English

Egy nap a városban

Egy sorozat, ami tökéletesen bemutatja az élet apró örömeit

szucsadam 2017 június 15.

A Netflixen bukkantam rá erre a gyöngyszemre, ami annyira japán, hogy egyetlen más nemzet sem lenne képes létrehozni. És ami egyszerre ébresztett bennem nosztalgikus érzéseket, és frissített fel a szemléletével.

samurai-gourmet-netflix-banner.png

Samurai Gourmet.

A sorozat főszereplője Takeshi Kasumi, egy 60 éves, frissen nyugdíjba vonult exhivatalnok. Miután ott találja magát a rengeteg szabadidővel, elkezd a környéken sétálgatni, és hirtelen rájön: szabad. Akkor eszik és ott, ahol csak szeretne, és ha délben sörözne, megteheti minden további következmény nélkül. Egy vándorló szamurájnak képzeli magát, aki vendéglőről vendéglőre jár, és élvezi, amit az élet nyújt neki.

Erről szól a sorozat, semmi többről.

samurai-gourmet_2017a-672x368.png

A részek mindössze 20 percesek, a cselekmény nagyon egyszerű, mégis lebilincselő a sorozat. Az első részben ébred rá az új élete örömeire hősünk egy Sóva kori étteremben, ahol sört is fogyaszt (Hirohito császár uralmának idejét jelöli, 1929-től 1989-ig, vagyis a befejezése időben egybeesik a mi rendszerváltásunkkal). A második rész meg arról szól, hogy rament enne, de sorok állnak a népszerű helyek előtt, ezért egy elhagyatott kínai étterembe megy, ahol minden előjel arra utal, hogy borzalmas élménye lesz.

És tényleg az lesz.

Eszik fenszi olasz étteremben, meg piaci sütödében is, automatából kiszedett sörrel a kezében. Rájön, hogy befolyásolhatja az étel ízét a hangulatunk, és hogy még a finom falatokat is tönkre tudja tenni a környezet, ahol azt elfogyasztjuk. Takeshi Kasumi egy egyszerű, szerény ember, tökéletesen átlagos élethelyzettel. Valamiért mégis olyan izgalmas lesz az élete, hogy leülök, és tátott szájjal nézem.

Pedig csak éttermekbe jár, vagy épp megszáll egy panzióban, és kisétál a piacra.

Az azonban, hogy ezt az életet ennyire élvezi, és hogy a hétköznapi helyzetekben a képzeletbeli társának, egy morcona szamurájnak a reakcióit vizionálja, az egészet átértelmezi, megtölti tartalommal. 

Ugyanilyen felfedezés volt számomra annak idején Budapest. Itt éltem már vagy tíz éve, de nem kezdtem vele semmit: átutaztam a kezdő és végpontok között, nem figyeltem kellően a környezetemre. Aztán amikor hét éve elkezdtük írni a blogot Csabával, elkezdett kinyílni a város, felfedeztem egyre több élményt, csukott szemmel kóstoltam, felfrissülve vagy épp dühösen és csalódottan távoztam helyekről, éttermekből, koncerttermekből, kiállításokról, előadásokról. Ami jó volt nekem, megírtam, ez az Egy nap a városban blog 50 százaléka.

Amit pedig észrevettem, hogy ha cél nélkül lófrálsz, és kíváncsian odafordulsz minden szembejövő jelenség felé, hihetetlen kalandokba keveredsz. Szinte szóról szóra ugyanezt elmondja Takeshi Kasumi is az egyik részben. Nem tudom, 60 éves koromban lesz-e még Egy nap a városban, de ha lesz, úgy szeretném közvetíteni a várost, ahogyan Takeshi Kasumi teszi. Akár az ételekkel kapcsolatban, akár bármi mással, amikről írni szoktunk.

Bede Márton fogta meg jól, amikor az egyik gasztroposztjában szabadkozott, hogy ő nem igazi gasztronómus - mégis ír éttermekről, ételekről. Leírta, hogy ő igazából csak szeret éttermekbe járni, és évek alatt heti egy-két élmény hatására jobban meg tudja ítélni, mi várható el egy helytől. Mi Csabával heti négy-öt élményt szerzünk, 2010 óta, és mi is szóról szóra leírtuk ugyanazt: nem vagyunk gasztronómusok, csak, mint ahogy ő is, szeretünk kipróbálni új helyeket, és időnként írni ezekről. 

Mi ugyanolyan kísérletező, időnként lyukra futó Takeshiként kezdtük. Sőt, én ma is ugyanolyan Takeshinak tartom magam. És titeket is annak tartalak, hiszen fel akarjátok fedezni a várost, új élményeket szereznétek, és nálunk kerestek tippeket hozzá.

Takeshi Kasumi egy egészen mindennapi hős, akinek élmény követni a kalandjait. Külön élmény nekem az a húsz perc, amikor megnézem a szigorúan nemgasztronómus bírálatát, ahogy élvezi az ételeket, én pedig nyálelválasztást beindító közelieket nézegethetek istentelenül finomnak kinéző japán ételekről. Aki megnézi a sorozat részeit, megérti: érdemes ugyan figyelni  a szakma csúcsát figyelő szakértőkre, de érdemes figyelni a hétköznapibb lehetőségeket értékelő hétköznapibb figurákra is.

Hozzátartozik a dologhoz, hogy a kilenc hónapos kislányommal az időm legnagyobb részében otthon vagyok, a maradék időben pedig dolgozom. Ne zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy megőrültem, és a sorozat igazából borzalmas.