Egy érdekes írásba futottam bele a The Backpackeren. Már nem is emlékszem, hogy jutottam oda, ha jól emlékszem, egy kommentben próbálta vele bizonyítani valaki, hogy Budapesten mennyire nincs rendben minden.

Elképesztő olvasmány. Olyan, mint egy Guy Ritchie film, poénok nélkül.

Az emberünk megérkezik a városba, minden csupa szemét és rothadás. Egy éjszaka egy amerikai fiatalokból álló társasághoz szegődik, akik elviszik mulatni. Elkövetik a végzetes hibát: vetkőzős bárba mennek, a rosszabbik fajtába, 215 ezer forintos számlát raknak eléjük. Próbálnak szabadulni, nem megy, aztán mégis fizetnek valamennyit, mire elengedik őket. A rendőrségen is megvárakoztatják őket, a szembesítésen meg úgy tűnik az utazónak, mintha összejátszana a rabló és a pandúr.

Mikor kimegy az utcára, hárman elkezdik üldözni (mint később kiderült, a rendőrök, mert hamis nevet adott meg), erre egy taxiba száll, és az amerikai nagykövetségre viteti magát. Az itteni kiszolgálás is borzalmas volt számára, de nagy nehezen elhagyhatja ezt a porfészket, ahol mindenki egy csaló és szélhámos a szavaival élve.

A sztori egy csomó helyen sántít, és neked kell összeraknod, hogy tulajdonképpen mi is történhetett. Ugyanis azt csak utólag, mellékesen jegyzi meg, hogy ellopott egy telefont a strip klubban az asztalról, hogy felhívhassa a rendőrséget, de ezt nem vallotta be a rendőröknek. Mivel azt gondolta, hogy a rendőrök is bűnözők, hazudott nekik a személyazonosságáról. És a mi a legfontosabb: az írás egy percig sem próbál objektív maradni, az elejétől a végéig fröcsögő, kioktató stílusban nyilatkozik nemcsak a történetének résztvevőiről, de úgy általában Budapestről és Magyarországról.

Ilyeneket:

• Ez Európa Mexikója.
• Amikor beért a vonat, észrevettem, hogy itt majdnem mindenki flip-flopban jár… Ez minden bizonnyal azért van, mert szegények, és nincs érzékük a divathoz, ezért hordanak ilyesmit.
• Az egyetlen mód, hogy közreműködésre bírd a magyarokat, ha fenyegeted vagy sértegeted őket.
• Itt mindenki hazug és tolvaj.
• Ebben a városban minden, a hídjai, az itt élő emberek, a legnyomorúságosabbak Európában.
• Rajta van a “helyek, ahová nukleáris fegyvert kell dobni, ha lesz nekem is egy” listámon.

És így tovább.

Szóval az írás a nyilvánvaló ostobaságok és a felpaprikázott stílus miatt számomra szórakoztató, sokan nyilván megsértődnek rajta. És igen, Budapest tud szar hely lenni, ha valaki első nap a turisták megkopasztására szakosodott éttermekbe, strip klubokba vagy taxikba száll, és bármennyire is általánosít a szerző, sajnálom, ami vele történt.

De a java csak most következik.

Az értékelések alapján az írás ötből három csillagot kapott. Ami összejöhetett volna úgy is, hogy a kommentelők részben egyetértenek vele, részben nem, és az egész elhal egy középszerű fogadtatásban. De a helyzet nem ez lett: beindult az adok-kapok, a három csillagos átlag ugyanis egy csillagokból és öt csillagokból állt össze. Tehát az indulatos írás vagy teljes támogatottságot, vagy teljes elutasítást váltott ki.

