Egy kicsit távolról kezdem ezt a színházi élménybeszámolót. Van ugye a Spotify.

A Spotify arra jó, hogy benyomod a zenét, ami az ízlésednek és a pillanatnyi hangulatodnak épp megfelelő, és az szól. Zenék futáshoz. Zenék alváshoz. Remek lehetőség, hogy felfedezz új kedvenceket, mert ha téged a nyolcvanas évek country nótái érdekelnek, simán meghallgathatsz belőle százezret. Akkor van a baj, amikor ennél egzaktabb a probléma. Amikor nem stílus, és nem is tevékenység a meghatározó, hanem mondjuk ez:

Olyan zene kell, ami mellett lehet dolgozni, elég egyhangú, álomszerű hangulatot ad, de közben inspirál is, van benne olyan motívum, amire néha lehet figyelni.

Menjek a fenébe, igaz?

Ugyanez filmeknél is megvan. Ha Évivel együtt nézünk valamit, akkor a legtöbbször

olyan romantikus és/vagy humoros filmet keresünk, ami nem nagyon kavarja fel az embert, de kellően intelligens és egyben szórakoztató ahhoz, hogy mégiscsak stimuláljon egy kellemes szintig.

Az élet ízei, Egy fiúról, Egyszer, pipa. A Lepattintva kevés, A forrás sok.

Ezen a vékony mezsgyén keresgélek, és találtam is már jó néhány filmet, de valamiért sokkal többen lőnek alá vagy fölé ennek a szuper közös halmaznak, mint amennyien eltalálják. Úgy értem, hogy alig találni valamit.

Na és akkor elérkeztünk az Illatszertár című darabhoz. Ami tökéletesen beletalál a keresett mezőbe, hiszen egy igazi klasszikus. A szerelemről szól, a szeretem-nem szeretem állapotról, egy kellemes, családias helyszínen, jól kidolgozott, de kissé eltúlzott karakterekkel, izgalmas cselekménnyel és remek színészi teljesítménnyel alátámasztva. Szórakoztató, lebilincselő, nem túl mély, nem is túl harsány. Olyan szép, langyos, kellemes, amilyen akkor kell nekünk, ha épp az életünk eseményei adnak elég drámai feszültséget, és este inkább lazítanánk.

Külön érdekesség, hogy a darabot 1937-ben, 78 éve mutatták be, pontosan a mostani Centrál Színház helyén (akkor ez volt a Pesti Színház). László Miklós műve aztán a szerzővel együtt az Egyesült Államokba távozott, Hollywoodban pedig filmet forgattak belőle (Saroküzlet, eredeti címen The Shop Around the Corner), aztán musicalt (A jó kis nyarak, In the Good Old Summertime), utóbbit már 1949-ben. De itt nem volt vége, 1978-ban újra leporolták a sztorit a She Loves Me című filmben, ami az 1963-as Broadway musical alapján készült, de a legtöbben az 1998-as Tom Hanks - Meg Ryan párossal készített A szerelem hálójában, az 1999-es Vénusz Szépségszalon vagy a 2002-es Két hét múlva örökké című filmekből ismerhetik a történetet.

A történet annyira jó volt, hogy legalább hat filmet ihletett meg, és a Broadway-n is sikerrel játszották.

És 75 évvel később visszatért a Révay utcába is. Fantasztikus színészekkel. Én a Kern András - Simon Kornél - Cserna Antal - Vári-Kovács Péter - Pokorny Lia - Rada Bálint szereposztással néztem, zseniális volt mindenki. Nem ripacskodott egyik színész sem, mindenki visszafogottan, mégis kifejezően játszott. Amikor Kern András bejött a színpadra, a jelenléte kitöltötte a teret, és erről a többi színész is gondoskodott: kissé mindenki összerezdült a feszültségtől, hogy a főnök úr ott van, és mindjárt megint szemétkedni kezd. Pokorny Lia az egyik jelenetben úgy játszott a nézőkkel, mint a macska az egérrel: nem tudtuk eldönteni, hogy tudja vagy nem tudja a titkot, amibe minket már beavattak. Egy apró mosollyal, egy pillantással elhúzta a mézesmadzagot, aztán ártatlan szemeket meresztett, mint aki semmit nem csinált.

Így kacérkodik egy színésznő a nézővel.

Ez persze nem működik a premierkor, csak akkor van ideje ilyenekkel foglalkozni a színésznek, amikor a darab alappillérei már készen vannak, és évekig csiszolgathatja a maga szerepét. És milyen jó, hogy nem fásulnak bele, és meglátszik a darabon az évek munkája.

Nem árulom el a sztorit, sem a történet legfontosabb csavarját, mert jó, amikor ott jövünk rá a színházban. Szóval akik vágynak egy jó szórakozásra, de nem szeretnek beleragadni az olcsó, szirupos, bugyuta romantikába vagy nevettetésbe, azoknak nagyon ajánlott a darab.