Igazán tudok rajongani a kis költségvetésű kamaradarabokért. Amikor pantomimmel játsszák el, hogy nyílik a szekrény, ami nincs, és a színésznek a szavaival kell lefestenie a színpad teljes díszletét. Amikor azt használják, ami van, a többit meg kitöltik valahogy. Megdolgoznak érte, a pénzt kreativitással pótolják ki.

Itt van például az Angéla Evangéliuma a Centrál Színházban. Van benne mennyország, negyvenkilenc csecsemő, egy égő művelődési ház, szülés, terhesség, elfolyt magzatvíz, inszeminálógép.

Mindezt mivel mutatják be? Egy kábé száz méteres, női nemi szerv formára csavart pamutvászonnal, egy köbméter gumilabdával, a színház saját vörös függönyével, meg egy pumpára szerelt légtechnikai vezetékkel. És annál szebb jelenetet, mint amikor Angéla a gyerekeire gondol, és a labdák a kifeszített vászonhoz ütődnek, aztán lehullanak a földre, elképzelni sem tudok.

A darabot egyébként Kiss Márton írta és rendezte. Angéláról szól, aki felnőtt korában tudja meg, hogy túlélt két abortuszt, vagyis olyan nagyon nem akarták, hogy a világra jöjjön. Cserébe kiderül, hogy kilenc naponta képes gyereket szülni, így aztán egy állami program keretében kezdi el előállítani az új középosztályt. Úgy tűnik, körülötte lassan mindenki megőrül, ő pedig a maga ártatlanságával próbálja megérteni, miért is kellene neki szeretni a saját életét.

Így leírva úgy tűnik, súlyos darab, és hát tulajdonképpen az is. De ami itt nem szerepel, pedig fontos: mindezt megpróbálják humorral kísérve tálalni. Az Isten (Papp János) káromkodik, a rendező (Papp János) szintén, Angéla anyja felháborító módon tetű, az állami tisztviselőnek meg az egész világ egy köpedelem.

Várjunk, ez még mindig nem vicces így leírva.

És tényleg, nevetni alig tudunk a darabon, noha tényleg átitatja a jeleneteket a humor. Szívesen hasonlítanám ezt a jelenséget Kurt Vonnegut írásaihoz, amiben szintén minden mondatból egyszerre ordít a fájdalom és a röhej, ezért aztán sem meghatódni, sem nevetni nem tudsz őszintén, legfeljebb csuklani tudsz rajta teljes szívből. De az Angéla Evangéliumában nem forr össze így ez a kettő, kicsit mindig elhatárolódnak egymástól, mint a vaníliafagylalttól a bors.

Mégis működik abból a szempontból, hogy hátsó ajtókon juttatja be a fejekbe a mondanivalót, és a színházból kijövet is egy nyomasztó érzés kerít hatalmába annak ellenére, hogy a színészek nem tépték ki a szívünket, és nem ették meg nyersen.

Apropó, Pokorny Lia zseniális, az Új Színházból érkezett, fiatal, de nagy átéléssel játszó Földes Eszter szintén, Papp János pedig betölti a teret a hangjával, és a jelenlétével. A díszlettervezőknek és a világítástervezőnek már gratuláltam, talán a rendezés és a dramaturg csiszolhatná még egy kicsit a darabot, közelíthetné egymáshoz a jelenleg széthúzó elemeket, mert tudna ez még nagyobbat is ütni.

fotók: Centrál Színház - Mészáros Csaba felvétele