Budapestre látogatott néhány napra Joyce Maynard egyesült államokbeli írónő és férje, Jim Barringer, és az Egy nap a városban blogot kérték fel, hogy vezesse körbe a városban a párt. Segítségünkre volt az információ, hogy minden érdekli őket, és bármire kíváncsiak.

Eddig csak nagyobb csoportokat, céges csapatokat vittünk körbe a városon, megmutatva nekik Budapest azon arcát, amit mi a legjobban szeretünk. Két fős csoporttal még nem volt dolgunk, de izgalmasnak ígérkezett a túra, úgyhogy szívesen belevágtunk.

Joyce Maynard az Alexandra meghívásából érkezett, dedikálta a Nyárutó című könyvét, amiből nemrég Kate Winslettel filmet is forgattak, és egy hivatalos eseményen elkészítette a meghívott vendégekkel együtt azt a pitét, ami a könyv egyik központi, emlékezetes jelenetét is adja.

Amit viszont nem tudtam: Joyce hihetetlen energikus személyiség. Megállíthatatlan, csapongó, kíváncsi és erős. Utóbbit nem csak lélekben értem: úgy gyalogolt végig hat órát, hogy mi már a végén csak kullogtunk utána.

Eszterrel, az Alexandra kiadóvezetőjével mi jóelőre kitaláltuk a programpontokat, ami egy könnyed kis városnézésből és egy laza, magyaros ebédből áll, de az előre kitalált útvonal az első órában módosításra szorult, amikor Joyce meglátta a Gellért fürdőt a hajókázás után, és mindenáron be akart menni.

Mivel a hajón számunkra már kiderült, hogy Joyce-ot a történelmi anekdoták közül inkább az emberek, emberi sorsokkal foglalkozók érdeklik, így itt már igyekeztünk az aktuális sztorikat elmesélni, külön kiemelve azokat a tapasztalatokat, amik minket értek a városban. Ez volt a tuti recept: látszólag azt akarta hallani, milyen budapestinek lenni. Itta azokat az információkat, ami őt is azzá változtatják néhány órára, mohón habzsolta a várost.

A Vásárcsarnoknál is megálltunk végül, itt vett áfonyát a pitéhez, gyorsan megmutattuk neki a magyar sonkák, szalonnák, kolbászok világát, valamint a savanyúságokkal is megismerkedett. Imádta a Párizsi udvar haldokló szépségét, és megtalálta az élő Párizst Budapesten a Gerlóczy kávézóban, a modern dizájncuccokat a Printában, és még egy Bazilika-sétát is bele tudtunk erőltetni az időbe ebédig.

A Kispiac tökéletes választás ilyenkor: laza, fesztelen hangulat, angolul is beszélő pincérek és étlapok, magyaros, húsos fogások jó minőségben, kiváló magyar borok. Az egésznek van ráadásul egy olyan bennfentes hangulata, amitől az is lokálpatriótának érzi magát, aki csak átutazik a városon.

A zsidónegyed régi és új arcait is megmutattuk végül nekik, a Dohány utcában, a Zsinagóga előtt váltunk el. Joyce tiszta szívből megölelt, és megköszönte a vezetést, azt állítva, hogy tényleg megmutattuk neki a városunkat.

Salingerről nem kérdeztem sokat. Illetve megkérdeztem azt, hogy nyilván minden újságíró erre kíváncsi. Mindegyik - válaszolta. De nem hibáztatom őket - tette hozzá. Hiszen ő maga is írt arról a tíz hónapról, amikor 18 évesen az akkor 53 éves Salinger házában megírta élete első könyvét. Beszélgettünk kicsit a Zabhegyezőről, aztán elengedtem a témát.

Pontosan úgy kell várost nézni, ahogy Joyce tette. Belevetni magad előre, fejjel, és várni, mi jön. Mert Budapest az a város, ahol egy ilyen ugrás után olyan meglepetéseket kapsz, amikre nem is számítanál.

Az Egy nap a városban továbbra is szervez túrákat csapatok, cégek számára, közösségépítő feladatokkal, városismereti adalékokkal és olyan helyekkel, amiket mi is szeretünk, és ahová nem feltétlenül juthat el egymaga az érdeklődő. Itt vannak a részletek.