Néha szórakoztató, néha megdöbbentő egyiket a másik után elolvasni. Ilyeneket találunk:

• Magyarország gyönyörű. A magyarok egy büszke fajta, és jogosan büszkék az ősi országukra és örökségükre. És te? Te egy seggfej vagy.
• Én nem Magyarországon születtem, nem is beszélem a nyelvet, de itt élek. Ezeket a sorokat a budapesti lakásomból írom, és félek kinyitni a bejárati ajtót. Csak azt remélem, hogy el tudom hagyni ezt az “országot” egy darabban, és egy kis pénzzel a zsebemben.
• Elolvastam a cikket, nevettem, újra elolvastam, újra nevettem. Jó kis tévés vígjáték lenne belőle. Magyarország egy csodálatos hely, és minden magyar imádnivaló ember.
• Ennek az embernek igaza van. A magyar emberek a világ legnyomorultabbjai. Utálják az életüket, és mindenkit, akinek jól megy. Elköltöztem abból a szeméttelepről évekkel ezelőtt, és nem megyek vissza. Az öngyilkosság az egyetlen kiút azoknak az alkoholistáknak… És igen, valaha én is magyar voltam.
• Mint egy amerikai, aki sok időt töltött Budapesten, és a világ más nagyvárosaiban is, azt kell mondanom, Budapest a legjobb városok egyike, bizonyos tekintetben eredetibb, mint Prága, nagyobb történelmi városrésszel, jobb a tömegközlekedése, mint Los Angelesnek, és tisztább, mint New York…
• Ez a történet 99 százalékban megfelel annak, ami vár rád Budapesten, ha egy strip klubba mész. Csak a magyarok, vagy magyarok rokonai nem értenek egyet ezzel… Az igazság az, hogy a magyarok szegények, depressziósak, hazugok, nem segítőkészek, nagyon korruptak, lehúzóak és nagy nehéz velük üzletet kötni… Ha belépsz egy metróállomásra, és valami gond van a jegyeddel, ne add oda az irataidat, akkor sem, ha kérik. Csak sétálj el, akkor is, ha kiabálnak veled. Ha tudsz, fuss el. A jegyellenőrök korruptak, és nincs értelme rendőrt hívni, mert azok is.
• Ez a leggusztustalanabb történet, amit valaha olvastam. Biztosan már azelőtt utáltad Magyarországot, hogy odautaztál volna… Remélem senki nem veszi komolyan az írást, tökéletesen nonszensz. Budapesten éltem négy évig, és soha nem tapasztaltam hasonlót… Nem tudom, mi a baj veled, te narcisztikus pöcs, de pszichológusra lenne szükséged.

És így tovább.

Elkerekedett szemmel olvastam mindkét tábor véleményét. Szemétdomb, ahol mindenki bűnöző, és az öngyilkosság az egyetlen járható út? Dehogy. Csodálatos meseváros, ahol az emberek kedvesek, barátságosak, mindenki imádnivaló és minden a lehető legjobb? Ugyan.

Itt mindenki tévedett. Mégpedig azért, mert szélsőségre szélsőséggel válaszoltak. Úgy akarták egymást megcáfolni, hogy térfelet választottak, ahol a támadás érdekében minden megengedett.

Milyen a budapesti ember? A magyar ember? Fogalmam sincs. Lehet erre válaszolni egyáltalán?

Sokszínű. Mást látsz belőlük a Tömő utcában, és mást a Tisztviselőtelepen, pár utcával arrébb. Egy más országban jársz, ha az Erzsébet körútról a Duna vagy a Városliget felé sétálsz el. Ezek mind mi vagyunk, a budapestiek.

Újra felhozom Hrabal egyik írását, mert az általánosításokba és szélsőséges megnyilvánulásokba fulladó fórumokhoz pontosan ez illik:

Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanoforosom tagadja ezt. A lasanoforos perzsául azt jelenti, hogy éjjeliedény. A régiek tehát jól tudták, hogy minden ember portréját dicsősége és gyalázata dialektikus egysége alkotja. Mi, huszadik századiak hajlamosak vagyunk rá, hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk meg. Márpedig ez a káosz kezdete. Térjünk hát vissza az ember dialektikus portréjához mint minden dolgok egyedüli mércéjéhez!

Szóval vizsgáljuk Budapestet is a maga dialektikus portréja alapján. Úgy, ahogy van, dicsőségével és gyalázatával együtt. És szeressük úgy, hogy nem fordítjuk el a fejünket egyik irányba sem, mindent befogadunk, és ami nem tetszik, azon változtatni próbálunk. Az ignorálástól ugyanis nem lesz jobb hely.