“Akármilyen társaságba is kerülök, ha szóba kerül a közösségi kert, valaki tutira odamutat egy másik emberre, akinek köze van az egyikhez Budapesten”. Ezt Kertész Mónika meséli nekünk, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) munkatársa. Többek között ő az, aki elérte, hogy ez így legyen.
2011-ben, amikor megnyílt az első közösségi kert a városban, még csak tapogattuk ezt. Oké, a belvárosiak is juthatnak pár négyzetméternyi földhöz, palántázhatnak és közben együtt vannak, de vajon mennyire tartós ez az érdeklődés? Senki sem volt biztos benne, hogy ez egy működő dolog lehet, kivéve azokat, akik a háttérben minden nap azon dolgoztak, hogy ez így legyen. Közösségi eseményeket szerveztek, új területeket néztek ki és szereztek meg, és persze ástak, öntöztek, metszettek.
A kortárs közösségi kert, mint jelenség a hatvanas évek végétől jelent meg a világban. Korábban a termelés, az élelem előállítása volt a fő szempont egy több ember által megművelt területen. A belvárosi kerteknél viszont inkább a közösség, a közös munka és persze a permetanyagmentes zöldségek és gyümölcsök íze lett az elsődleges.
Budapesten a KÉK úttörése előtt egyetlen olyan esetről tudtak csak, amikor egy magánszemély egy fiatalokból álló társaságnak átengedett egy darab földet, hogy megműveljék. Ők pedig így tettek, felváltva, közösen ültettek, öntöztek, kapáltak, meg amit kell. De erre akkor még nem volt jogi lehetőség: amikor a KÉK 2009-ben próbált ebben az irányba mozdulni, és kialakítani egy ilyen kertet a hetedik kerületben, az önkormányzat részéről teljes ellenállásba ütköztek. Ugyanis még a jogi háttér sem állt rendelkezésre: nem lehetett odaadni művelésre, saját használatra a környékbeli lakóknak egy darab földet, ilyen kategória egyszerűen nem létezett.
Most már létezik. Sőt most már bármelyik önkormányzathoz fordulunk, tudják, hogy megy ez.
Három évvel az első kert megnyitása után pedig a KÉK már egy különálló domainen, a kozossegikertek.hu oldalon próbálja meg összeszedni az országban található összes közösségi kert helyét és elérhetőségét. Már csak a számbavétel, az adatbázis kiépítése is nagy munka.
Az önkormányzatok is megnyitják a sok pénzből kialakított kertjeiket, támogatnak is több szervezetet, és persze vannak azok a civilek, akik egyéb támogatásokkal, területátadásokkal, pályázatból és vegyes megoldásokból építenek közösségi helyeket.
Vagy mondok mást: idén tavasszal meghirdettek tizennégy megüresedett parcellát a Leonardo kertben. Három nap alatt 195-en jelentkeztek a helyre. Az 14-szeres túljelentkezés.
Szüreti mulatságokat szerveznek, sokszor saját maguknak a kert művelői, kertmozi hangulatú filmvetítés korabeli híradókból, közös lecsókészítés, koncertek, jógaóra a paradicsompalánták mellett: az egymás mellett élők újra együtt alkotnak valamit, és ezt a kerteknek köszönhetik. Persze az csak a háttér volt, az ürügy, mert jó a finom paradicsom, de mégis fontosabb tudni, hogy ha elmész valahová, lesz aki öntözi a te palántádat is. Meg figyeli az autódat, meg vigyáz a gyerekre, ha el kell ugranod valahová.
De akár több közösséget is tud egyesíteni egy ilyen: tavaly és idén három iskolai tan- és közösségi kert nyílt a Vivicittá futóversenyhez kapcsolódóan, amik lényege, hogy az iskolák területére épített kerteket iskolaidőben az általános iskolás gyerekek, a tanítási szünetekben pedig egy idősotthon lakói vagy a környéken élők gondoznak.
Én, bevallom, három éve még kételkedtem az első kertészkedő kedv tartósságában. De most azt mondom, le a kalappal. Nagy munka volt, de most már talán önjáróvá válik a folyamat.
Disclaimer: közösségi gazdaságról szóló sorozatban az Egy nap a városban blog együttműködő partnere a Magyar Telekom. Ők azok, akik összeszedték, és egyben tálalják elénk a hasonló megoldásokat, valamit az infrastruktúrát, a szélessávú mobilnetet adják a fentihez hasonló oldalak mögé. Itt írtunk róla bővebben.
Fotók: kozossegikertek.hu