English

Egy nap a városban

Imádott énekelni a világ legszörnyűbb operaénekesnője

szucsadam 2017 március 11.
Címkék: vélemény film

"Mire gondolt az író?" Ezt a kérdést szokás feltenni középiskolában, irodalmi művek elemzésekor, amire persze a diákok egy része felháborodottan reagál. Ne mondja meg már nekem senki, hogy mit gondolt egy rég halott ember, szerintem meg ezt gondolta! És így tovább.

Van ebben egy pici igazság, hiszen maguk az írók is elcsodálkoznak sokszor azon, hogy miket magyaráznak bele a műveikbe. Mindenesetre az is igaz, hogy kellő gyakorlattal sokkal jobban közelíthetjük meg egy-egy alkotás értelmét, így irodalomtörténészeknek nagyobb az esélye, mint egy keveset olvasó átlagembernek. De senki sem tévedhetetlen.

Sokkal közelebb kerülünk a megértéshez, ha a “Mire gondolt az író?” helyett egy másik kérést teszünk fel. Ez pedig így hangzik:

“Miért hozta létre a művet az író?”.

Bele kell képzelned magad a szerző helyébe, ott kell lenned, amikor eszébe jut, hogy ő ennek most nekiáll, EZÉRT. Mi volt a célja, mi járt a fejében? Sokkal nehezebb a kérdés, de ha egyszer meg tudod válaszolni, akkor onnantól kezdve szinte tévedhetetlen vagy. Minden összeáll, mindent értesz. 

És szerencsére van segítségünk is. Én a filmekben ezeket a segítségeket úgy hívom, hogy kulcsjelenetek (ha a filmesztétika már kisajátította a kifejezést valami másra, előre is elnézést). Ez a jelenet lehet egy monológ, egy párbeszéd, vagy akár egy tekintet, amiből kiolvashatunk egy titkot. Lehet akár egy szó is, vagy, ahogy a La grande bellezza című filmben, egy elnyújtott bla-bla-bla. Egy blabla is át tudja értelmezni a filmet, meg tudja világítani számunkra az addig félig ismeretlen karaktert, akiről nem tudtuk, miért viselkedett úgy, ahogy.

Bla-bla-bla, és hirtelen megérted.

De mondok egy másik példát. Nemrég Budapesten is játszották még a Florence Foster Jenkins című filmet, amiben Meryl Streep játszotta Florence-t, az 1868-ban született, és 1944-ben elhunyt amerikai örökösnőt és amatőr szopránt, akit nem érdemtelenül tartottak a világ legrosszabb énekesének. Teljesen függetlenedik a hangoktól, a ritmustól, és amikor már apátiába esne a hallgatóság, hirtelen olyan nyivákolásba kezd, hogy mindenkinek feláll a szőr a hátán. Aki nem hiszi, annak itt a bizonyíték, egy eredeti felvétel:

Florence többnyire az általa támogatott szervezetek képviselőinek, zárt ajtók mögött énekelt, míg egy nap - hozzátartozói finom ellenkezésének dacára - elhatározta, hogy nagyközönség előtt mutatná meg a tehetségét. És itt kezdődött a bonyodalom.

Két film is készült gyors egymásutánban, ugyanebben a témában. Én először nem is az amerikai-angol, Meryl Streep - Hugh Grant páros által előadott sztorit láttam (Florence Foster Jenkins, magyarul Florence - A tökéletlen hang), hanem a francia-cseh-belga változatot (Marguerite, magyarul Marguerite - A tökéletlen hang), amiben Catherine Frot hihetetlenül kifinomult játékát láthatjuk.

Nézzétek például ezt. Csak egy egyszerű kép a filmből, és mennyire kifejezi az érzékeny, burokban élő, ingatag nőt, aki elhiszi a környezete unszolására, hogy igenis van hangja, de belül retteg a valóságtól:

screen_shot_2017-03-08_at_11_59_21.png

Ezzel szemben itt a túlábrázolt karakterekkel operáló, inkább Oscar-kompatibilis verzió (Meryl Streep kapott is jelölést):

