Vannak azok a budapesti látványosságok, amiket mindenki ismer. Aztán vannak a kevésbé népszerűek, és vannak, amikbe az ember - hacsak nem kifejezetten érdeklődik Budapest történelme iránt - inkább csak belebotlik. Az Epreskert neve pedig viszonylag kevés itt élőben ébreszt ismerős érzéseket, hacsak nem sétáltak már végig a Szondi utcán, a Podmaniczkyvel párhuzamosan, ami az emberrel azért nem esik meg minden nap.

Pedig aki megteszi, a Bajza és a Munkácsy Mihály utcák között, a kerítésen belesve leesik az álla.

Egy ősparkot pillant meg, ahol a sűrű növényzet a fákkal egyidős épületeket rejt, miközben a fű és levéláradat között növényekkel félig benőtt szobrok, szoborrészletek hevernek összevissza. Jobban megvizsgálva látjuk, hogy a kertet azért gondozzák, és a szobortemető kinézet része a helynek, ezek az alkotások ide tartoznak. Itt készültek.

Ez az Epreskert.

Érdekes ez a név: utoljára 1882-ben volt itt elvadult eperfaliget, ennek ellenére máig így nevezik a területet. Az eperfákat nem elsősorban a gyümölcsért termesztették itt, hanem a levelükért: a selyemhernyó ugyanis az eperfa levelével táplálkozik, itt pedig roskadásig volt a terület velük. Budapesten a selyemkészítésnek számtalan ehhez hasonló emléke van, gondoljunk csak a Filatorigát elnevezésre: a filament a végtelen szálra utal, a filatórium elnevezés pedig a selyemcérnázót jelöli. Én pedig Óbudán egyszer dolgoztam is az egykori filatórium épületében, erről hét éve írtam posztot.

Az Epreskert története azzal kezdődött, hogy Huszár Adolf szobrászművészt megbízták Deák Ferenc szobrának elkészítésével. Igen ám, de Huszár műterme épp elbontásra került - nem fogjátok elhinni - a Városliget rendezési terve miatt. Az épület nélkül maradt művészt egy itteni telekkel kárpótolták, ekkor költözött be először a szobrászat az Epreskertbe. Ezután merült fel az ötlet, hogy az Epreskert teljes területén művésztelepet alakítsanak ki, és nem kisebb név, mint Stróbl Alajos állt neki, hogy rendbehozza az egykori eperfaligetet. Mesteriskola létesült itt: azok a művésznövendékek, akiknek az iskola után külföldi akadémiákon, vagy híres mesterek műtermeiben kellett helyt állniuk, és tanulniuk minél többet, ezentúl ide jöhettek. Az itt tanárként is dolgozó, befutott művészeknek ugyanis nem kellett fizetnie a műtermekért, a főváros ezt biztosította számukra, cserébe tanították a növendékeket.

Ki is alakult egy élénk művészi városrész: a Lendvay utcában a szobrászok, a Bajza utcában a festők kaptak helyet, Benczúr Gyula, Lotz Károly és Stróbl Alajos is itt dolgozott, sőt itt is laktak - mindenki a közelben vásárolt magának lakást. Jelmezes művészestélyeket rendeztek, történelmi darabokat adtak elő, de eléggé impozáns program lehetett maga Stróbl is, aki minden reggel kürtszó kíséretében vágtatott ki egy ló hátán az Epreskertből. És nem csak emberek laktak a kertben: meghívott vendégként majmok, pávák, őz és gólya sétálgattak odabent.

A helynek műemlék-mentő funkciója is volt: ide menekítették például a Kálvária tér rendezése kapcsán lebontásra ítélt, Mayerhoffer András által készített barokk kálváriát is, amit szó szerint kövenként bontottak le, és raktak egybe itt, újra. Itt található a mai napig a Mátyás-templom helyreállításakor eltávolított XIII-XIV. századi délkeleti kapuzat és több eredeti köve.

Az Epreskert ma is hasonló funkcióval bír, és odabent érezni lehet a kézzel fogható múltat. Feszty és Lotz nevét olvasva egy-egy műterem falán azt érezzük, hogy a mai napig odabent dolgozik a 161, illetve 184 éves művész. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász és festő műtermeinek ad otthont. Az Epreskert épületeiben a Festő, Szobrász és Látványtervező Tanszékek műtermein kívül, fém-, bronzöntő, kőfaragó, gipsz- valamint üvegműhelyek állnak a hallgatók rendelkezésére.

A képek nyáron készültek, de ősszel talán még szebb a kert, nézzétek meg, a portással talán lehet egyezkedni a bejutásról is (nekünk sikerült). Vezetett túrák is akadnak itt időnként.