyedben foglalnak helyet).

Ráadásul ezeknek a fiatal éttermeknek nincs meg az, amit a régi öregek tudtak: ez pedig a kényelem és a vendéglátás tányéron kívüli összetevői. Hogy jó-e az elszívás. Hogy télen találunk-e elég fogast. Le tudunk-e ülni kényelmesen többen, milyenek a székek, asztalok, a mosdó.

Szép lassan kialakul az új Váci utca, szétszórva a városban, egykor nagy reményű helyekből kirakva. Az egyetlen ok, ami mégis ellehetetleníti a váciutcásodást, hogy ezek a helyek lassan mind bezárnak, nincs ami fenntartsa őket. Nincs állandóság, jön, aki átveszi a helyüket, és a városnak van már annyi ön- és gasztronómiai értékelése, hogy még egy olyat ne hagyjon kialakulni.

De nem csak az evés-ivás változott meg. Míg 2008-ban a turizmus fellendülése büszkeséggel töltött el minket, és az ide érkezőkkel együtt fedeztük fel a belvárosban nyíló különös helyeket és romkocsmákat, addig mára inkább elkerüljük az idegen nyelvű nyüzsgést, és olyan helyet választunk, ami kiesik a fősodorból. Sokunknak van már egy-egy kellemetlen sztorija az ide látogatókkal, egyszerűen azért, mert nyolc év alatt több millióan fordultak meg itt, és az újonnan Budapestet felfedező romkocsma-érdeklődők általában nem józanul múlatták az időt. Ez normális folyamat, arról van csak szó, hogy most látjuk a hátulütőit az elsőre előnyös folyamatoknak. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy az itt élők célpontválasztásába bekerült mondjuk Ferencváros középső része, a körút és a Haller utca között, a Rákóczi tér, és a Józsefváros bizonyos foltjai.

p1270911_1.JPG

Ha a következő egy hónapban szeretnénk színházba menni, szinte képtelenség jegyet kapni az előadások 70 százalékára. Mindegy, milyen színház, mindegy, mennyire felkapott a darab (a felkapottakra nyolc éve, és most is elkapkodják a jegyeket a műsor kifüggesztés pillanatában). A kiállítások között mindig találunk valami izgalmasat, de ez így volt korábban is, az olyan események, mint most a Budapest Art Week vagy a PLACCC viszont annyira besűríti ezeket, hogy képtelenség mindenre elmenni, ami érdekel.

Feltettem tehát magamnak a kérdést: mit szeretek én most Budapestben? Ebben a megváltozott városban mi az, ami magához köt, miért szeretek sétálni nagyokat? Rövid gondolkozás után azt válaszoltam magamnak, hogy az emberek miatt.

Korábban annyira rá voltunk cuppanva a város fejlődésére, a felpezsdülésre, a tömegekre a füvön fetrengve, a hangulat lazulására, hogy az egyénekre nem maradt idő ebben a zajban. Most, hogy a zsibongásban megjelentek a lelketlen, de lelkesedést imitáló helyek, és elkezdtünk kételkedni a saját szemünkben, egyre fontosabb lett az, hogy ki áll egy-egy kezdeményezés mögött. És ahogy a távlati képből elkezdtem koncentrálni a figyelmet az egyes alakokra, még érdekesebb lett a város, az emberek összessége. Értelmet nyert a sokszínűség, amiről kiderült, hogy maga a fogalom így, egy szóban kiejtve tök értelmetlen. Ahogy a fekete színből nem tudunk következtetni az összetevőire, a pirosra, a kékre, a zöldre, úgy a “sokszínű” szó is badarság, és nem adja vissza azt, amivé lett a város.

_dsc0037_1280.jpg

Meg kell tapasztalni. És imádom azt, hogy Budapesten minden nap megismerkedhetek egy különleges emberrel, történettel, szemlélettel. Csak jó helyen kell keresgélni. Ha rossz helyen keresgélsz, nagyon szomorú leszel, és egy másik várost látsz majd.