Amikor Győr műholdképét nézem (szoktam ilyesmit művelni), mindig megdöbbenek az Audi méretén a város keleti csücskében: nincs akkora, mint a 130 ezres település, de majdnem. Oké, a város mondjuk két-háromszor nagyobb, de nincs nagyságrendbeli különbség, húsz év alatt akkora üzemet húztak fel ide, hogy a hatalmas fehér csarnokok tetői lassan lefednek egy akkora területet, mint a kétezer éves település utcákkal és terekkel szabdalt házai.

És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Budapesten belül is van ám egy ilyen város, amiről persze mindenki hallott, csakhogy a területet nem valós helyként, hanem elvont fogalomként kezeljük a legtöbben: pedig a Csepel művek ma is ott van, ahol 1892-ben Weiss Manfréd felépítette. Sőt, a hely szabadon bejárható, a kapu nyitva van és odabent órákig lehet tekeregni, sőt, érdemes is, mert egy kivételesen izgalmas helyszínről van szó, amihez hasonlót a legtöbben csak filmeken meg posztereken láttunk.

A Weiss család egyébként nem itt kezdte a ténykedését, a konzervgyár eredetileg a hetedik kerületben, a Lövölde téren volt, aztán az egészet átköltöztették a Soroksári útra, míg végül itt, Csepelen találta meg Manfréd a megfelelő területet a tölténygyárnak. Csepel akkor még lényegében tök üres volt, az 1890-es évek végén azonban itt már kohók, öntödék, hengerdék és acélművek üzemeltek, nagy fordulatszámmal.

Akkorában, hogy az első világháború idejére már az Osztrák-Magyar Monarchia második legnagyobb hadiüzeme volt itt 30 ezer dolgozóval 250 hektáros területen és 216 épületben, évente több tízmillió legyártott lőszerrel. Ekkor a belső vasúthálózat hossza elérte a 60 kilométert, a saját Duna parti partszakasz meg már két kilométer hosszú volt.

A világháború után 1919-ben alatt államosították a gyárat, mire Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, hiszen a gyár volt az élete, de sikerült megmenteni és a Tanácsköztársaság után vissza is adták a családnak a gyárat, amit Manfréd 1922-es halála után nyolc örökös közt osztottak szét (illetve tartottak egyben).

A háború után békésebb termelés folyt itt varrógépekkel, szerszámgépekkel, elkezdődött az azóta is létező Csepel brungák gyártása, sőt, repülőket meg autókat is készítettek itt, utóbbiak miatt még perelték is a Weiss Manfréd Műveket, mert hát a tervek nem voltak, hogy is mondjam, eredetiek (mi voltunk a világ Kínája akkoriban).

Aztán jött a második világháború és az üzem harckocsik meg terepjárók és repülőgépmotorok gyártásába kezdett, így természetesen a szövetségesek nagy lelkesedéssel bombázták a területet, ahol a dolgozók bunkerekben vészelték át a támadásokat: ezek többsége ma is áll, sőt, látogatható.

A sztori innen tipikus: előbb az SS vette át a gyárat, majd a világháború után államosították a Weiss Manfréd Műveket és megindult a gyártás a KGST-s piacokra, ami a rendszerváltásra szükségszerűen elavult és versenyképtelen termékeket jelentett, így piaci viszonyok között a legtöbb üzemet a kilencvenes években be kellett zárni.

A területet bérlők vették birtokba, és bár az erőmű, a bringagyár a csőgyár és az öntöde még mindig nagyüzem, alapvetően a fentieken túl vagy száz kisebb cég működik odabent, ami azért jó, mert nem kell különleges engedély a csatangoláshoz: csak bemész a főbejáraton és egy olyan területen mászkálhatsz, aminek már lassan százötven éves lesz a történelme. A Kiegyezés utáni Magyarország minden fontos korszakában van itt valamilyen emléke, az ipari fellendüléstől az első és második világháború borzalmáig, a náci és a kommunista megszállásig, de mindez nem valami szájbarágós túrán rögzül, egyszerűen, hú, de hülyén hangzik, beszélnek a falak.

A HÉV pont a főbejárattal szemben áll meg, ha valamikor nagyon nem tudsz mit kezdeni magaddal és van pár szabad órád, sétálgass egyet a környéken és szívd be a régi gyáróriás most már tiszta és békés levegőjét, izgalmas móka.

Az első képet és az utolsó galériában található fotókat készítő Bódis Krisztián további képeit itt tudod megnézni.