Nem minden budapesti színház mondhatja el magáról, hogy már az előadás előtt fél órával is képes katarzist előidézni. Aki volt már a Bakelit Multi Art Centerben - ami egy befogadó színház, egy kiállítótér és egy teherlift különös egyvelege - , ismeri ezt az érzést.

Először is az online vásárolt jegyre eleve rányomtattatnak egy kusza térképet, amire legyintesz, hogy de hát van GPS. Na, az az, ami itt nem sokat ér.

Úgy kezdődik, hogy a Soroksári úton kell kifelé menni a városból, sokat. Szalámigyár, fegyvergyár, becsődölt nagyker, lerobbant ipartelepek, majd a végén balra, a túloldalon egy nagy kapu. Azon kell behajtani. Az ügyesebbek a Gubacsi úton jönnek, hogy ne kelljen forgolódni, és visszakanyarodva egyből irányba legyenek.

Szóval behajtunk a kapun. A térkép szerint megérkeztünk, pedig még sehol sem vagyunk. Előttünk vaksötétbe burkolózó bokrok és parkoló autók, a ritkásan elhelyezett lámpák fénye az iszonyú állapotban lévő aszfaltot világítják csak meg, azt is csak egy pár méteres körben, azon túl semmit nem látni. Ha elfelejtetted volna felkapcsolni a világítást, itt észre fogod venni.

Kanyargás következik. Nem untatok senkit, mikor merre, de a lényeg az, hogy jó néhányszor kell minden irányba tekerni a kormányt. Közben lepusztult gyárak, betört ablakok és éjjeli műszakról kifutott, a vaksötétben cigiző alakok mellett kell elhaladni. Nem, ők nem statiszták, és nem is a díszletesek.

Bármelyik pillanatban előugorhat egy zombi, igen. Jól gondolod. Ez az a gondolat, amiben mindannyian osztozunk, akik vagyunk olyan bátrak, hogy egy téli estén bemerészkedjünk a kultúra legsallangmentesebb bugyraiba, ahol nem az a legnagyobb para, hogy kihívnak az első sorból. Szarsz rá, csak ülhess már ott, sírva csinálsz bohócot magadból. Iránynak az ipartelep legmagasabb pontját veszed célba, a bazi nagy kéményt, ami az egykori Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár mellől nő ki a földből. Ott van a színház.

Amikor megérkeztél a Bakelithez, akkor sem tudod sehonnan, hogy megérkeztél. Néhány autó áll az út szélén, de továbbra is töksötét van. Leállítod a motort, a lámpafény felé tartasz, ahol ugyancsak cigiznek alakok. Róluk úgy ránézésre sejted, hogy nem csőmotorszerelők.

A bejárathoz szigszalag nyilak vezetnek. Kitapogatod az utat, benyitsz egy vasajtón, amin a BAKELIT felirat árulkodik, hogy a horror után nemsokára jön a kultúra. Először csak résnyire, aztán teljesen kinyitod a bejáratot, és nem hiszed el, amit látsz. Egy bazi teherliftet, mellette egy vaslépcsővel. “Most tuti kinyírnak” - mormolod, miközben felfelé kaptatsz, de tudod, hogy vissza már nem fordulhatsz. Tuti felzabálták az autódat a zombináci mutáns tirannoszauruszok.

Fent fény van, olcsó járólap és egy ócska pult. Rossz italok drágán, furcsa kiállítás és ruhatár. Megérkeztél.

Az előadásról nem ejtenék szót, az végül érdektelen volt, inkább kínos, mint kellemes, de tudtam, hogy nem jöttem hiába. Azért volt egy kis szürreális katarzis, még az előttem performaszolt, zenére földön fetrengés előtt, odakint.