Én nem szeretem a musicaleket, a világból ki lehet kergetni velük. Két eset volt, amikor megváltoztattam a véleményemet. Az első az Avenue Q című zseniális darab, amit már sajnos nem játszanak, és ami megváltoztatta az életemet. Azóta, ha valami kissé kellemetlen élmény ér, magamban elkezdem magam elé dúdolni a mű főcímdalát: “az életem szaaar”. És máris jobb.
A második eset, amikor jól szórakoztam egy musicalen, szintén a Centrálban volt, múlt héten, a Broadway felett az ég című darabon.
“Magyarország legszarabb musicalje” - így hirdetik, emiatt pedig mindenki kíváncsi lesz rá. Nem teljesen érthető, miért, mert ha egyszer nem szeretem a musicalt, a legrosszabbat végképp nem akarom látni. Viszont az önirónia mindig vonzó, saját magunk megjósolt bukása vonzza a nézőket.
Hölgyeim és Uraim, én most épp belebukok abba, hogy megfelelően átadjam, miről szólt a darab. Mert nem tudom.
Nem tudom, hogy a cselekményt írjam le, vagy a stílusparódiát elemezzem. A cselekmény természetesen gyilkosságok, dráma, és az egész hátterében egy árva színházsegéd lány, aki mindenkit megöl, aki egy rossz szót szól a primadonnára. Ha a stílusról írok, akkor ennyit mondok: “szerelem, szenvedély, projektor, lézer, szárazjég”. Egyenként idézőjelben, mert a szenvedélyen nevetünk, a lézerről és projektorról csak beszélünk, a darab teljesen díszletek nélkül megy le.
De ez így van jól. Egy kicicomázott színpadon talán túl komolyan venné magát a darab. Nem veszi: a nézők röhögnek a túljátszott jeleneteken, túlénekelt zenei betéteken (Botos Évának külön gratulálunk a “szar” című ária begyakorlásáért, tökéletes volt), a kényszeredett drámán, és itt-ott egy kis aktuálpolitikai beszóláson.
Szóval stílusparódia, annak pedig kitűnő. Viszont néha ellaposodik. Néha nem érezzük, hogy komolytalankodna, várjuk a következő kikacsintást, de egy ideig nem jön. Mindez picit megtöri a ritmust, szétcincálja. Gondolkoztam, miért lehet, és két okot látok rá:
- A darab megálmodói, Kiss Márton és Baráthy György tulajdonképpen szeretik a musicalt. Ennek ellenére tudnak nevetni rajta, és ennek ellenére figurázzák ki. Időnként az volt az érzésem, mintha mindazok mellett, hogy bemutatják Magyarország legszarabb musicaljét, be akarnának mutatni egyidejűleg egy jót is. De kettőt nem lehet egyszerre.
- Most volt a premier, a színészeknek még nem volt idejük belebújni a szerepbe, Botos Éva még nem mindig érzi, hogyan kell túljátszani úgy, hogy vicces legyen, Szilágyi Csengének még nem hisszük el, hogy vérengző őrült.
Ez utóbbi okot sokszor emlegetik szaklapok, arról beszélve, hogy még nem forrt ki a darab, még “nincs kész”, noha túl vannak a főpróbán és a premieren. Én pedig kíváncsi lettem arra, hogyan alakul egy ilyen mű, mik a stációi - ha van egyáltalán neki ilyen -, úgyhogy úgy döntöttem, nem most mentem el rá utoljára. Elmegyek negyedévente, hogy ellenőrizzem, hogyan érik, hogyan lesz egyre jobb - vagy egyre rosszabb - a Broadway felett az ég. Ezzel végre magam is megtapasztalom, amit annyiszor hallottam, hogy minden előadás más, és minden darabnak kell az idő.
Lássuk, mit tesz vele az idő. Broadway, februárban találkozunk, veletek pedig a második posztban.