Minden hétvégén mentünk a nagyihoz. Apám értem jött, beszálltunk a zasztavába, és indulás. Egy felnőtt számára, akinek ráadásul karórája is van, az út Győrből mindössze húsz perc. Nekem, gyerekként, óra nélkül négy-ötször annyinak tűnt.

Egyrészt azért, mert egy gyereknek minden nagyobbnak és hosszabbnak tűnik. Másrészt azért, mert volt, hogy álmos voltam, apám viszont gyakorlott rádióhallgatóként tuti, hogy szombat reggel ki nem hagyta volna a rádiókabarét. Sosem akkor hallgatta, amikor adták. Felvette kazettára, és azt játszotta vissza. Megvolt neki egy egész gyűjtemény.

Én nem voltam egy kabarérajongó, különösen szombat reggel nem, amikor az autóban aludtam volna még. Azért volt, akiket szerettem, Markos-Nádas okozott néha örömöt, Hofi már ekkor is örök kedvenc volt, pedig a legtöbbször nem is értettem, miről beszél. Volt azonban egy fájdalmas műsorszám, ahol forrni kezdett az agyam, és legszívesebben két kézzel rántottam volna fel a kéziféket, hogy kiugorjak a kocsiból 15 mérföldnél, mint Walter, csak uzi nélkül.

Sas József énekelt.

Érdekes, hogy mennyire megmaradnak ezek a fájdalmas emlékek. Nem tudok szabadulni tőlük. Véletlenszerű időpillanatokban elkezdődik a fejemben egy Rapülők-nóta, ahogy Geszti Péter zsonglőrködik az önmagukért létrehozott rímekkel, vagy ahogy Sas József énekli ezt a sudár jegenyefa dallamára:

Ennek a szép barna lánynak Pakson van a háza

Sugárfertőzött kút van az udvarába'

Sugárfertőzött és halálos a csókja

Azt hiszem a lába között van az izotópja.

Nem csak a szövegre és a dallamra emlékszem, hanem még arra is, ahogy Sas József a "azt hiszem a..." résznél kuncog egyet, saját magán.

Igyekszem nem emlékezni erre. Örülök, ha nem jut eszembe a dal, van, hogy egy évig is sikerül kihúzni. Szerencsére kevés dolog emlékeztet manapság a Sas kabarékra, hacsak nem a Sas kabarék, amiket messze elkerülök. De van, hogy az ember nem kerülheti el a sorsát. Van, hogy beül egy Mad Dog Cafe Haus nevű helyre az irodaházak tengerében, a Népfürdő utcában, minden jól alakul, van kávé meg minden, leül, oldalra néz, és ezt látja.

"Ennek a szép barna lánynak Pakson van a házaaaaa..."

Basszus. Augusztus közepén történt a fenti baleset, azóta énekel a fejemben. Nem egyfolytában (nem vagyok hülye!!!), de azért sokszor. Most megírtam posztban is, hátha akkor elmúlik. Én ugyanis így dolgozom fel az élményeimet: megírom. Most megírtam. Leszel szíves elhallgatni?

Ja, és ha már a helyről írok, és az Egy nap a városban blog: a kávé közepes, a szendvicsek nem túl biztatóan néznek ki, amúgy hangulatos hely. Viszont nagyon érdekes szociológiai tanulmányt is láthatunk a helyiség közepén: a könyöklők és a sorasztalok közé félútra betettek egy elég komoly fotelekkel megtámogatott "tárgyalót".

Érdekes lenne megfigyelni, hogy a kizárólag a környékbeli irodákból ideáramló látogatótömeg közül ki ül be középre, a főhelyre, a fotelbe pöffeszkedni, és ki húzódik le a szélre, az ehhez képest legfeljebb a kutricák hangulatát nyújtó, de biztonságos, rejtett zugokba? Vajon itt is azok ülnek fotelbe, akik odafent is? Vagy épp fordítva van? Ki tudja, ki tudja.

"Ennek a szép..." - ÁLLJ!!