English

Egy nap a városban

Ha csak egy darabot nézel meg áprilisban: A Bernhardi-ügy

Magyarósi Csaba 2017 március 09.

Annak, aki ritkán jár színházba és fél kockáztatni, tök jó választás az Örkény színház, mert matematikailag is elhanyagolható annak az esélye, hogy valami pocsék darabra üljön be az ember (Nagy Örkény Törvény). Nyilván ennek az az ára, hogy a végeredmény általában kevésbé kísérletező, mint mondjuk amit a Katonában látsz, ettől azonban még sosem unalmas, vagy kiszámítható, egyszerűen csak stabilan nagyon jó.

Beülsz ide majdnem bármire és érzed, hogy ez egy szuper társulat, ahol a színészek, a rendezők, a díszletesek, a jelmezesek, és mindenki más is úgy érzi, hogy egy színházba, és nem egy könyvelőirodába jár be dolgozni, játszanak, élvezik, amit csinálnak.

Persze lehet, hogy nem, de mégis ez az érzésed, és ez kívülről nézve pont elég.

A fenti tétellel csak az a gond, hogy más is ismeri rajtam kívül a Nagy Örkény Törvényt, emiatt szinte lehetetlen jegyet venni a darabokra. A Bernhardi-ügy bemutatója például 2015-ben volt, de csak úgy tudtam bejutni most március elején a darabra, hogy az online értékesítés megkezdése után 1-2 perccel le is csaptam a jegyekre. Most annyi a mázli, hogy áprilisban a Városmajorban is játsszák, oda valamivel könnyebb bejutni, van is még vagy negyven szabad ülőhely a két előadásra.

És ha csak egy darab van, amire áprilisban elmész, akkor ez egy remek választás, mert nagyjából minden benne van, amitől egy darabot jónak szoktak találni.

A sztori fordulatos és reflektál a mostani eseményekre, viszonylag szomorú látni, hogy az emberek többsége pont annyira nem képes nagyobb perspektívában és valódi összefüggéseiben látni a világot 2017-ben Budapesten (meg egyébként kábé mindenhol), mint száz évvel ezelőtt Bécsben.

Mintha a két világháborúból és a két nagy európai diktatúrából nem tanultunk volna semmit, pontosabban mintha elfelejtettük volna, amit tanultunk.

A Bernhardi-ügy, Arthur Schnitzler darabja egy orvosról szól, aki szakmai döntést hozva vitába keveredik az egyházzal, a társadalom és a politika felkapja a sztorit, és az eredeti eseményektől és a szemtanúk egyértelmű vallomásától elrugaszkodva kreál ügyet ott, ahol nincs is.

A történet szól a szűklátókörűségről, a gátlástalanságról, az ezekkel összefüggő politikai játszmákról, arról, hogy mit jelent mindezek fényében a tisztességes viselkedés, meg úgy általában arról, hogy van-e értelme a megalkuvás nélküli tisztességnek, ha nincs semmi célja önmagán kívül.

Viszont ezeket a kérdéseket nem moralizálva boncolgatja a darab, hanem egyik nagyon erős drámából a másik önfeledt röhögésbe esve és ettől a remek rendezéstől lesz jó a Bernahrdi-ügy, ettől lesz egy száz évvel ezelőtti Cohen-mozi, legalábbis az egészet végignézve nekem a sztori és a végső mondanivaló sok szempontból olyan filmeket juttatott eszembe, mint mondjuk az Égető bizonyíték.

Szintén párhuzam, hogy a remek, fotózásra született színpadkép előtt itt sem ül le a történet két órán keresztül egy másodpercre sem, hogy a karakterek mind izgalmasak és hogy olyan színészek játsszák a darabot, hogy legszívesebben mindenkinek bemásolnám ide a nevét, mert megérdemelnék.

A főszereplő, Mácsai Pál persze elvisz a hátán bármilyen darabot, bármilyen szöveget, most is olyan könnyedén, elegánsan és természetesen alakítja Bernhardit, hogy őt nézve eszedbe se, hogy színházban ülsz, mintha tényleg a vívódó belgyógyász professzort hallhatnád, ahogy Mácsai minden darabban magától értetődően az, akit játszik (miközben szerencsére nagyon Mácsai).

Gálffi László gátlástalan egészségügyi miniszterként nagyon szórakoztató, Für Anikó remekül idegesítő, Znamenák István, Epres Attila, Csuja Imre, Nagy Zsolt meg, na jó, most hagyom abba, tényleg ideírhatnám az összes nevet, szóval óriásit alkot a csapat.

Érdemes lecsapni a jegyekre, amíg még vannak.

(Fotók: Gordon Eszter)