- Melyikből adhatok? - kérdezte a fagyispult mögött álló felszolgáló. 

- Neeeem kérek fagyit, köszönöm, reggelizni jöttem, csak nézegetek. 

- Na jó, de mégis. Kóstoljanak nyugodtan, adok kanalat. 

- Hát jó, csak kíváncsiságból.

Így történt, hogy ezt reggeliztem. 

Mert lehet, hogy így a tél közeledtével a fagyinak a gondolatát sem nagyon bírom, de a Damniczki vörösboros málnája annyira üde, gyümölcsös, tömény krém, hogy valójában egy friss gyümölcsinfúziónak tűnt a dolog, ami télen még inkább indokolt, mint nyáron. A rumos csokit meg minden évszakban el tudom viselni, akármilyen formában. Ráadásul az van, hogy az itteni fagyik

istentelenül jók.

A hely egyébként a Szabadság tér környékéhez méltóan nagyon színvonalasan van berendezve, viszonylag nagy előtér, felfelé lépcső (odafent épp zártkörű rendezvény volt ottjártamkor), hátul pedig egy eléggé eklektikus, de alapvetően igényes tér, laza asztalelrendezéssel. Rajtam kívül senki sem ült itt, szóval simán lehetett lazázni.

A falon jópofa játék: 21 fotót tettek ki, mellé egy fotósállványra 21 poharat. Szavazni lehet, egyrészt arra, mely képek tetszenek nekünk a leginkább, másrészt arra, melyik kép tetszik majd a legtöbb embernek. A sarokban egy tök áll. A falborításon pedig látszik, mit értettem eklektika alatt:

Az ultramenő fém borítás mellé illesztési nehézségekkel küzdő munkások kissé bénán kinéző gipszkartont erőltettek be, a lábazatot pedig egy oda nem illő, a régi szoci bútorainkat idéző fényes borítással díszítették. Ezt leszámítva egyébként tényleg igényes a hely, az asztalok és a székek tetszetősek, már csak a pultba épített márvány(?)lapot és az üvegfal mögé rejtett, a japán teázóba esetleg jobban illő döglött fa + művirág kombót nem értettem. 

Egyébként ettem rendes reggelit is: a croissant nagyon eltalált, vajas, leveles csoda, ahogy kell. A burgonyás pogácsa meg olyan, hogy nem tudsz nem felnyögni, amikor megkóstolod. Tényleg. Helyben készül, melegen kapod, és fantasztikusan tömény. A Rigó Jancsié sem piskóta, de ez még azt is lekörözi, muszáj kipróbálni.

A teát és forró csokit dupla falú, könnyű bögrékben hozzák, így kellemesen langyos kézben tartani akármilyen meleg italt. A forró csoki is elég jó egyébként, nem áll meg benne a kanál (a hely azóta írt nekünk, hogy szigorúan csokipasztillát használnak, tejjel és tejszínnel), már szinte "kakaós" a sűrűsége, viszont az íze van olyan mokány, mint a legcombosabb csokiknak. 

A Damniczki tehát egy eléggé igényes cukrászda, a dizájnban kisebb-nagyobb félrehajlásokkal, isteni fagyival és pogácsával, jóféle forró csokival és kávéval. A süteményeket is kóstoltam, de ezek nem vettek le a lábamról: sem ízkoncentrációban, sem állagban nem hozták azt, amit a kinézetük és az áruk (750 forint körül) ígért. Jó minőség, természetesen, de nem kimagasló - pedig a Székesfehérvárról a fővárosba betörő Damniczki Balázs egyik fő profilja továbbra is a sütemény. Szimpatikus, hogy meg lehet kóstolni a fagyikat, vagy épp a most készülő kézműves szaloncukrok töltelékeit.

Én pedig folytattam a napomat enyhe cukormérgezéssel, üdvözült mosollyal, a vörösboros málna emlékével a számban.

Damniczki Budapest
Cím: 1051 Budapest, Hercegprímás u. 17.
Nyitva: H-P 08-20, Szo 11-21, V 11-20