Az Egy nap a városban blogon szinte mindig csak arról írunk, amit jónak találtunk, mert a nem jóról rengeteget olvashattok az összes többi oldalon. 

Disclaimer: ez nem keverendő össze néhány hasonlónak tűnő portál mindenről jót írunk-attitűdjével, ami talán még károsabb, mint az örökös fikázás, mert a rosszról is megpróbálja elhitetni, hogy jó. Szóval nem mindenről jót írunk, hanem csak arról írunk, ami jó, de ezt majd máskor bővebben, ha van rá igény.

A felvezető igazából annak szólt, hogy most nem a jóról fogok írni. Hanem a rosszról.

Három hete elindult az Egy nap… sorozatunk, felkeressük Párizst, Madridot, Londont, Rómát, és Firenzét, ahol készítünk egy-egy videót arról, hogy mit érdemes megnézni 24 óra alatt, tippeket adunk a legjobb éttermekre, arra, hogyan lehet elkerülni a sorokat, meg hogy mik a kihagyhatatlan titkos helyek. A párizsi és a madridi epizód már meg is jelent, holnap London:

A fentiekből következik, hogy mostanában nagyon sokat repülünk, a fél életünket reptereken éljük.

És hirtelen nagyon feltűnő lett a budapesti és a többi nemzetközi repülőtér közti különbség. Korábban is éreztem, hogy valami baj van, ilyen töménységben látni a problémákat viszont már több, mint bosszantó.

Kezdjük azzal, hogy nem is olyan régen két tök jó repülőterünk volt, Ferihegy 2 szuper hely lett, ami a Skycourt megépülésével már nem egy vidéki buszpályaudvarra, hanem elfogadható, nemzetközi terminálra kezdett emlékeztetni. És a fapadosoknak ott volt Ferihegy 1, ami meg nemcsak egyszerűen divatos volt, hanem a modernizmus egyik legszebb példája Európában, olyan repülőtér, aminek nem volt párja. Imádtuk.

Aztán jött a válság, csődbe ment a Malév, csökkent a járatszám és minden elromlott.

Az egyes terminál bezárt, a fapadosokat áttereltél a kettesre és létrehoztak egy olyan rettenetes, béna rendszert, hogy ha itt nem megy el a kedved a repüléstől, sehol a világon.

Repülőre szállás, Párizs, Madrid, akármi: nyugodtan ücsörögsz a kapu előtt, olvasgatsz, használod az ingyennetet, töltöd az eszközeidet, vásárolgatsz, majd felszállás előtt húsz perccel odaállsz a kapu elé, beolvassák a jegyed, végigsétálsz a folyosón, ami közvetlenül a géphez visz és elfoglalod a helyed.

Repülőre szállás Budapest: negyven perccel a gép indulása előtt kiterelnek az épületből (ami továbbra is tök jól néz ki, profin vezetik, jók az üzletek, a dekorációk, minden), sétálsz egy fémkerítéssel leválasztott karámban jó hosszan, ha meleg van, leizzadsz, ha szakad az eső és fúj a szél, elázol, majd beállsz egy nyomorúságos bádogcsarnokba, egy csirkekeltetőbe, és ott várakozol net, ülőhely meg térerő nélkül jó hosszan: ha késik a gép, a vártnál is hosszabban. Aztán kizavarnak a szabad ég alá, ahol megint csak muszáj lesz felöltöznöd vagy levetkőznöd, attól függően, hogy a kinti hőmérséklet mennyire tér el az ideálistól, és már mászhatod is meg a repülő lépcsőjét. Ez a rész szakadó esőben a legviccesebb.

Sokáig azt hittem, hogy erre a performanszra a fapadosok alacsony árai miatt van szükség, ami tök vállalható kompromisszum lenne: néhány tízezerért megjárhatod Európa nagyvárosait, cserébe megéri egy kicsit szívni repülés előtt és után. De nem. Mert az a gép, amibe magyar oldalon a bádogdobozon át vezet az út, külföldországban simán a csőre áll: ott már európai körülmények közt megy a ki-, és beszállás.

Nem mindenhol persze, mert Lutonban például pont az a nyomor megy, mint itthon, de még ott is az épületben várakozol, és nem egy ilyen szörnyűségben.

De a problémák nemcsak az olcsó repüléshez köthetők. Amikor tavaly télen jöttünk haza Lisszabonból, müncheni átszállással, a gurulós, de azért nehéz kézipoggyászainkat a lisszaboni reptér bejáratától a budapesti reptér bejáratáig emelés nélkül tudtam szállítani: Portugáliában és Németországban is mindenhol meg volt oldva a gurultatós közlekedés, liftek, mozgólépcsők segítették az utunkat, aztán kiszálltunk itthon a gépből, és indulhatott a két emeletes cipekedés, mert itt senkinek sem jutott eszébe foglalkozni ilyen apróságokkal. 

Megérkeztünk a csomagkiadótérbe, hozni akartam egy bőröndcipelő kocsit, amit mindenhol ingyen adnak, Budapesten viszont 2 euróba került darabja. A háttérben két külföldi turista arra panaszkodott egy szakinak, hogy a kávéautomata elnyelte a pénzüket. A fickó magyarázott valamit magyarul, majd elkezdte rugdosni a gépet, de nem történt semmi, megvonta a vállát, közölte, hogy ez ilyen szar, majd elment. Aztán megkaptuk a csomagokat, elindultunk kifelé, menet közben angol feliratok magyarázták, hogy óvakodjunk a taxi cowboy-októl (sic!), akik odakint le is támadtak minket: mintha az ukrán alvilág pénzbehajtói várnának odakint, ami ellen a reptér állítólag nem tud semmit sem tenni.

Európa szinte összes városában kulturáltan meg van oldva a taxizás, csak nálunk nem lehet kezelni ezt a helyzetet valamiért. De ha nem taxival mész, akkor is szívás van ugye, hiszen öt percre, ÖT TETVES PERCRE lehet csak behajtani a reptér elé autóval. Ha rokon jön érted, annak a közelben kell valahol gubbasztania a kocsijával arra várva, hogy leszálljon a géped, a rendőrök persze közben ahol lehet, büntetnek, aztán ha leadod a jelet, hogy megérkeztél, nagy gázzal behajt érted a rokonod, haverod, bedobáljátok a csomagokat hátra, majd gyorsan elhagyjátok a helyszínt.

Különösen ízléses volt az az időszak, amikor a rendőrség egy ideig az ideiglenes parkolóban igazoltatta az autókat, hogy mindenképp belecsússzanak a fizetős szakaszba a rokonokért, barátokért érkezők, ami ugye minimum kétezer forintos kiadást jelent.

És tök nagy a kontraszt, hogy míg a reptéren dolgozók tök jól végzik a munkájukat, a rendszer, amit kialakítottak a reptér körül, pofátlan és lehangoló. Az egyetlen pozitív vonás a történetben, hogy láthatóan számos érintett fél együttműködik abban, hogy minél rosszabb legyen a megérkezés élménye, ami komoly fokú szervezettségre utal.