A filmeket többször is megnézed. Nekem főleg a nyolcvanas évekbeli klasszikusok vannak meg szó szerint, Vissza a jövőbe 1-2-3 nadokimegsemmisült, Marslakó a mostohám azönökpéniszefegyver, annyi szemét gyűlt össze a fejemben, hogy az egész évtizedet újra lehetne forgatni belőle.

Színházba viszont másképp jár az ember. Egy színdarab, egy alkalom. Aztán új évad, új darabok, ez a ritmus.

Ehhez képest az Örkény színház Azt meséld el Pistáját most láttam negyedszer, vagy ötödször, és nem azért, mert egy nyolcvanas években forgatott B-film (tudom, a Vissza a jövőbe sem az). Hanem mert megunhatatlan. Tökéletes.

Legalább 15 éve, hogy először láttam. A pontos évet csak tippelni tudom (ha lett volna email, most visszakereshetném a meghívót, nem is értem, hogyan éltünk nélküle), az biztos, hogy még gimnáziumba jártam, méghozzá Győrbe, az Apor Vilmosba, amiről akkor derült ki számomra végérvényesen, hogy remek hely, amikor meghívták Mácsait, hogy a tetőtérben adja elő nekünk a darabot.

El tudjátok ezt képzelni? Mácsai sztárdarabot ad elő egy vidéki gimnázium födémszerkezete közt!

Mivel 2000. körül érettségiztem, ez szükségképpen előtte történt, talán 1999-ben, annak is már vagy 14 éve. Lényeg, hogy fogalmam sincs, hogyan kerültem vagy száz iskolatársammal együtt a darabra, de ott ültem, és engem lepett meg a legjobban, hogy nem dumáltam végig az előadást a hátsó sorban, hanem néma, döbbent csöndben néztem a darabot. A végén még tapsolni is elfelejtettem.

Most, másfél évtizeddel később ugyanez történt velem az Örkény színházban. Néma csöndben figyeltem, és a végén elfelejtettem tapsolni. És amikor mások tapsolni kezdtek, nem értettem, miért teszik. Mácsai ugyanis olyan tökéletesen adja elő Örkény István életét egyes szám első személyben, hogy pillanatok alatt úgy érzed: kettesben ülsz az íróval a szobájában, és ő a karosszékéből mesél magáról. Ketten vagytok, márpedig kettesben nem tapsol az ember.

A darab egyébként ennyi: Mácsai belép kordbársony nadrágjában és zakójában, és onnantól kezdve ő Örkény, annyi sármmal és letisztultsággal, amennyit csak Mácsai tud belerakni egy karakterbe. Igazán árulhatná kapszulában, vagy valami.

Nincs díszlet, csak a szék. Nincsenek zenei aláfestések, nincs semmi, csak Mácsai-Örkény, Örkény írásaival, amiket Mácsai és Bereményi Géza rendezett darabbá, tökéletes darabbá. Amit végignevetsz, de közben azért a munkaszolgálatnál, meg Aczél elvtársnál, az öregedésnél és a halálnál elszomorodsz kicsit. Aztán megint nevetsz. És nem unatkozol, egy másodpercig sem.

Ennél eszköztelenebb nem is lehetne a színház, és pont ettől jó: Mácsai lenyesett mindent, amire nem volt szükség, és csak a lényeget hagyta meg, ettől olyan meztelen és őszinte ez az előadás, akár hányadszor nézed meg. És ezért kapsz mindig más útravalót tőle, attól függően, hogy a tízes, a húszas éveidben ülsz be rá, vagy már felnőttként, esetleg öregként.

És a fene se érti hogyan, de Mácsai nem fásul bele. Több századszor adja elő ugyanazt a sztorit, mégis olyan, mintha életében először mesélné el, mintha ott szülné előtted, mintha akkor rendezné össze mondatokká az életét. Jó ezt látni és bízni abban, hogy még évtizedeken keresztül színpadon lesz a mű.

Örkény István 67 évesen halt meg, Mácsai Pál még csak 51, szóval jó 16 évig úgy játszhatja a darabot, hogy hiteles, sőt, egyre hitelesebb: az idős Örkény meséli el fiatalkorát. Persze Mácsai a harmincas évei végén is hibátlanul hozta az öreg Örkényt, szóval nem érdemes az évekkel vacakolni.

Beszéljünk inkább arról, hogy a lányom most lesz egy éves, és nagyon szeretném, ha 14-16 évesen még látná az előadást. Szóval legalább még másfél évtizedig maradjon műsoron az Azt meséld el, Pista, ha kérhetem.