screen_shot_2017-03-10_at_15_10_45.png

Ugye mindenki sejti, mit várhat a két filmtől? Ugyanaz a téma, előbbi egy árnyaltabb, utóbbi egy harsányabb feldolgozással. És mégis: a francia-cseh-belga változat volt, amelyik sokkal inkább kihegyezte a történetet a borzalmas éneklésre, erre építve a dramaturgiát, kezdve a filmet a sokkoló koncerttel, és fenntartva az érdeklődést egészen addig, amíg a hősnő nem szembesül saját tehetségtelenségével. Az amerikai-angol verzió mintha próbálná nem kihegyezni ugyanerre a sztorit (ne feledjük ugyanabban az évben jelentek meg, valamiben el kellett térni egymástól), így viszont nem volt egy erős vezérfonal a filmben. Úgy néztük Florence életrajzát feldolgozó filmet, mint Nagy Sándorét. Csakhogy Florence Foster Jenkins nem Nagy Sándor: az egyetlen, amiért híres lett, az a borzasztó énektechnikája. 

florence.png

Na tessék, elkalandoztam. Szóval azzal kezdtem a posztot, hogy a kulcsjelenet sikerül meglátni a film készítőjének szándékát, és egyben magát a hőst, hősnőt is értelmezni. Ez a két film megmutatja a különbséget, milyen az, amikor van, és amikor nincs kulcsjelenet. Az amerikai-angol változatban - jól sejtitek - nincs ilyen. Van a filmnek eleje, közepe, vége, megeszünk egy Popcornt, ennyi. A francia-cseh-belga változatban azonban van.

És ami megdöbbentő: senki nem vette észre. Én legalábbis egyetlen kritikában nem olvastam arról, hogy felfogták volna a kritikusok, mi történt. A közönség pedig egyértelműen a másik filmet értékeli jobbra, emezt egy unalmas, lassú monotóniának beállítva.

(Most jön egy kis spoiler.)

A kulcsjelenet alig észrevehető, és felfogható. A komornyik arcán egy másodperccel tovább ottfelejtett kamera jelzi, amikor utoljára állítja fel a fényképezőgépét, és örökíti meg úrnőjét, épp a drámai összeomlás perceiben. Ő ugyanis végig a filmben fotózza Florence-t, egy alkalommal pedig utal is arra, hogy emiatt van csak a tehetségtelen örökösnő mellett ilyen régóta. 

De miért olyan nagy szám, hogy a komornyik fotózza az úrnőjét?

A kulcsjelenetben áll minden a helyére, amikor Florence megtudja az igazságot - szörnyen énekel -, emiatt pedig színpadiasan összeomlik, ezzel együtt az élete is értelmetlenné válik. A komornyik siet a gépért, és elkattintja. Megörökíti a drámai hősnőt. És ez a történet új értelmezése: Florence Foster Jenkins, aki rajongásig szerette az operát, és a drámai hősöket, és egész életében azt gondolta, hogy ezeket a hősöket formázza meg a színpadon, valójában

maga volt a drámai hős.

Ő maga volt, aki egy tévképzet miatt nevetségessé tette magát, majd amikor rázúdult a saját maga által gerjesztett vihar, összeomlott a súlya alatt. És ekkor juthat eszünkbe: mi van, ha Florence végig drámai hősként gondolt magára, és a komornyik volt az egyetlen, aki ezen nem megbotránkozott, vagy nevetett, hanem felismerte a hőst, és rögzítette az utókornak? Egészen addig a pillanatig azt gondoltuk, azoknak van igaza, akik nevettek és szörnyülködtek (hiszen nincs hangja!), és az téved, aki erről nem vesz tudomást. Ebben a pillanatban, a komornyik arcáról leolvashatjuk: ostobák voltak a gúnyolódók, és a drámai hős a teherrel a hátán lépdelt a sorsa felé, aminek a tudatosságát szinte senki nem vette észre.

Ez pedig egy mesteri értelmezés, a Marguerite című film tehát jókora katarzist tartogat a másik filmmel szemben. Kár, hogy ez így feledésbe merült.

És hogy ebből mennyi igaz? Egyik változat sem a valóságot mutatja be, mint ahogy ez az életrajzi filmekben ez lenni szokott. Valószínűbb, hogy Florence egyáltalán nem volt ennyire eltávolodva a világtól, tisztában volt a korlátaival, de imádta, hogy a közönség özönlik látni őt, a cirkuszi látványosságot. Még az is lehet, hogy az egyik legkifinomultabb börleszket sütötte el az orrunk előtt, cserében a tehetségtelenségéből hírnévre tett szert, halála után hetven évvel is sok művészt megihletve.

süti beállítások módosítása