Én nem is értem, hogy A tenger dala miért nem kapott nagyobb visszhangot itthon. Ez egy fokozhatatlanul szép mese, gyönyörű kivitelezéssel, fantasztikus történettel és szimbólumokkal. Mestermunka minden egyes képkockája, ráadásul magyar kötődés is fellelhető.

Pedig ez egy igazi ír mese.

Saoirse és bátyja, Ben egy kis szigeten élnek apjukkal, miután anyjuk a lány születése után eltűnt a tengerben. Apjuk fájdalmában beleegyezik, hogy nagyanyjuk elvigye a gyerekeket, ő maga pedig szomorúságába merülve él tovább a világítótorony alatti házban. A gyerekek lassan rájönnek, hogy Saoirse egy fókatündér, akinek feltétlenül szüksége van a szigeten hagyott kabátra a túléléshez, ezért felkerekednek, hogy visszaszerezzék, miközben a bagolyboszorkány Macha veszi őket üldözőbe.

A látványt nem is tudom leírni, csodálatos. A szereplők kétdimenziósak, személyiségükhöz illő, elnagyolt vonalakkal, a háttérben pedig festett felületek teszik műalkotássá az egész rajzfilmet. És ahogy Wes Anderson filmjeiben, itt is hihetetlen részletesen kidolgozott minden szeglet, egyrészt hogy a képzeletet minél jobban megragadják a színek és a formák, másrészt hogy egy rakás rejtett utalást rejtsenek el a vászon különböző részein. A rendező-producer-írónak, Tomm Moore-nak egyébként nagy példaképe Anderson, a hasonlóság tehát nem véletlen. Nézzétek csak meg ezt a két képet:

A szereplők mozgása az első percben eszembe juttatta a Magyar Népmesék figuráit. És ez sem véletlen: Tomm Moore-nak ez a második nagy animációs filmje, az elsőt, a Kells titkának nagy részét a Kecskemétfilm Kft.-nél készítették - ugyanitt készült a Magyar Népmesék is, ami megihlette a rendezőt (erről bővebben itt lehet olvasni). A történet ugyan ír, a szárazföldön embertestet öltő fókatündérek (Selkie-k) az ír mitológia részei, de számtalan más forrásból is táplálkozik Moore világa. Többek között a magyar mesékből, sok más kelet-európai és ír történetből, valamint saját emlékeiből. Saoirse és Ben kapcsolata hasonlít a rendező-író és lánytestvére sorsára.

Olyan a mese, mintha fognánk a legjobb Hayao Miyazaki film, mondjuk a Chihiro szellemországban ritmusát, áthelyeznénk az egészet Európába, a szimbólumrendszert is az itteni meséken felnőtt emberekhez igazítanánk, és az egészet átgereblyéznénk Wes Anderson tüchtig kis Holdfény Királyság seprűjével. Mindez alá fantasztikusan szép animációkat és gyönyörű zenéket pakolnánk.

Tényleg, a zene. Meditálsz másfél órán keresztül. Az anya éneke, az öt hangból álló dallam annyira erős, hogy a fejedben visszahangzik még napokkal később is.

Az animációs film egyébként rengeteg díjat nyert, és Oscarra is jelölték. Az érdekes ebben csak az, hogy mindössze 5,5 millió euróból készült. A rendező elmondta egy interjúban, hogy a The Hollywood Reporter alacsony költségvetésű animációi között a következő legolcsóbb film a The Book of Life volt, amihez 50 millió dollár (44,4 millió euró) kellett.

Nem kell sok pénz ahhoz, hogy műalkotást hozz létre.

Szóval én azt javaslom, hogy hétvégén nézze meg ezt a mesét mindenki, akinek a fentiek felkeltették az érdeklődését. Felemelő élmény lesz, ígérem. A Művészben pénteken 18:45-kor, szombaton és vasárnap a Tabánban, a Toldiban és az Urniában is játsszák, összesen öt alkalommal. Itt lehet megnézni az időpontokat.