English

Egy nap a városban

Milyen az a zene, amiben nincsenek szabályok?

szucsadam 2014 október 13.

Sikolt feléd az égen át, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe, mert elhagyatnak akkor mindenek, mosolyogva néz a földre a szelíd nap sugara, tikzikulisikzándics, sssssshhhh, és megint külön a kutyaólak csöndje.

Ilyesmi, azt hiszem, ha prózában akarnám érzékeltetni.

Wahorn András zenész, képzőművész és bandája, a Wahorn Airport játszott egyik szombaton a Jedermannban. Ekkor még nem tudtam, mire számítsak, csak annyit tudtam, hogy játszani fog Hans van Vliet, a hely tulajdonosa is, harsonán. És kíváncsi voltam.

A következő kép fogadott, amikor odaértem: Hans a pultnál bámulta enerváltan az italát, láthatóan teljesen kikészítette valami. Wahorn András ott állt a színpad mellett, és egymaga kitöltötte a teret, pedig halkan és udvariasan beszélt. Ő az, aki az 1980-as évek elején efZámbó Istvánnal, feLugossy Lászlóval és Bernáth(y) Sándorral közösen megalapította a Bizottság zenekart. Bár ő egyáltalán nem ezt tartja a legfontosabb tettének, de már nem ellenkezik. A vele készült interjúkat olvasva kiderült számomra, már megadta magát, és elfogadta, hogy a Bizottság után következő évek, évtizedek személyes izgalmai, művészi fejlődése már keveseket érdekel. Ahogy ő fogalmazott két zenei blokk között: abból élt, hogy olyan képeket festett, amik senkinek sem kellettek.

P1230913.JPG

Fontos hozzátenni, mert az előző mondatomból nem derül ki: mindezt olyan hangsúllyal mondja, hogy szakadsz a nevetéstől. Az önirónia egy olyan magas szintre állt benne, ami a művészet miatti ösztönös fájdalmát képes ellensúlyozni. Nagy erők dolgoznak tehát belül, noha ez nem látszik rajta, annyira ellazult.

“Kérlek, játssz valamit” - szólt hátra a billentyűsnek, a csapat legfiatalabb új tagjának András, miközben a pulton toronyba halmozott cédéit reklámozta, valami olyasmi szöveggel, hogy “karácsonyra minden szart megveszünk, úgyis mindjárt itt van”.

P1230917.JPG

És a billentyűs játszott valamit. Előbb néhány súlyos templomi hangulatú orgonaakkordot, aztán végigfuttatta néhányszor az ujjait a nyolcvannyolc billentyűn, mire Wahorn András hátraszólt. Plíz dont pléj Dzsezz. Ne játssz dzsesszt, az valami hihetetlenül kötött zenei forma, én azt nem bírom játszani.

Az egész koncertre ez a szándékolt szabadság volt jellemző. Valamit játszottak, rögtönöztek. De tényleg ne jazzt képzeljetek el, itt tényleg szabad volt bármit. Sőt, kötelező volt szabadni.

És a billentyűs meg akart ennek felelni, minduntalan megszakította az elkezdett zenei gondolatot egy másikkal, aztán egy harmadikkal, aztán teljesen elengedte a gyeplőt, és hagyta, hadd jöjjön aminek jönnie kell, különös effektekkel, akár csak egyetlen hangot ütögetve. András meg elővett közben valami számomra ismeretlen érintős-érzékelő, kézipedálra hasonlító hangszert, ami az adott zenéhez mindenféle elektronikával igazodva, az ujjpozícióból és az érintések gyorsaságából kikövetkeztetve hozott ebbe az egészbe egy új arcot. Közben az egészet támogatta a dobos és a nagybőgős, valamint ott ült Hans is, a hely tulajdonosa, kicsit magába mélyedve, időnként megfuttatva a levegőt a harsonáján.

András előtt több szaxofon és trombita sorakozott, felvette, amelyikhez épp kedve volt. Ha nem volt kedve hozzá, visszatette. Látszott, hogy ő már csak így működik. Mérhetetlen lazasággal, egyúttal nagy tisztelettel kezelte a zenét, de annyira irtózott minden kötöttségtől, hogy még a jazz is riasztotta. Ne játssz dzsesszt, ne játssz műfajokat, ne húzz fel magad köré falakat, akármennyire is kényelmes.

Mi marad akkor? Ha nincsenek szabályok, vajon az is egy szabály?

Én ezen gondolkoztam, miközben hallgattam az ott megszülető művet, amiben így is volt rendszer. Egymásra figyelve, közben elkalandozva mentek előre. Vagy amerre éppen álltak arccal, mondhatnánk azt is, hogy hátra mentek, vagy oldalazva, mindegy. Ha úgy adta magát, lezárta mindenki a saját témáját, és miután nem maradt hangszerét fogó zenész, vége lett a dalnak. András akkorra már sokszor a közönség közé ült be a szaxofonjával.

P1230923.JPG

Élveztem. De azt hiszem, inkább a rejtélyt élveztem, meg akartam fejteni a zenészek fejében zajló folyamatokat, az egymásra hatást, hogy ki mit gondol, és mikor gondolja meg magát, hogy na, azt mégsem játszom, és mikor tör ki belőle valami elemi hangsor, ami előtt a többiek háttérbe vonulnak, és csak adják az alapot. Középen meg ott áll Wahorn, és láthatóan, a földre bámulva, mosolyogva megnézeget magának minden hangot, mint valami bonbont, és tetszik neki, vagy nem.

Minden zenemű egy meghatározott hangnemben íródik - valahogy ezzel a biztonságnak álcázott füllentéssel kezdődik a zenetanulás. Aztán rájössz, hogy ez a modern felfogásban már nem feltétlenül igaz, sokszor egyáltalán nem tudsz kiválasztani egy hangnemet, és a transzponálások pontos helyét és okát, mégis egyben van az egész, jobban mint bármi. Hát ez a kísérleti zene is valami ilyesmi: a nemrendszerben keresi a rendszert, és ez izgalmas.

November elsején újra fellép ugyanez a csapat, lehet menni a Jedermannba megint, és plíz dont pléj dzsessz.