Bud Spencernek és Terence Hillnek akkora rajongótábora van Magyarországon, hogy megérte tegnap a Papp László Sportarénában koncertet szervezni két olyan zenésznek, akik saját bevallásuk szerint húsz éve nem koncerteztek. 

Azért, mert ők írták egy rakás film, köztük a gyermekkorunk pofonosztó filmjeinek betétdalait. 

Azokét, amiket azóta is újra vissza-visszanézünk, mert kiderült, hogy nem veszítenek az idővel értékükből. Sőt, kiderül róluk, hogy egyre jobbak lesznek, ahogy korosodunk.

Ennek megfelelően két dolgot lehetett biztosan állítani a közönségről már a bejáratnál. Az egyik, hogy erősen 30 pluszosak, az átlagéletkor pedig 40 felett volt, amit a bőven nagymama és nagypapa korban lévő nyugdíjasok is felfelé húztak. 

A másik, amit biztosan lehetett tudni a közönségről, hogy még életében senki nem látta a művészeket, és az is tuti, hogy az egész publikum összesen nem vett 10 cédét tőlük. Guido és Maurizio de Angelis nevét mindenki kizárólag onnan tudta kívülről, hogy ezerszer hallotta, amikor Bozai József felolvassa a filmek előtt.

Úgy képzeltem, ez olyan, mint Sixto Rodrigueznek ellátogatni Dél-Afrikába, ahogy a Searching for Sugar Man című filmben bemutatták. A hazájában elfeledett zenész egy másik kontinensen tudtán kívül évtizedek óta tartó kultuszt tartott fent, imádói pedig alig várták, hogy végre élőben is lássák. Amire sokat kellett várni, lévén hogy Rodrigueznek erről az egész kultuszról fogalma sem volt.

Persze Guido és Maurizio de Angelisnek, na meg a koncert szervezőinek bőven volt fogalma arról, hogy mi várható Budapesten. És azért ezek a zenészek egyáltalán nem voltak elfelejtve, de az is biztos, hogy nem a Bűnvadászok betétdalát adták elő életükben a legtöbbször. 

Terence Hill a koncert előtt mindenkitől elnézést kért videóban, hogy nem jött, de Rómában dolgozik egy filmjén. Bejelentkezett ugyanilyen módon Kabir Bedi is, alias Sandokan. Nem lesz meglepetésvendég, gondoltam kissé csalódottan, nem baj. Felcsendültek az első akkordok, és onnantól letörölhetetlen vigyorral néztem végig az egész koncertet.

A két zenész és a kötelező dob-gitár kísérete mellett egy komolyzenei zenekar is felvonult a színpadra, valamint egy rakás háttérénekes segítette a 70 év körüli testvérpárt. Közülük is kiemelkedett Zach, akire már az első számban, az És megint dühbe jövünk betétdalában is támaszkodtak a kissé megkopott hangú zeneszerzők. Ez egy másik furcsaság volt a koncerten: a frontembereknek sokszor elfogyott a szufla, időnként mintha karaoket hallgattunk volna, de ez egyáltalán nem volt gáz. Guido de Angelis a 72 évével ugyanis olyan hévvel ugrált, gesztikulált a színpadon, annyira jó volt nézni, ahogy felszabadultan játszanak, és a sok zenész olyan telített hangzást hozott, hogy nem bánta ezt senki. 

A közönség hozta, amit ilyenkor megszoktunk. Eleinte kényelmetlenül fészkelődtek a küzdőtéren összezsúfolt kicsi székeken (ha Bud jött volna a koncertre, neki két jegyet kellett volna foglalni), a show legnagyobb részét pedig egyfajta első tombolással nézték végig, visszafogott tapssal kísérve a dalokat. Egyedül a bátyám pacsizott minden ismert szám után az előttünk ülő sorból tegnap estére rögtönzött cimboráival, és üvöltötte hangosan a csendbe, hogy

lalalala-laaa-laaa

És persze volt az is, a híres kórusmű, külön kórussal, Bud Spencer részeinél a színész hangját bejátszva. Meg Willy Fog, Sandokan, Zorro és más filmzenék. 

A csendes, felszín alatti tombolást egyedül a két fiatal hangmérnök látványa törte meg időnként, akik végigtáncolták a koncertet. Az egész sokkal élvezetesebb volt a keverőpult mögül ennek köszönhetően:

Aztán a végére valahogy belazultunk. Odamentek a színpadhoz néhányan, elkezdődött a tánc is hátul, ahogy a videón is látszik, egymásra találtak az ország lélekben vagy a valóságban pocakos-szakállas figurái, akik az odakint 600 forintért árult csapolt sörtől már klubhangulatba kerültek. De ezt csak a végére. Egy pillanat volt csupán, hogy az ellazulást kövesse a következő feszülés, a "hogyan állunk ki az autóval, ha mindenki egyszerre indul kifelé?" para. Úgyhogy miközben a közönség egyik fele tombolni kezdett volna, néhányan már a kijárat felé indultak.

Jó volt hallani a régi dallamokat, és a két zenész nagyon profi módon hangszerelte meg az egész show-t, egyáltalán nem volt avíttas, friss, vastag, menő hangzást sikerült találni. Köszi, Guido és Maurizio de Angelis (nem tudod nem Bozai József hangján kimondani a fejedben), jó volt a nosztalgia.