Vannak olyan dolgok a világban, amik épp annyira hihetetlenek, mint amilyen rövid ideig tartanak. Ilyen volt az Andrássy úton Gattyán György luxuspalotája, aminek a kirakatai előtt az aszfaltra locsolták a drága parfümöt, hogy megadják az életérzést, már az arra járóknak is. Ezen az eszméletlen pazarláson sokan felháborodtak, de én nem, mert tudtam, hogy addig kell élvezni ezt az őrületet, amíg tart. 

Úgy értem, emberek. Folyt a sanel a járdán, hogy megmutassák az igazi luxust az utca népének. Ez van olyan sztori, mint amilyeneket a századforduló Budapestjének történelméből emlegetünk azóta is.

Vége lett.

Én valami ilyesmit érzek minden alkalommal, amikor megpillantom egy üveglap mögött Széll Tamást, Magyarország legjobb szakácsát, Bocuse d'Or negyedik helyezett és különdíjas séfet, a Hold utcai piacon, ahogy a Stand25 nevű placcon szolgálja ki villámgyorsan a stábjával az éhes piacozókat. Persze aki ide jön, nem feltétlenül piacozó: a Stand25 van akkora szám, hogy ide zarándokolnak távolabbról is, ebédidőben alig lehet bejutni. Gyorstipp: 15 és 17 óra között érdemes csak úgy beesni, mert akkor még simán kapunk asztalt (17 után már nem fogadnak új vendéget, hatkor zár a piac).

Ugyanazt gondolom, mint az utcán folyó parfümről: Tamás nem dolgozik majd itt nap mint nap a későbbiekben, ilyen kiváltságban csak az első időkben lesz részünk. Addig kell kiélvezni, amíg tart.

Én nem írok a kajákról, ezt már megtette a nyitás után Csaba. Én egy élményről írok, ami itt esett velem 2017. június elsején, a nyár meteorológiai értelemben vett első napján.

21 nappal a csillagászati nyár előtt.

Ebédeltem a barátaimmal. A főételem mangalica máj volt, istentelenül tökéletes textúrával és ízzel. Tényleg, nagyon elégedett voltam, egészen az utolsó néhány falatig, amiről végig azt hittem, hogy majd az élmény megkoronázása lesz, a consécration, incoronazione, vagy ahogy tetszik. De az utolsó pár falat nem csúszott le, annyira rágós, szétvághatatlan, kellemetlen volt.

A pincér, amikor a tányérokat letakarítva megkérdezte, hogy minden ízlett-e, én megdicsértem mindent, és kiemeltem ezt a sajnálatos élményemet is. “Persze nem azt állítom, hogy nyers volt, hiszen láttam, hogy nem az” - teszem hozzá gyorsan. Neeeem uram, azt gondolom, hogy ezen a helyen ez TELJESEN elképzelhetetlen - válaszol mosolyogva a hölgy, egy pillanatra felsandítva, meghallotta-e Tamás a fölénk tornyosuló szellemével, hogy a “nyers” szót használtam, még ha előtte a “nem azt állítom” szóösszetételt alkalmaztam is. Nem nézett a tányéromra, nem vitte hátra megmutatni, eltakarította.

Ez szerintem nem profi. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy Széll Tamás hibázott, hanem mert semminek nézték a kritikámat, egy pillanatra sem fontolták meg, hanem anélkül törölték, hogy egyáltalán tudomásul vették volna. Ez nem egy Michelin-csillagos étterem, de úgy gondoltam, hogy komolyan kell venni a vendéget.

Úgyhogy felálltam, és odamentem Széll Tamáshoz.

Picit remegett a lábam.

Tamás halál kedves volt, mosolygott, ugyanis ha épp nem a kajákra fókuszált 500 százalékkal és mogorva tekintettel, lazán beszédbe elegyedik bárkivel, aki arra járt. Pedig ételceleb, a szó leggurmandosabb értelmében. Amikor elmondtam neki, mennyire ízlett minden, nagyon örült, amikor pedig rátértem az utolsó falatokra, komoly arcot vágott, nagyon figyelt, mit mondok, és esküszöm, ha nálam van a tányér

még meg is nézi a májmaradékomat.

De már nem volt.

Azt mondta, hogy ő igyekszik úgy vágni a májat, hogy egységes legyen a textúra, de ez mégiscsak máj, és a hajszálerek szerkezete nem kiszámítható, és előfordul, hogy rágós lesz egy falat. Megköszöntem, ő is, mosolyogtunk, eljöttem.

Persze esélyem sem volt. Mert lehet, hogy átjutottam az elitista pincérek védőgyűrűjén, és elértem a vezért közvetlenül, de ha tényleg ő készítette a májamat, mégis milyen kritikát fogalmazhatnék meg, amit ne tudna teljesen porba rombolni az ország legjobb séfje? A bokusz-negyedik?

Mégis ki az az őrült, aki leáll vele vitatkozni arról, amit főzött?

Senki. Ez az a hely, ahol nincs esélyed, de ezt egyáltalán nem bánod. Egyrészt mert nincs igazán miért. Másrészt mert ha Széll Tamás mosolyogva tesz helyre, azt mosolyogva köszönöd meg az ételcelebnek.