Sosem felejtem el, ahogy a színpad elé lépve megpillantottam a magasban a gitározó és éneklő transzvesztitát, szarvasagancsban. Egy dús szőrű, olasznak látszó spanyol ugrott a lábaim elé, mint egy kutya, el akarta lopni az egyik néző táskáját, de minduntalan rászólt a gazdája, egy kétméteres svéd. 

És akkor még le sem ültem a székemre, az előadás előtt voltunk.

Imádom az újcirkuszt. Írtam már róla sokat, miért. A régi vándorcirkuszok romantikáját nem az előadásokban, hanem az életmódban kell keresni, két műsor között. Az újcirkusz ennél már több: szabadon választhatja meg, hogy látványos show-kkal értelmezi újra a műfajt, mondanivalót, sztorit álmodik egy-egy előadás mögé, brutálisan őszinte kitárulkozással teszi szerethetővé magukat a cirkuszosokat, vagy zenével, esetleg egyéb művészeti eszközökkel segíti meg az előadást.

Mindegyik megoldás egyetért abban, hogy a cirkusz többről szól, mint mutatványok egymásutánja. Kell valami, ami a mutatványoknak értelmet ad, a közönségnek pedig színházélményt nyújt. Nem cirkuszélményt.

Eldöntheti mindenki, melyik tetszik neki inkább. A látvány és a dramaturg fejlődése többek között a Recirquel világa, ők próbálnak ezen a területen fejlődni, és szépen haladnak. De ahogy a filmes, úgy a cirkuszi ízlésem is inkább a kis költségvetésű, underground felé hajló kísérleti megoldások irányába tol. Azt szeretem, amikor a kreativitás inkább a műfajok egyesítésében, kísérletezésben fejeződik ki, amikor valaki olyat alkot, amit más nem tudna.

Ilyen élmény volt nekem a Cirkus Cirkör Undermän előadása. És ilyen volt az All Genius Are Idiots is, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik előadása, a Svalbard, vagyis a Négy Emberi Állat agyszüleménye. Ők a stockholmi tánc- és cirkuszművészeti egyetemen találkoztak, és rögtön tudták, hogy együtt kell továbbmenniük. Így tettek.

Szóval ott énekel egy szál gitárral a nőnek öltözött férfi, szarvasaganccsal. Odalent hülyéskednek a többiek. Aztán beindul a koreográfia: az előadás a táncelőadások szabályai szerint zajlik, mozdulatokkal zajló párbeszédekkel. Aztán minden megáll, valódi párbeszédeket látunk. Aztán egy cirkuszi mutatvány. Aztán zene. Aztán a transzvesztita odalép egy bevásárlókocsiba épített komplett DJ-szetthez, ahol a saját hangjával, hangszerekkel és repeaterekkel komplett koncertélményt ad. És a zene jó, és szívesen ülnék egy ilyen koncerten. 

De ez nem koncert. Odafent a kötélen tekerednek a többiek. Idelent alsógatyában a szőrös spanyol hülyül. Akkor mi ez?

Mi a fene ez?

Nem tudom. Nem tudja senki. Egy káosz, tánc, cirkusz, koncert és mindennek a komédiája egyszerre, úgy, hogy talán egyik műfaji ág sem nő a többi fölé. A zseni és az idióta vékony határvonalának megtestesítője, ahogy az előadás nevéből is kitűnik. Nem áll össze egyetlen mondanivalóvá, de erős karakterekkel (Ben Smith alakítása transzvesztitaként például annyira erős, hogy a végén meg sem kellett mozdulnia, a tartásával volt képes kommunikálni), műfaji kísérletezéssel egy olyan egyveleget alkot, ami hihetetlenül izgalmas. És ami egymagában megindokolja, hogyan lehet Stockholmban tánc- és _cirkusz_művészeti egyetem. 

Ők nem is olyan rég még ott tanultak. Mi vár erre a műfajra nemsokára? Hemzsegni fognak a fantasztikus alkotók.

Szóval aki rám hallgat, velem együtt szereti az újcirkuszt, a Müpában pedig a látványos, a Trafóban az elgondolkoztató előadásokat kutatja velem együtt.