Még csak a trendek láthatóak, a folyamatnak csupán az elején járunk, még csak sejtjük, milyen lesz a világ, ha a mesterséges intelligencia és a robotok egyre több munkát átvesznek az embertől, hogy lesz-e gépgyűlölet, megtöltjük-e érzelmekkel az általunk alkotott szerkezeteket. A hét nagyon várt filmje nekem a Blade Runner második része volt, ami szintén a jövő kesernyés, utcaszagú valóságát próbálja bemutatni, és ha a sci-fiben felbukkanna egy előadás villogós neonplakátja, ahol egy tajvani táncos és egy ipari robot táncos duettjét lehet megtekinteni, teljesen belepasszolna a képbe a felhívás.

Azt gondoljuk, hogy ilyen dolgokkal akkor foglalkoznak majd, amikor mindez valóság lesz, amikor már az emberek és a robotok szimbiózisban élnek.

Pedig épp az az érdekes, hogy a művészek meghaladják a tapasztalható világot, és előre tekintve már évek óta robotokkal dolgoznak, ugyanúgy foglalkoztatja őket a kérdés, csak épp nem egzisztencialista szemszögből. Lesz-e érzelme a robotoknak? Ha nem, tudnak-e úgy tenni? És ha tudnak, lehet-e táncolni velük? Nagyjából ezeket a kérdéseket forgatta a fejében a tajvani táncos, koreográfus, feltaláló és videós Huang Yi, amikor elkezdte betanítani KUKA gyártmányú ipari robotját, hogy együtt táncolhassanak. A Trafóban léptek fel tegnap és tegnapelőtt.

A darab maga helyenként tényleg izgalmas kérdéseket vetett fel csupán azzal, hogy a robot tényleg emberszerű, finommozgással haladt a táncos felé, és el tőle, hogy vette őt kamerával, majd kitekintett a közönségre, hogy szinte éreztük: fél, amikor a táncos összeesett, és nem mozdult. Helyenként ugyan vontatott volt az előadás, nem tartotta fenn az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy iszonyatos munka volt benne: a robot mozgásának minden egyes percére tíz óra programozási munka jutott. 

Nekem valami katarzisszerűséget mégsem a szándékos mondanivaló okozott, legalábbis azt hiszem, az alkotó nem gondolt arra, milyen különös egy európainak nézni, ahogy egy távol-keleti táncos egy a tömeggyártás szimbólumának tekinthető ipari robottal együtt Bach csellószvitjeire mozog együtt a színpadon. Megérezzük a dolgok helyét a világban, amikor az európai művészet egy nagyon szép és kellemes alapot ad egy high-tech mozgóképnek, ami olyan kérdéseket boncolgat, amik számunkra legalábbis egzotikusak. Pedig valódiak a kérdések, a világ népesebb részén. 

De nem ez volt az egyetlen hasonló előadás, a Trafó smART! sorozata több ilyet is műsorra tűz, és rögtön pár nap múlva érkezik Valencia James az AI am here cíművel, ahol az alkotó egy mesterséges intelligenciával táncol. Ideje megszoknunk a gépeket a művészetben, és nem úgy, hogy a színházban Kulka János monológja után Nenszi, a hatkarú android viharzik be a színpadra sírva, hogy most már nem bírja elviselni az életet, és a közönség a szájához kap, a művészek sokkal kézzelfoghatóbb módokat találnak arra, hogy egy színpadon legyenek együtt robotokkal.